2012. december 30., vasárnap

A MechWarrior gondolat teremtő ereje

A harmadik gyerek nálunk most úgy áll, hogyha például sétálok a srácokkal, vagy benézek hozzájuk a gyerekszobába, hiányérzetem van, hogy hol a harmadik sarjunk, aki lány, ugye, és barna a szeme, viszont perpill se a lelkem, se a testem nem kíván egy újabb terhességet, és a perpill-t értsük úgy, hogy a következő másfél évben nem kíván ilyesmit se a lelkem, se a testem, dögfáradt vagyok, dögfáradt, minden szempontból, ez persze nem akadályozza meg B.-t az álmodozásban, egyrészt mindig mondja, hogy a két bestiánk úgyis megnő, nem lesz ilyen húzós az élet velük (ja, persze, három év felett hirtelen átváltanak kisangyal üzemmódba, aha, biztos), másrészt meg ma láttam, hogy az egyik online játékban, a MechWarriorban a gyerekekről nevezte el a Mech-jeit. 

2012. december 24., hétfő

Csak szólok, hogy...

... az énblogomba írtam a karácsonyos-jókívánságos posztot, és nem másolnám be ide, elég ha egy helyen olvasható. A jókívánságokat nyugodtan vegye magára mindenki.

2012. december 20., csütörtök

A bölcs apa

B.: ... és van olyan, hogy coca cola light.

csibike: És olyan miért nincs, hogy anyaság light?

B.: Van olyan, úgy hívják, hogy bébiszitter.

2012. december 18., kedd

Ajándéktipp

Igazából Dávid 5. hónapjáról kellene írnom, meg még nem szültem meg virtuálisan, meg ott a sok megosztásra váró, szerintem egészen hasznos tanácsom a hozzám hasonlóan kezdő kétgyerekesek számára, meg a mindennapjainkról is regélhetnék egy csomót, de idő hiányában és betegesen most csak arra futja, hogy megsúgjam: Nálunk remekül bevált a gyurma és a festék, a rendkívül mozgékony (és rendkívül kreatív) gyerekünkkel húsz-harminc perceket is el lehet gyurmázni-festékezni egyben (még úgy is, hogy az ifjabbik egy ideig az ölemben ücsörög - és áhítattal nézzük, mit alkot a bátyja), és nagyon élvezi, és például a péntek esti, meg a szombat esti zenés tehetségkutató műsorokat is úgy nézem, hogy gyurmázunk közben (Andris tíz előtt amúgy sem alszik el soha). Szeretem ezeket a kézműves dolgokat, tök jól kikapcsol az is, ha a nagyfiú kérésére az ötezredik golyót gyúrom. (Anya! Pici golyók!, utasít a sarj, és ha a magam örömére valami mást kreálok, két kezébe temeti az arcát, gondterhelten sóhajtozik, hogy micsoda anyával verte meg az élet.) Az esti fürdetésnél pedig a csempemaszatolás révén B. képes megmosni a szóban forgó és masszívan makacskodó (NEEEEMMMMM!!!) gyermek alvázát is, aki szíve szerint az idők végezetéig elücsörögne-eljátszadozna a kádban. (Mázlija, hogy vízimádók családjába született.)


A gyurma ez a Play-Doh Party készlet, és azért szuper a kiszerelés, mert a felét el lehet rejteni feltűnés nélkül, így sokáig kitart, a Sir nem tudja mindet felbontatni. A csomagolásban meglapuló matricák meg felragaszthatók (és adott esetben lekapirgálhatók) a pelenkázószekrényre, az is nagy móka ám. Az ujjfestékünk ilyen SES, jó nagy mennyiség. Adagolom ezt is kupakba, fedélbe, kispohárba, mert ha Andrison múlna, öt perc alatt szétkenné az összes tégelyt. A csempegyalázó festék is SES, a szivacsaival Dávidot szórakoztatom, csempén nem váltak be annyira. B. sem olyan amatőr, hogy egy teljes tégelyt kiszolgáltasson a gyereknek, szóval, az S-es méretű Picasso egy-két kanálnyi cuccot kap kistányérra, azzal is irdatlan maszatolást rendez. (Szépen lejön a festék csempéről is, gyerekről is, apáról is, csak ne hagyjátok másnapra a tisztogatást.)

P.S.: Az utolsó gyurmás képen Andris arra kért, hogy csináljak neki esernyőt. A feje fölé tartotta és így sétálgatott a lakásban. Eljátszotta, hogy ő az apukája, aki esernyővel ment el itthonról és azzal is jött haza, mert éppen szakadt. Ilyeneket csinál ez a kölök.

2012. december 12., szerda

Amúgy...

