Az utánzásról, az ijesztgetésről és a házi dodzsemről

Azt talán nem meséltem még, hogy Andris a locsolókannán kívül profin kezeli a felmosócuccot is. Eme mutatványát a fürdés végén szokta bemutatni, az apja megengedi neki, hogy a kádból kihajolva rámarkoljon a felmosó nyelére és korrekt mozdulatokkal feltunkolja a földről a mosakodás-mosdatás hevében kipancsolt vizet. (Kémeim jelentették, hogy a fiúk gumi rendőrautóval és felhúzható, berregő nagyhalakkal locsolják egymást.) Ja, a kisebbik fiú a fogán kívül a lábát is egyedül mossa, persze ez utóbbit nem a fogkefével. (A fog- és lábmosás a nagyobbik fiúnál sem okoz gondot, de az ő esetében ez nem hír.) Andris egyébként jól bánik a porszívóval is, édes, ahogy imitálja a porszívózást. Előfordulhat, hogy a lányok álma lesz, mert erősen érdeklődik a főzés iránt is. Képtelen vagyok öt percnél tovább egyedül főzőcskézni, mert ott balhézik a lábamnál, hogy vegyem fel, látni akarja, mit csinálok. (Ugyanez a helyzet a mosogatással.) Ma azzal tettem végtelenül boldoggá, hogy néhány darab bulátát szórtam az egyik kicsi lábasba, amit a neki ajándékozott fakanállal ugyanúgy kevergethetett, mint én. Ott döbbentem le, amikor főzés közben bele-belekóstolt a fakanálon lévő semmibe - az ebédünk hőfokát ellenőrzöm így, csak az enyémen anyag is van. (A bulátát kézi segítséggel dézsmálta.) Természetesen lábujjhegyre állva azért megkísérelte belemártani a fakanalát a tűzhelyre tett spenótos edényembe, de ezen a ponton közöltem vele, hogy technikai okokból a kisszakács maradjon inkább a kisedényénél. Gyakran kapom rajta azon, hogy fakanál és edény nélkül azokat a csuklómozdulatokat gyakorolja, amelyeket tőlem lát pl. kapucsínókevergetésnél, főzésnél. 

Kedvenc játéka mostanában az ijesztgetés. Régóta kukucsolunk Andrissal, és mihelyt megérett az uraság a nagyobb volumenű kukucsolásra, elkezdtünk bújócskázni a lakásban. Andris röhögve menekül, illetve osongat egyik helyről a másikra, én meg kergetem, szintén röhögve. (A fogyásom sokadik oka.) A fiatalember aztán rájött arra, hogy nem kötelező magára öltenie a vad szerepét, ő is lehet vadász. Andris, A Rettenthetetlen Vadász úgy próbál félelmetes lenni, hogy egekbe emelt kézzel, hangosan kacagva odaszalad hozzám (miután úgy csinált, mintha elsétálna az ellenkező irányba, de egy méter után hátrasandít és megfordul és támadásra indul), megáll előttem, hogy na, itt vagyok, ijedj meg és menekülj. Ilyenkor lassan szaladgálok fel s alá a lakásban, A Nyolcfogú Rém meg örömében sikongatva üldöz. Ezt az ijesztgetős játékot a legutóbbi két találkozón Vackoron is tesztelte, és dorw meg én majd' megszakadtunk a röhögéstől, annyira zabálnivaló volt a két srác, Vackor, ahogy kacagva menekült, Andris, ahogy kacagva üldözte. És megint azt kell mondanom, hogy hülyeség, hogy ebben a korban nem játszanak együtt a gyerekek, mert a két Andris tökéletesen megértette egymást menekülés-üldözés közben, és cirka tíz-tizenöt percet is elrohangáltak három-négy alkalommal/találkozó.

Andris nagyon benne van ezekben az elbújós dolgokban, azt is élvezi, ha takaróval bújócskázunk, meg azt is, ha szimplán a két keze mögé bújhat el:

Andris, bújj el!, mondom neki, Az Álcázás Nagymestere ilyenkor az arca elé kapja a két kezét. Röhögcsél közben, naná, és leskelődni is szokott. Ez a kép a zsiráfos etetőszékben készült, ezért megragadom az alkalmat és benyomok ide még egy ilyesmit:

A gyerek magától ilyen kismajom: A fogai közé szorította a túrókrémes kanalat és hörögve-röhögve rázta a fejét jobbra-balra. Ezt nem tőlem látta, kisdobos becsszó. Nálunk egy etetőszékes étkezés minimum harminc-negyven perc, mert Andris általában bohóckodik közben, de gyakran teszteli pl. a kajaállagot, vagy az étkezőasztalon fellelhető evőeszközökkel/bögrékkel/egyebekkel kísérletezik. Rengeteget nevetünk kajálásnál.

Nem tudom már, honnan jött a dodzsem ötlete, az biztos, hogy Andris az apukája közreműködésével landolt az egyik lavórban, és rettentően élvezte, hogy B. forgatja-tologatja a lavórt:

Valószínűleg a fiam lenyúlta a fürdőszobából a szóban forgó dodzsemalkalmatosságot és megpróbálta belehelyezni a fokhagymaseggét:

Az egyik játékos doboza sem kerülhette el a sorsát, amiből rendszeresen kiborítja a játékait. Kisebb korában nyalogatta a mintákat vagy dobolt az élére állított tárolón, manapság a fedelet szokta a dobozra szuszakolni, hogy ráállhasson (és elcsíphesse a hőn áhított macskafiguráimat). Az is előfordul, hogy a dobozzal és a fedelével rohangál a lakásban:

Az apja pedig szeret a kedvében járni, így esett meg, hogy Andris a játékos dobozával is ment néhány dodzsemes kört:

Az üldögélés amúgy azóta mániája Andrisnak, mióta novemberben rájött, hogy nemcsak a földre lehet leülni, hanem valamire rá is tud ülni. Először a duplós dobozon kísérletezett a fentebb látott technikával (mintha bukfenchez készülődne): tenyerek-talpak a földön, fenék égbe emel, lábak között kilesve ülőalkalmatosság becéloz, fenék ráhelyezése megkísérel, siker esetén törzs kiegyenesít (nemsiker esetén fapofával elhever az ülőalkalmatosság mellett, hogy a néző azt gondolja, kimondottan a heverészést kívánta megvalósítani).

Ha valaki azt gondolná, hogy a duplós doboz kizárólag duplóelemek tárolására és ücsörgésre jó, szólok, hogy álldogáláshoz is remek, az ütemes fel- és lelépés kiválóan erősíti a fenék, a comb és a vádli izmait:

A Főnök azóta kapott egy helyes kissámlit, mert az stabilabb. Ja, az ágyra ragasztott, néhány napsugár mínuszban leledző napocskától itt is szeretnék elnézést kérni, ugyanis sarjunk újabban azzal tölti az idejét, hogy a szülei által dekorációs céllal felragasztott matricákat kitartó munkával lekapirgálja az ágyról/szekrényről/szemetesről. Ma este egy maci és egy kukac lett az enyészeté, béke poraikra.