2015. július 28., kedd

Van némi dumájuk...

Például ez:

Andris: "Anya, hányat kell aludni, hogy felnőtt legyek?"

Dávid: "Anya, te menj az asztalodhoz, ülj le dolgozni, én odamegyek, megpuszillak, és te csinálj úgy, hogy nem veszed észre, én pedig elrohanok."

Mindkét fiú gyönyörűen beszél alapállapotban, messze kortársaik felett járnak ebből a szempontból, már megérte a sok meseolvasás és a sok-sok beszélgetés, közös játék. Egész nap be nem áll a szájuk, ömlik belőlük a gondolat, mindig van valami, amit el akarnak mondani. (Ahhh, magamra ismerek, bár én csendben lenni is szeretek.) Az egyik nagy csoda számomra az, ahogy Dávid szinte pillanatok alatt megtanult beszélni Andris mellett, kb. rögtön vonatkozói mellékmondatokat használt, és még nem volt két és fél, amikor több gyerekdalt is elénekelt egymás után. Énekelgettem neki is, ahogy Andrisnak, tulajdonképpen végigénekeltem az elmúlt 5 évet, aztán egyszer azt vettem észre, hogy Dávid is velem énekel - tudja a szöveget, a dallamot. És mindketten imádnak táncolni. Tegnap este meg négyesben roptuk az egyik Goran Bregovic számra. A két kis cápa nagyon élvezte, hogy a zúzósabb részeknél a szüleik ott ugrálnak és headbangelnek a nappali közepén.
Hopp, egymás szidása közben is rendkívül kreatívak tudnak lenni ám, jellemző pl. a nem is mondtam ezt neked, te hülyebutakukiszamár. Így, egyben, és ezt ők találták ki. Úgy is mondhatnám, hogy rituális tesószidás. És ha nagyon belelendülnek, négy szónál is többet pakolnak egymás mellé és azt mondják ki egy szusszra. Mindezt úgy, hogy csúnyán néznek, homlokot a csúnya nézés felett fenyegetően összeráncolnak, fejeket összeakaszkodáshoz előreszegeznek. A nagyon belelendülésre ritkán kerül sor, mert az első sértés után már jön az ütés- éspervagy rúgásváltás. Nem, nem unatkoztam soha az elmúlt cirka 5 évben.

2015. július 26., vasárnap

Havi egyszeri jelen(t)és

Á, nem olyan jó hírek. Ugye, azt csináltam az elmúlt két évben, hogy minimális alvással és maximális önkizsigereléssel ezer százalékon nyomtam az ékszereket (meg a gyerekezést és minden egyebet), mert nagyon akartam, hogy előbb-utóbb saját munkahelyem legyen (inkább előbb), és ezt két gyerek mellett máshogy nem lehetett megoldani. Megvan stabilan az első és a második kör, hátra lehet dőlni - egy kicsit. De. Visszacsapott a hajtás: A gerincsérveim mellé szereztem tejfehérje allergiát, tojásallergiát és mandula allergiát. Pár petefészekcisztának is tulajdonosává váltam. A bőrgyógyászom úgy tippeli, van valami az inzulinrezisztenciával is. A nőgyógyászom szerint mindenféleképpen menjek el sebészetre, hátha sérv az a csomó / dudor a hasamon. Ájulásszerű elgyengülésig akkor jutok, ha tejes cucc kerül a szervezetembe, de hasonló reakciót tud kiváltani belőlem a cukor is. Gyümölcsön, zöldségen és húson, illetve némi nagyon megválogatott kenyéren kívül nem szabad mást ennem, erre jöttem rá. A súlyom végre hatossal kezdődik, hurrá. 
Most már napi 5-6 órákat is sikerül aludni - a napi 2-4 órányi alvás egy-másfél éven át elég durva volt, egészen megfakította az arcomat, bár B.-nek és a gyerekeimnek így is én voltam a legszebb - tiszta mázli. Az egyik barátnőm mindig azt mondja, nem érti, hogy bírtam ilyen kevés alvással életben maradni (és még szórakoztató és bűbájos is voltam közben). Az akarat, az vitt előre, azt gondolom, nagyon akartam, hogy megvalósuljanak az álmaim (legalábbis egy részük), és nem lehetett várni, akkor és ott kellett megragadni a lehetőségeket. 
Szeptembertől ovi Dávidnak is, lesz időm kivizsgáltatni és újjáépíteni magamat. Drukk-drukk.