... már nem is emlékszem, miért tudtam anno iszonyatosan elfáradni egy gyerekkel, mint ahogy azt sem tudom, honnan van erőm minden reggel felkelni és végigcsinálni a napot azzal a két energiabombával, aki nekem van. Ebben a megfeszített, soha-nem-lazíthatok tempóban. Mert az, hogy napközben öt-tíz percet tudok bíbelődni az ékszereimmel, nem lazítás. És úgy végigcsinálni a napokat, hogy sokat nevetünk azért. És játszunk. És a gyerekeket mindenki dicséri, hogy milyen szépek, aranyosak, kedvesek, ügyesek, okosak. Reggeltől estig hajtok, rohanok, milliószor leizzadok. Én nem is tudom, mi történne, ha hirtelen kapnék kettő darab szabad órát. Egyben. Szerintem csak ülnék bambán, és nem hinném el, hogy arra mehetek, amerre csak szeretnék.
Nemrég volt egy mélypontunk sok-sok év után először, végigkiabáltam B.-vel egy teljes hetet, mert elfogyott az ereje és nem tudta-nem akarta felvenni a két gyerek új ritmusát, és hirtelen született egy harmadik gyerekem, és úgy éreztem, tökegyedül cipelem a hátamon a családomat. És így is volt, de megoldottam, mert csibike mindig mindent megold. És elrohantam kicsit világgá egy szóváltás után (a Nagy szóba sem állt velem, mert csak a Kicsit vittem dokihoz, őt nem), de aztán eszembe jutott, hogy a Kicsi mostanában fog megéhezni, úgyhogy siettem haza. Meg fáztam is, és a kabátzsebeimben kitapintottam két buborékfújót és egy minimotort. És a Kicsi sapkáját. Hát, ezért nem tudtam begombolni a kabátomat. A világgámenésnél egészen a játszótérig jutottam, a nagyfa alatti padon megettem az egyik kakaóscsigát (a másikat a Nagynak vettem) és megittam a kisboltos nesteát. Idén ezt a húsz percet töltöttem egyedül, más nem rémlik. Mindig volt valaki velem éspervagy bennem. És ez a baromi nehéz nekem. Hogy nem lehetek egyedül. Állandóan másra kell figyelni, mindig igazodni kell valakihez. Nincs olyan, hogy megnyomom az off gombot. Most még nincs. Majd lesz, igen, de most még nincs. És persze legyen kaja is, meg tiszta ruha, és rendes lakás. A piros sarokban a szülő, a kék sarokban az én. Az utóbbit mindig kiüti az előbbi. Vágyom arra, hogy az én is nyerjen legalább néhány menetet.
Most már százezer dologra figyelek egyszerre, és nem az egygyerekesség a nehéz, nem. Napközben kizárólag anya vagyok, más nem tudok lenni. Nincs időm rá. Egymásba érnek a gyerekek dolgai, ha leteszem az egyiket, jön a másik, meg úgy is van, hogy párhuzamosan szórakoztatom a kettőt. Ritka, ha csak egy dolgot csinálok egyetlen pillanatban. Mázli, ha tíz percet alszanak egyszerre. Hajnalban élek egy-két órát. Ha fel bírok kelni éjfél után. És az a trükköm, hogy nem gondolok a szabadságra. Nem gondolok arra, hogy de jó lenne... Ja, pont ilyesmire nem gondolok. A nyárra gondolok. Hogy megyünk a Balcsira két hétre, és hogy már mindkét gyerek elég nagy lesz, és ha jönnek anyuék is az unokaöcsémmel, talán ki tudunk szökni B.-vel a balatoni estébe egy órára. Borozni, tökipompostenni, kézenfogvasétálni, csókolózni. B. negyven lesz a nyárra, én még maradok harmincöt, és tiniként fogunk viháncolni a mólón. Aztán sietünk vissza a gyerekekhez, fürdetni, mesét mondani, altatni. És aztán kiülünk az erkélyre, és palacsintát eszünk, és scrabble közben csak nem bírjuk ki és a gyerekekről beszélgetünk, és néha belesünk a szúnyoghálón, felriadtak-e a nevetésünkre.  
Halálosan szerelmes vagyok mindkét fiamba, várom a reggelt, hogy lássam a mosolyukat, belefúrjam az orromat a nyakukba, érezzem az illatukat. És abba a férfiba is halálosan szerelmes vagyok, akivel a gyerekek előtti években annyit raktunk a kapcsolatunkba, hogy mindent kibír. És aki nálunk jár, azt mondja, hogy jó nálunk lenni. 

A gyerekek céges Mikulás-csomagjába kókuszos szaloncukrot tettek. Finom.

2012. december 10., hétfő

2012. november 26., hétfő

Kombinál


B.-t gyanúsítottam meg azzal, hogy a dorwéktól örökölt játékszer három fityegőjét egy lyukba ügyeskedte, kitelik tőle az ilyesmi, de B. bevallotta, hogy nem ő volt. Dávid még nem éri fel így a lógókat, én nem éreztem késztetést arra, hogy a játékszeren matassak, úgyhogy kizárásos alapon maradt a nagyobbik fiam.


És tényleg. Rendeltetésszerűen belógattuk a fityegőket, ő pedig pillanatok alatt egyetlen lyukba pakolta őket. Soha nem mutattuk meg neki, egyedül találta ki és bonyolította le a műveletet. Mert eszébe jutott. Bevallom, a lógók szétválogatásánál nekem okozott némi gondot a két kéz három bizbasz problematikája. Nemrég múlt kétéves. És nem, nem lépett rá Dávidra.

2012. november 23., péntek

Off-ok

Off1: Szívesen odaajándékozom valakinek azt a hálózsákot (Kenguru Gold, 122-128), amit a gyerekek az egyik unokatesójuktól örököltek. (Sir A. és Sir D. a természet vad gyermekei, nem tűrik az efféle kötöttségeket.) Képet mélben tudok küldeni, mert ügyes vagyok.

Off2: Írjátok meg őszinte anyagondolataitokat Part blogjába, jó?

Off3: Most végre nem felejtettem el leépíteni a kommentnehezítő szóellenőrzést a blogjaimon, köszi, hogy szóltatok.

(Reggel két órára bújhattam vissza, KETTŐRE! Mondom én, hogy vannak csodák.)

2012. november 22., csütörtök

A Kicsi kukacozik, a Nagy szerepjátékozik


Ilyeneket csinál a Kicsi, és emlékszem, amikor Andrisnál hasonló képeket lőttem és küldtem az apjuknak a melóhelyére, jött a mél, hogy vááárjatokmeeeg!, mert nem akart lemaradni A. helyváltoztatásának első lépéseiről (mintha amúgy visszatarthattam volna a gyereket), és bár a kúszás, mint olyan, valamivel később indult be, kezdő szülőkként azt hittük, napokon belül megtörténik. Dávid sem holnap lesz mobil, de azért ennél a mutatványánál simán könnybe lábadt a szemem, hogy mekkora fiam van pár, pedig csak tegnap szültem. 
Aztán itt az ejtőernyős, a kezes és a lábas kép az előző bejegyhez, mert félálomban lemaradtak (írás közben négyszer-ötször is arra riadtam, hogy elaludtam - ülve):


Engem Dávidnál is meghat és boldoggá tesz, hogy látom a fejlődését, drukkolok neki, hogy pl. karkinyújtásos technikával megszerezze a sárga csörgőt, meg hogy ügyesen lekommandózza magát a habtapiról a parkettára az érdekes piros kocka miatt, szóval, nem igaz, hogy a második gyerek már semmi izgalmasat nem tud mutatni. Dehogynem.
A Nagy meg egy csomó elképesztő dolgot produkál, pedig őt is nemrég szültem, kedden például azt a szerepjátékot, ami után szintén könnybe lábadt a szemem, és igen, meghatódós anyuka vagyok. Az történt, hogy Andris felhúzta az egyik karkötőmet és egy ideig tologatta a karján, aztán elkérte az amigurumi macskámat (perpill nem találok róla saját képet, de hekkánál van) és az ő karját bújtatta a karkötőbe, aztán megint Andris karjára került az ékszer, aztán a fiam eljátszotta, hogy a macska el akarja venni tőle a karkötőt, de ő nem adja. A macska és Andris szerepében: Andris. Az Andris által megszemélyesített és mozgatott macska nyúlkált a karkötő felé, Andris pedig morcosan és igen határozottan elfordult a cicctől, elrántotta a karját, nehogy megszerezze a karkötőt. Nem mondom, hogy nem dermedtem le néhány pillanatra, mert de. Néhány hete elég sok összetűzésünk adódik abból, hogy kérés nélkül mindenkitől mindent elszed, főleg Dávidtól veszi el azt a dolgot, amivel éppen játszik, szimplán kirántja a kezéből és néhány percig úgy foglalkozik a zsákmányolt játékkal, mintha a világ legdrágább kincse lenne, és Vackorral is kakaskodnak játékok miatt, merthogy Andris szerint az enyém! (Vackor meg pusztán játszani akar vele), ami igaz ugyan, de. Gyakoroljuk a kérdelszépent, azaz megdicsérjük és megtapsoljuk, ha nem elveszi Dávidtól az oroszlánt, hanem elkéri (ebben az esetben, mindig megkapja), és egy-két percre sarokba állítjuk, ha kitépi a kezéből. A sarokban persze zajlik a műdráma, én meg ezerszer is elmondom neki, hogy kérés nélkül miért nem vesszük el a másiktól a játékát. (A játszótéren sem szeretem azt, ha x kitépi y kezéből a piros kislapátot, az anyukája pedig a síró y kezébe nyomja a kék kislapátot, hogy tessék, homokozz azzal. A kék kislapát nem a piros kislapát, ezt minden gyerek tudja, és nem jó üzenet, ha az anyuka hagyja veszni a piros kislapátot. Szerintem.) Andris egyelőre dacos, csakazértis elveszi a játékokat (itthon, máshol tündér és mindenkinek mindent odaad, a játszótéren is), bár néha mindenféle felszólítás nélkül visszaadja a lenyúlt cuccot és megtapsolja magát.

Most rohanok, talán aludhatok még egy órát.

2012. november 19., hétfő

Kéz- és lábujjak bűvöletében

Nem tartozik szorosan a hóösszefoglalóhoz, de muszáj leírnom, mert boldoggá tesz, hogy Sir David ma szinte nyikkanás nélkül falt belőlem egész nap (gyakran és sokat), mintha soha nem küzdöttünk volna a szoptatással. Majdnem minden alkalommal sírás és erőltetés nélkül csatlakozott rá a tejcsatornára. A két lagymatag tiltakozás pedig csak azért esett meg, mert bár másodszülöttem hosszasan dörzsölte a szemeit plusz ásítozott, mégsem akart aludni, lehetetlen szögbe csavart fejjel lógott a karomban, hogy minél jobban lássa, mit művel a bátyja. (Kölesgolyót tömött az arcába.) Megkönnyebbültem, hogy ezek szerint alapjában véve működik a szoptatás, nem bennem van a hiba. A taktikám perpill az, hogy kerülöm a tejet, a csokit, a kakaóport és minden olyasmit, amitől beszorul az aprójószág, a mellemet nem mosom meg Eszter kecsketejes szappanjával sem, csak simán vízzel, és kizárólag akkor kínálom kajával, ha látom, hogy már egészen éhes. Ha kicsit éhes, hiába dobja nekem a jeleket, hogy enne, garantáltan nem fog, ez egy ilyen kölyök, nem ér rá kajálni, amikor mindenféle érdekes dolog történik a nagyvilágban. 


Ennyire azért nincs golyófeje a négyhónaposnak, pusztán kihullott a haja és így - átmenetileg - felcsúszott a homloka. A kezéről az jut eszembe, hogy imádom, amikor a tenyerét a felkaromon nyugtatja, bársonyos és finom meleg. Jó erős fogása van, például amíg nem markolt bele a nyakbőrömbe, addig nem is tudtam, hogy nekem van ilyesmim, ráadásul megmarkolható. Dávid rúgása pokoli, kimondottan fájdalmas, ha eltalál pelenkázás közben. Állandóan jár a keze és a lába, mindig akciózik a ded, a pihenő üzemmódot nála is kihagyták, amikor összeszerelték a gyárban. Borzasztóan elfáradok a srácok mellett, ugyanakkor élvezem, hogy fiaim vannak, lehet, egy lánnyal semmit nem tudnék kezdeni. (Az elmúlt négy hónap alatt sem szűnt meg a vágyunk egy kislány után, szóval, vagy baromi jól bírjuk a kiképzést, vagy nem vagyunk normálisak. B. mindig is akart egy kislányt, nekem meg ott az állandó hiányérzet, hogy még nem teljes a családunk. A lánynevünk három éve megvan.)


Dávid a mosolygombócsága mellett egyre többször villantja fel energiagombóc énjét. Ő az a baba, akit a kegyetlen anyja állandóan hason fekve tart, különben soha nem fáradna el. Kedvenc póza az ejtőernyős: széttárt kezek és lábak, nonstop kalimpál velük. A Nyuszira a negyedik hónapjában az a jellemző, hogy hasról dobbantva próbálja feldobni magát a levegőbe, pedig azt tanácsoltam neki, hogy maradjon a földön és gyúrjon a kúszásra. A hónap vége felé jutott el odáig, hogy fekve maga alá húzza mindkét térdét és a fenekét az égbe tolja egy kis időre - picit hallgat azért rám. Vicces ez a kukacpóz, lefotózni még nem sikerült, mert ha a bátyja kamerát/fotómasinát lát a kezemben, azonnal jön, hogy énisénisénis, ami lehetetlenné teszi a kisebbik utód szakszerű megörökítését. Mióta hason fekve felfedezte az ujjait és a lábait (ez mind az övé és még mozognak is!), nem bír betelni velük. A kezét úgy szokta szemlélni, hogy messzire eltartja magától, mintha a körme alatti piszokkal szemezne.


Dávid mindkét irányban lazán átfordul stabil oldalfekvésbe, és az egyik legizgalmasabb dolog a világon a pelenka csomagolásán látható sok-sok színes bizbasz, kit érdekelnek a játékok... Tárgyakkal nem babrál sokáig, az összes erejét és ügyességét mozgósítva megszerzi a kiszemelt cuccot, megnyalja, aztán elhajítja. (Remélem, a nőkkel nem így fog bánni.) Sokkal jobban érdekli a családja, például a bátyját imádja nézni, az apjáról meg vezetés közben le sem veszi a szemét, áhítatosan mered rá.. Mondjuk, nekem is hevesen szokott örülni. 


A héten esedékes oltás előtt derül majd ki, hány kiló és centi, nem méricskéltük mostanában. A pofazacskóit bármelyik mókus megirigyelhetné, ezek és a kilói alapján daginak lehetne címkézni, az igazság azonban az, hogy egy szem hurka nincs rajta. Tömör gyönyör, valóban az. És a lehelete még mindig karamella illatú, nem tudom, hogy csinálja. Olyan jó illata van a babának, hogy a fogdoki búcsúzóul megszimatolta az arcát. Nekem a nyaka a kedvenc szimatolós helyem, ott sok puszi elfér.


A negyedik hónapban Dávid folyamatosan morgott és hörgött, ha közölni óhajtott valamit, de olyan szívbe markoló hangon tette mindezt, hogy a kétesebb hangoknál berohantam hozzá, mondván, biztos óriási fájdalmai vannak. A sarj persze vigyorgott, semmi baja nem volt, csak ahhoz támadt kedve, hogy ezeket a hanghatásokat adja ki. Vicces az is, amikor látom, hogy nagyot akar kiáltani, de csak egy ajtócsikorgásnyi hangocska szakad fel a torkából, ő pedig meglepetten pislog, hogy mivé lett a tervezett oroszlánüvöltés.


 Nagy szíve van, például bármikor befogadja a bátyját, ha Andris a kiságyban szeretne szundikálni. Anyukájára nincs mindig tekintettel: októberben-novemberben kétszer-háromszor kelt éjszaka (úgy este nyolctól alszik reggel hatig), és az első ébredésére csodálatos módon akkor szokott sor kerülni, amikor elhatározom, hogy lefekszem aludni. A nappali alvása horror volt, igen tudtam volna örülni, ha nemcsak húsz-harminc perceket tölt szunyával. Ma délután véletlenül 2-3 órát aludt együtt (mármint egy időben) a két gyerek, B.-vel szinte fel sem fogtuk, mi történik. Ha továbbra is ennyit aludnának napközben, mindenre jutna időm, amit szeretnék, mindenre, és a ráncaim sem mélyülnének.


A Nyuszi nagyon szeret autózni, és szerencsére a manducát is gyorsan megszokta, előszeretettel csajozik onnan. A magos császárzsemlével egyelőre nem szimpatizál.

 

 A legnagyobb nevetések és kurjongatások a bátyjának szólnak, Dávid padavan issza Andris mester szavait, aki itt inkább a vicceskedéssel volt elfoglalva, és nem a plüssállat megszerzésén járt az agya, mint általában.

2012. november 17., szombat

Nyelves-kínlódásos

Szerdán felvágták Dávid nyelvét. Azóta gyakran bevillan a gyerek szája felé közeledő, harminc-negyven centis olló képe. Csúnya jószág, örülök, hogy Dávid az ölemben ült, nem pedig velem szemben. Így is becsuktam a szememet. Rajtam kívül még két asszisztens fogta le, az egyik a fejét tartotta. Mindenki csodálkozott, micsoda erővel küzd. (Valóban erős és keménykötésű baba, az ereje mindig meglep engem is, holott én az anyja vagyok.) A beharangozott két másodperc helyett egy örökkévalóságig tartott a metszés. Kiderült, a doki még ráérősen nézelődött egy sort a gyerek szájában, vajon altatásban kell-é végezni a dolgot, vagy simán át lehet vágni a hártyát. Az utóbbira szavazott. A gyerek közben úgy morgott, mint egy falka mérges oroszlán, és nem, egyáltalán nem bömbölt, ahogy azt egy kisbabától várná az ember. Az egész rendelőt szét tudtam volna szedni puszta kézzel, hogy bántják a fiamat. Dávid hős volt, öltöztetés alatt szipogott és morcogott kicsit, aztán hazafelé bealudt a manducában.
Eredetileg november végére kaptunk időpontot a rokon fogorvos-szájsebész nagyágyúhoz, de a szoptatásos küzdelmeink miatt mindenkit kértem (egyszer-kétszer hisztérikus hangon), hogy segítsen előbb bejutni hozzá. Mi az a két másodperc. Besurranok, kisurranok. A metszéstől csodát vártam. Nem teljesen jött be.
Az elmúlt másfél-két hétben elég csúnyán szenvedtem a szoptatással, elveszett a kezdeti összhangunk Dáviddal, gyakran nem értettem, mit akar. Én, aki gond nélkül olvastam Andrisból, a kisebbik fiamnál elbizonytalanodtam. Éhes, szeret mellről tápolni, de mégis ívbe feszíti magát, ha táplálkozásra kerül sor, és sír, hogy nem kap enni. Szinte minden szoptatás előtt negyedórán át küzdöttem, mire valahogy a szájába varázsoltam a mellbimbómat, mert inkább az öklét rágta. Leizzadtam. Sírtam. Ezer pózt kipróbáltam. A vállam és a hátam begörcsölt. Kezdtem kétségbeesni, hogy őt nem tudom olyan zökkenőmentesen szoptatni, mint Andrist (nincs összefüggés a kettő között, nyilván), és hogy a szoptatás most egyáltalán nem öröm, hanem kínkeserv. Egyedül a hajnali szoptatások működtek a maguk szépségében és meghittségében (félig aludt, talán ezért), ezekből a csodálatos pillanatokból gyűjtöttem erőt a nappali kínlódáshoz. Biztos a foga, erre gondoltam, meg a nyelve, ez volt a másik kapaszkodóm. Majd egyszer vágassuk fel, mondta a gyerekdoki. A fogorvosnál azon csodálkoztak, hogy tudott így egyáltalán enni, merthogy annyira letapadt a nyelve. Nagy küzdő a fiam, ezt tudtam, például a szoptatásnál is megtapasztaltam. Ha már a szájában volt a mellem és rá tudtam venni, hogy egyen, nem volt gond. A metszés előtt az vált be leginkább, hogy szoptatás előtt ritmusos törzsi táncot lejtettem és bogyóésbabócát énekeltem. Dávid ellazult a finom rázkódásoktól és kegyeskedett a mellemre cuppanni. Hihetetlen kreatív tudok lenni.    
A metszés után láttam Dávidon, hogy új távlatok nyíltak meg előtte. Forog a szájában a nyelve. És ki is tudja dugni. És másféle hangokat ad ki. Tetszett neki a helyzet, WOW, ez virított a szemében. Az első szoptatás alatt folyamatosan gagyarászott, egy szívás, egy kis duma, mintha a tapasztalatairól tudósított volna. Csillogott a szembe és össze-összeröhögtünk a mellem felett. Malomkövek gördültek le a szívemről. Az sem zavart, hogy egyik szoptatásnál sem tudtam lerobbantani a cicimről, úgy bejött neki a vadiúj nyelve. (Bár a végére már remegett/elzsibbadt a karom.) A mai napunk viszont megint küzdősre sikerült. A fürdetés előtt konkrétan sikoltozott a karomban, amikor meg akartam szoptatni. Lehet, hogy a foga, és lehet, hogy néha tényleg csak négy-öt óránként akar enni. Azzal nem tudok semmit sem kezdeni, hogy adja az éhségre utaló jeleket, mégsem eszik. Helyette küzd és sír. Az összes porcikámban érzem, hogy éhes, mégis küzd a mellem ellen. Adok még egy hetet magunknak, aztán mondjon valami okosat a szoptatási tanácsadó.
Dávid születése előtt mondtam egyszer B.-nek, hogy Andris mellett szinte minden szart megtapasztaltunk, a kiscápa nem tud meglepetést okozni. Ja, persze. Borzasztó nehéz elfogadnom, hogy pont a szoptatás nem megy. Ha felhőtlen, az egyik legszebb dolog a világon.

2012. november 16., péntek

Tegnap kétszeres bénaanya voltam

Mások szerint. Az egyik bénaanyaság szerintem is jogos.

Más1: A telefonból döbbent csend áradt felém, amikor kiderült, nem vittem el Dávidot a négy-hathetes korban megejtendő első csípőszűrésre. És ez mégis hogy történhetett meg?, kérdezte az időpontokat osztogató női hang. A helyzetemet súlyosbította, hogy szóba került, van már egy fiam, szóval, igazán tudhatnám, mi az a csípőszűrés. El kellett költöznünk egy hónapra a poloskák miatt, borzalmasra sikerült a szeptemberünk, válaszoltam, és azon kattogott az agyam, vajon miért nem jutottunk el az ortopédiára három hónappal ezelőtt. Nem rémlett, hogy a gyerekdoki kihangsúlyozta volna a négy-hat hetet, csak annyit mondott, hogy majd valamikor menjünk el csípőszűrésre. Persze az is előfordulhat, hogy az evakuálás hevében elfelejtettem. A kisgyerekes anyák szitaagyúak éspervagy hülyék, mindenki tudja, ezért beszél hozzájuk még a zöldséges is lassan, tagoltan.

Más2: Andrásfiamat megszállta az őrület és a szelektív hallás, így fordulhatott elő, hogy hiába szóltam, illetve kiabáltam, illetve üvöltöttem utána szinte méterenként, harminc méterre elszáguldott tőlem a narancssárga motorján. Baromi gyorsan tudja hajtani. Még azelőtt meg akartam állítani, hogy kimotorozna az úttestre. A magamra kötött Dáviddal futottam utána. A távolban feltűnt egy nő, aki engem látva és hallva megállította Andrásfiamat. Megköszöntem a kedvességét, aztán leguggoltam Andrásfiamhoz, és némileg emelt hangon elmagyaráztam neki, miért nem motorozunk bele a vakvilágba, meg hogyha a nevét üvöltöm, az konkrétan mit jelent. Szegény..., ezt mondta a nő távozóban, holott tízes skálán csak hatos erősséggel kiabáltam a szegény gyerekkel. A szívem a torkomban, a gyerek simán elmotorozik a fenébe, de legalábbis az úttestre, ha nincs a nő, engedjük meg nekem az idegességet, jó? Aztán normál hangon is tematizáltam elsőszülött sarjamnak, legközelebb miért hagyjuk itthon azt a kurva motort. (Előző nap oltárinagyot zakózott vele a lejtőn, mert minek álljon meg, ha kérem, ugyebár. A közönség megtapsolta, hogy nem sírt.) Meg azt is mondtam, hogyha a továbbiakban nem hajlandó normálisan motorozni, elveszem. Erre leszállt róla, és mielőtt elszaladt volna, rám nézett és a kezembe nyomta, bzmg. Felröhögtem.

2012. november 13., kedd

Tologatósdi



Mindkét harisnyás fickó élvezi a játékot, ami Andris saját találmánya. Reményeim szerint jövő novemberben hétvégente már nem a sürgető anya!, anya! ébreszt (kétcentire az orrom hegyétől), hanem az ágyunkra ömlő napsugár olyan reggel tíz körül, mert a két fiú ébredés után szépen eljátszik együtt a gyerekszobában.

P.S.: Ne, ne írjátok, hogy naiv vagyok...

2012. november 9., péntek

Off

Valamelyik kedves olvasótól egy pihenőszéket szeretnék kölcsönkérni Sir David számára (kb. 2-3 hónapra, amíg eléri a súlyhatárt, a kilenc kilót), mert ez a bestia kizárólag társaságban érzi jól magát, így a közös étkezéseknél nazgúlos rikoltozásokkal kívánkozik hozzánk, az autós hordozót azonban nem szeretném fotelként rendszeresíteni. A pihenőszéket ékszerrel hálálnám meg.

2012. november 8., csütörtök

Harmatos gyöngyvirág-lelkületűek inkább ne olvassák

Képzeljük el azt a pillanatot, amikor Sir Andrew a létező legrövidebb zöld alatt a zebra közepén megmakacsolja magát és nem hajlandó továbbmenni, a piros miatt a közelben álldogáló buszhoz akar rohanni, és bömbölve a földre hanyatlik, amikor az anyja haladásra sürgeti - a motorberregést túlkiabálva, farkasszemet nézve a mindjárt induló autókkal, buszokkal... Majdnem kitéptem Andris karját, miközben a járdára vonszoltam. Sir David rajtam a manducába kötve, szóval, nem unatkoztam, és azon sem lepődtem meg, hogy csuromvizesre izzadtam a pólómat, amíg hazaértünk: Andris elfáradt a sétában, felvettem valahogy, így 7.6+13.2 kilót cipeltem magammal az utolsó néhány méteren, plusz rajtam a télikabát és a hátizsák. Van rá esély, hogy gyorsan megszabadulok a 17 kilónyi súlyfeleslegemtől.
Andris amúgy alapjában véve leszokott az ilyen jellegű hisztikről, és az a nagyon brutál, önmagából kivetkőzős hiszti, ami már Dávid születése előtt is előfordult, de csak utána vált mindennapossá, teljesen megszűnt. A fordulatot A Módszer hozta, amit dorw ajánlott a bébiszitteres tapasztalatai alapján, és amihez meg kellett keményítenem a kis lelkemet. Miután hazaköltöztünk anyósoméktól, Andris gyakran elővette az üvöltős, visítós, vörösfejes, taknyanyálaegybefolyós hisztijeit, akár hajnalok hajnalán is. Bármiért. Az egyik altatásnál kitalálta, hogy ne feküdjek mellette, hanem üljek fel és vegyem a karomba. Jó, persze, hiába vagyok hullafáradt, legyen. Ringattam egy ideig, aztán kimászott a karomból hempergés céljából, én meg elnyúltam az ágyunk mellett berendezett vackán. Jött a hiszti, hogy azonnal üljek fel, ne feküdjek. Oké, belementem, nehogy felébredjen Dávid. Megint ringattam, megint kimászott egy idő után hemperegni, én megint leheveredtem. Jött a hiszti, de olyan hangerővel, hogy a hisztiken edződött és az aznap pont nehezen elaltatott Dávid felébredt, B. meg nem tudott elaludni. Andris egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni a hisztit, egyre inkább belehergelte magát. Mert csak. Semmi nem használt, csak üvöltött és üvöltött. Na, ebben a helyzetben döntöttem úgy, hogy gyere csak, kisfiam, kipróbáljuk A Módszert. Felkaptam Andrist, ruhástul beleállítottam a fürdőkádba, és a zuhanyrózsából pár másodpercig a tarkójára-nyakára engedtem egy kis langyos vizet. Üvöltött. Miközben leszedtem róla a vizes mindenfélét és törülközőbe csavartam és bepelenkáztam-átöltöztettem, higgadtan és kedvesen elmagyaráztam neki, hogy nagyon szeretem, de ebben a családban négy ember él, mindenkinek alkalmazkodnia kell a másikhoz, és nincs olyan, hogy felébresztjük a másikat, hogy cseszegetjük a másikat ésatöbbi, olyan van, hogy mindent megbeszélünk egymással, és próbálunk jó megoldásokat találni. Láttam rajta, hogy megértett. Szépen elaludt, nem is ébredt fel éjszaka. Másnap megrúgott pelenkázás közben, mondtam neki, hogy még egy rúgás, kisfiam, és hideg vizet kapsz a nyakadba. (Ami ugye véletlenül sem hideg.) Nem hitte el, megrúgott, úgyhogy vittem a kádba. Üvöltött. A csapot viszont nem nyitottam ki, csak megkértem, hogy hagyja abba a rugdosást (ez egyébként magától igen gyorsan megritkult a hazaköltözésünk után). A későbbiekben talán kétszer-háromszor akart durvábban hisztizni, ilyenkor mindig megkérdeztem, hogy Andris, szeretnél hideg vizet a nyakadba, vagy meg tudjuk beszélni a problémádat? Az utóbbit választotta. És szinte egyik napról a másikra abbamaradtak a hisztik, a kicsik és a nagyok is, meg a rugdosás is. Nálam, mert ugye az apjánál egészen addig próbálkozott hisztivel plusz rugdosással, amíg B-től is megkapta a zuhanyt. Utána már nála sem feszegette a határokat. És most van egy kétéves gyerekünk, aki legtöbbször olyan tüneményes, hogy el sem hiszem, aki nem rugdos, nem ütöget, nem balhézik önmagából kifordulva, aki nem ébred visítva hajnalban, és aki rosszabb napjain beéri a nyűgösködéssel vagy az egészen lájtos, könnyen kezelhető hiszticsírával. Rengeteg minden összeállt a fejében (másfél éves korában volt már egy ilyen hatalmas fejlődési ugrás), megértette és megtapasztalta, hogy a hiszti valóban nem járható út. Neki erre volt szüksége, kizárólag szép szóval, figyelemeltereléssel, egyebekkel nem értük volna ezt el. És mivel okos gyerek, az apjánál is letesztelte, meddig mehet el, bemondásra nem hitte el, hogy B. is beviszi a zuhany alá. B.-nek ugyanúgy nagy levegőt kellett vennie a zuhanyhoz, mint nekem, de megtette, mert Andris különben újra és újra megrúgja. Ráadásul neki apaisten és falkagazda minőségben is állnia kell a sarat.
Sokkal könnyebb így az életünk. Andrisé is. Ritkán kell 'megfenyegetni' a zuhannyal, legutóbb például akkor került rá sor, amikor Vackorral az első egy órában szünet nélkül kakaskodtak (aztán például egymás nyakába borulva ugráltak az ágyon), és Andris nem szándékozott abbahagyni a sírást-üvöltést. Fontosnak tartom, hogy a gyerekeim szabadon kifejezzék az érzelmeiket, és azt is, hogy megbeszéljük, mi bántja őket, de a nem őszinte nagyjeleneteket nem szeretném tolerálni, és azt sem szeretném, ha bármelyik sarj úgy tapasztalná, hogy a műdráma a boldogulás útja lehet. A nagyfiamnál mostanában nyesegetjük le ezeket a vadhajtásokat. És működik. Örülök, hogy az elmúlt másfél hónapban talán egyszer-kétszer sírt őszintén. Simán megmondom neki adott esetben, hogy Andris, hagyd abba ezt a sírást, mert nem őszinte, beszéljük meg, mi a baj. És megérti. És hajlandó együttműködni. Mert érzi, hogy szeretjük, és azt is, hogy az ő kis dolgai is fontosak nekünk.
Ja, továbbra is imád zuhanyozni. 

2012. november 6., kedd

A lázadó anya posztja

Dávid 0.45-kor kelt, 1.38-kor tettem vissza az ágyába. És most blogot írok. Ebben a lehetetlen időpontban. Alvás helyett. Ez az én oltári nagy lázadásom. Úgy látszik, a következő egy évem arról fog szólni, hogy hajnalban élek egy kicsit. Máskor nem tudok. Persze Dávid következő ébredéséig aludnom is kellene valamit. Az agyam nem feltétlenül ontja magából a jobbnál jobb gondolatokat ilyenkor, de legalább teszek magamért valamit. 
Azért nem ékszeren dolgozom, mert a gyerekek tegnap délután teljesen váratlanul szabadságoltak. Másfél órára. MÁSFÉL ÓRÁRA. Az elmúlt egy hónapban soha nem jutott ennyi időm az ékszerekre (és másra sem). Meglepő módon nem egymást váltották alvásnál, hanem némi csúszással egyszerre dőltek ki. Először Andrist altattam el, utána Dávidot. Sir Andrew manikűrözését még gyorsan lezavartam a nagy szabadságosdi előtt, a kisebbik Sir kézkörme ma esedékes, féltem, hogy felébresztem nyírbálás közben. Volt már rá példa, és nem esett jól, meg aztán vasárnap délután kettőtől este nyolcig nem bírtam letenni aludni, hajnalban kétszer kelt, úgyhogy élvezni akartam a gyerekmentes pillanatokat. A körmök várhatnak, a feltöltődésem nem. Mert a négy nap alatt nem sikerült kikapcsolódnom arra a bizonyos 20 percre, úgy jöttek össze a dolgok, ugye. Az, hogy leülök és csinálok valamit, ami nem gyerek és nem házimunka, hanem kizárólag csibike, megvalósíthatatlannak tűnik. És azt soha nem hittem volna, hogy a gyerekes éveim nagyobb részében én, mint csibike, megszűnök létezni a saját életemben. Egyelőre képtelen vagyok elfogadni ezt a tényt. Másfél hete minden nap sírok. Így jön ki a feszültség, a csalódottság, a fáradtság, az elkeseredettség. Ezt sem hittem volna soha. Ha visszamegyek dolgozni, röhögni fogok azokon a dolgokon, amelyek anno a gyerekvállalás előtt felcseszték az agyamat. Ugyan már, Andris és Dávid mellett sokkal keményebb az élet.
Dávid október közepe óta azzal borzolja az idegrendszeremet, hogy küzd a szoptatás technikai része ellen. A fogzás miatt egyetlen pózban tudom megszoptatni: állva. (Szoptatott plusz ringatott Ön állva 7.6 kilónyi gyereket 30-40 percen keresztül?) Máshogy nem hajlandó enni, hiába próbáltam ki kismillió verziót. Andris már szeptemberben sem üvöltött vérvörös fejjel, ha fekve szoptattam Dávidot (még nem fogzott), szóval, ennek sem lenne akadálya, Dávid azonban masszívan harcol ellene. Gyakran sírni lenne kedvem a hátamba és a derekamba maró fájdalomtól, szinte érzem, ahogy szakadnak szét az izmaim. Az sem egyszerű, ahogy a fiam szájába varázsolom a mellbimbómat: beletuszkolom, miközben megnyerőnek szánt mosollyal biztosítom őt arról, hogy ha szívja, jön belőle a tej, kisdobos becsszó. (Tuszkolt Ön már mellbimbót állva 7.6 kilónyi gyerek szájába úgy, hogy mindkét keze a 7.6 kilónyi gyerekkel volt tele?) Minden egyes szoptatásnál küzdök a fiammal, aki ugyan nagyon enni akar, viszont az összes porcikáját azért mozgósítja, hogy ne kerüljön a szájába a mellem. Aztán ha végre eljutunk odáig, hogy cici a szájában és még tej is jön belőle, önfeledten zabál a gyerek, és addig maradna a mellemen, amíg világ a világ. November végén vágják fel a nyelvét, mert kell. Remélem, ezzel elmúlik ez a lélekölő szoptatási mizéria.
A másik, ami gyilkos: Dávid két perc egyedüllét után olyan morgások és nyekergések keretében kezd zsörtölődni, mint akinek óriási fájdalmai vannak. Tíz perc ebből a hangkavalkádból (pl. amíg tisztába teszem Andrist), és egyből pattanásig feszülnek az idegeim. Olyan, mintha beszélni akarna. Egyáltalán nem sír, csak folyamatosan zsörtölődik, megszakítás nélkül mondja a magáét. Utál egyedül lenni. Nem hiszem, hogy nagyon szar lehet az oroszlános játszószőnyegen heverészni max. negyedórán át, mert utána úgyis hármasban-négyesben mennek tovább a dolgok, de mindegy, neki ez kevés, az a minimum, hogy állandóan foglalkozzon vele valaki. Állandóan. Ja, persze. És még csak négy hónapos lesz. Amúgy mosolygombóc továbbra is.
És most megyek aludni, elkapom B.-t. Mert máskor arra sincs időnk - a gyerekek mindig kitalálnak valamit.

2012. november 2., péntek

Mutatványok

Andris felnyomja magát hídba, amit pár másodpercig megtart a fején plusz a két lábán egyensúlyozva - karjai a levegőben. És ma kiderült, hogy a hídhoz (meg a törpejáráshoz és egyebekhez) hasonlóan teljesen magától rájött a békaugrás mikéntjére is. Dávid néhány napja megpróbál felülni a karomban. És ebben a hónapban négy fogát növeszti egyszerre. A lehelete karamellás tej illatú.


Az apukájuk és az anyukájuk meg arról nevezetes, hogy altatás közben hamarabb bealszanak, mint a szóban forgó sarjak.

2012. október 31., szerda

És még messze a vége...

Egy hete húsz percem sincs magamra reggel hat és este tíz között. Húsz perc... És úgy magamra, hogy például leülök ékszert készíteni. A felgyűlt levelekre, ami a társasági életem egy része, szintén nem jut idő, de B.-re sem sok. Az egész nap egybefüggő gyerekezés, megszakítások nélkül, szinte állandó rohanásban. Este kidőlök. B. is kidől. Nincs felnőttidőnk, mert alszunk. Ha akad nagyszülői segítségem, alaptisztaság és alaprend varázsolásával töltöm a "gyerekmentes" időt, úri huncutságokra (pl. kenyér- vagy süteménysütés) gondolatot sem pazarolok. A kicsi napközben kétóránként 15-20 percet szunyál, ami pont arra elég, hogy mondjuk összedobjam az ebédet. Éjszaka kétszer-háromszor ébred, ma hajnalban öt és fél óra alatt háromszor keltem. 40-60 perc, amíg megetetem, tiszta pelenkát adok neki és visszaaltatom. A színtiszta alvással töltött időt nem számolom ki, siralmas. A nagy két hét viszonylagos tüneményesség után megkergült. Kezdek elházisárkányosodni (legtöbbször azért jogosan vagyok az, hiába utálom).
Mindkét gyerekem vidám, mosolygós, ez a rész rendben. A lelkierőm viszont egyre fogy, ez a baj, és az, hogy hosszú hétvége kell ahhoz, hogy egyáltalán esélyem legyen a minimális feltöltődésre. Sokkal keményebb a kétgyerekes létezésünk, mint vártam, hiába készültem az őskáoszra, ilyen szintű fizikai és lelki kihívásokra nem gondoltam. Megint a túlélésre hajtok.

2012. október 30., kedd

Ehh, férfiak...

Nyolc után pár perccel szóltam a két nagyobbik fiúnak (B.-nek és Andrisnak), hogy fürdés előtt pakolják össze a szanaszét heverő játékokat. Eme tevékenység első lépéseként elkezdtek vonatsíneket rakosgatni, vonatokat szedegetni... és azóta is itt vonatoznak a nappali közepén.

2012. október 25., csütörtök

Gyerek nélkül...

... valószínűleg kimaradt volna az életemből az az élmény, hogy a piros totemoszlopból ötcentis zebrafarokkal piszkálom ki a beszorult helikopterszárnyat.

2012. október 21., vasárnap

Ööö... duma?

Ülök a vécén, félig nyitott ajtónál (akinek kisgyereke van, tudja, miért, akinek nincs, majd megtudja), hallom, hogy Andris szalad ki a hálószobából, meztelen talpai halkan csattannak a kövön (zokni! zokni! zokni!), kissé félszegen megáll előttem, abatusz, mondja büszkén, nem is, inkább félig suttogja, és megvárja, hogy eltátsam a számat, csak ezután rohan vissza az apjához (a meglepett basszusomat talán nem hallotta), aki megdicséri, milyen ügyesen teljesítette a küldetést (menj oda anyához és mondd meg neki, mit kaptál). Abakuszt vettünk neki, mert még ikeáztunk egyet este, és a birtokbavétel után egy órával már tudta, mi az a sokgolyós izé. Megzabálom.

Még mindig duma

És Andrissal már olyan tartalmas párbeszédeket nyomunk le, hogy például 
- Andris, mit kérsz reggelire? 
- Tojás.
vagy például
- Andris, van még üveggolyó nálad?
- Nincs.
Fura őt beszélni hallani, szokatlan még, hogy a régóta állandó dolgok mellé (pölö anya, apa, baba, oda, az, autó, busz, aha, ott, bocs) naponta jön valami új szó, én meg úgy reagálok nagy vigyorral a fejemen, hogy mitmondtálandris?, mitmondtál?, légyszimonddmégegyszer! Hónapokkal ezelőtt mondott olyat, hogy autóka, hellóka, anyuka, azóta sem tudom, honnan szedte, sem itthon, sem a játszótéren nem találkozhatott ezekkel. Pár hete azzal lepett meg, hogy lazán felsorolta a kedvenc "meséjének" szereplőit: Poco(yo), Elly, (P)ato, Loula. Próbálkozik olyasmivel is, hogy isz(ol), esz(el), úsz(ol) és porsz(ívó). Az pedig az ősz hajszálaim és a homlokráncaim számát gyarapítja, hogy mostanában minden enyém! (sőt, ENYÉM!!!) és én is! (sőt, ÉN IS!!!). Naponta százszor biztosan elhangzik mindkettő. És rengeteg minden nem! (sőt, NEM!!!). Igen-t még soha nem mondott, vajon miért. És mindent, de tényleg mindent megért, még azt is, hogy ha még egyszer leveszed a zoknidat, kisfiam, nincs több Pocoyo!, mert ilyenkor egészen sokáig nem rángatja le magáról a zoknit. Halálom, amikor mezítláb rohangál a hideg kövön, és újra meg újra vissza kell imádkozni rá a zokniját.
Ja, azt is próbálgatja, hogy bassz(us), úgyhogy kacifántosabb módon kell káromkodnom. Mióta dackorszakba lépett a gyerekem, adott esetben elég csúnyán beszélek a pillanatnyi feszültségoldás hevében, holott korábban ritkán használtam pontpontpont szavakat. Ez olyan hozadéka az anyaságnak, amiről le kell szoknom. És a napi egy zacskó Győri Édesről is, de ez már egy másik történet.

2012. október 20., szombat

Rákapcsolt

Bátyus, bátyus, bátyus, ezt mondogatja ma Andris. Szinte minden napra jut egy szó, a kukásautó mellett szeptemberi-októberi termés a nincs, ó, jajj, garázs, kulcs, na!, tűz, víz, tó, pók, kaja, hús, bácsi, csüccs, autós, dugó, eső, hoppá, bumm, aú. Ebből simán össze lehet hozni a Háború és béke következő kötetét.

2012. október 15., hétfő

Igazi fiú

Gondolom, B. aggódott kicsit, hogy a sok gyöngyös játékunk hatására esetleg a teklagyöngy vagy a gumidamil lesz Andris első összetett szava, de nem, megnyugodhat, mert ugyan Sir Andrew szívesen turkál a gyöngyeim között, a szíve csücske mégis a KUKÁSAUTÓ. Igaz, egyelőre a kukásautón kívül az úthenger és a markoló is kukásautó.

P.S.: Hallottam, hogy elalvás előtt még belesuttogta a takarójába: kukásautó... kukásautó... kukás... autó. (Na, mit kap névnapjára, na, mit?)

2012. október 14., vasárnap

Amikor játszóterezünk...


P.S.: Nem tudom, miért gondoljátok, hogy a lila a kedvenc színem.