A Kicsi kukacozik, a Nagy szerepjátékozik

Ilyeneket csinál a Kicsi, és emlékszem, amikor Andrisnál hasonló képeket lőttem és küldtem az apjuknak a melóhelyére, jött a mél, hogy vááárjatokmeeeg!, mert nem akart lemaradni A. helyváltoztatásának első lépéseiről (mintha amúgy visszatarthattam volna a gyereket), és bár a kúszás, mint olyan, valamivel később indult be, kezdő szülőkként azt hittük, napokon belül megtörténik. Dávid sem holnap lesz mobil, de azért ennél a mutatványánál simán könnybe lábadt a szemem, hogy mekkora fiam van pár, pedig csak tegnap szültem. 

Aztán itt az ejtőernyős, a kezes és a lábas kép az előző bejegyhez, mert félálomban lemaradtak (írás közben négyszer-ötször is arra riadtam, hogy elaludtam - ülve):

Engem Dávidnál is meghat és boldoggá tesz, hogy látom a fejlődését, drukkolok neki, hogy pl. karkinyújtásos technikával megszerezze a sárga csörgőt, meg hogy ügyesen lekommandózza magát a habtapiról a parkettára az érdekes piros kocka miatt, szóval, nem igaz, hogy a második gyerek már semmi izgalmasat nem tud mutatni. Dehogynem.

A Nagy meg egy csomó elképesztő dolgot produkál, pedig őt is nemrég szültem, kedden például azt a szerepjátékot, ami után szintén könnybe lábadt a szemem, és igen, meghatódós anyuka vagyok. Az történt, hogy Andris felhúzta az egyik karkötőmet és egy ideig tologatta a karján, aztán elkérte az amigurumi macskámat (perpill nem találok róla saját képet, de hekkánál van) és az ő karját bújtatta a karkötőbe, aztán megint Andris karjára került az ékszer, aztán a fiam eljátszotta, hogy a macska el akarja venni tőle a karkötőt, de ő nem adja. A macska és Andris szerepében: Andris. Az Andris által megszemélyesített és mozgatott macska nyúlkált a karkötő felé, Andris pedig morcosan és igen határozottan elfordult a cicctől, elrántotta a karját, nehogy megszerezze a karkötőt. Nem mondom, hogy nem dermedtem le néhány pillanatra, mert de. Néhány hete elég sok összetűzésünk adódik abból, hogy kérés nélkül mindenkitől mindent elszed, főleg Dávidtól veszi el azt a dolgot, amivel éppen játszik, szimplán kirántja a kezéből és néhány percig úgy foglalkozik a zsákmányolt játékkal, mintha a világ legdrágább kincse lenne, és Vackorral is kakaskodnak játékok miatt, merthogy Andris szerint az enyém! (Vackor meg pusztán játszani akar vele), ami igaz ugyan, de. Gyakoroljuk a kérdelszépent, azaz megdicsérjük és megtapsoljuk, ha nem elveszi Dávidtól az oroszlánt, hanem elkéri (ebben az esetben, mindig megkapja), és egy-két percre sarokba állítjuk, ha kitépi a kezéből. A sarokban persze zajlik a műdráma, én meg ezerszer is elmondom neki, hogy kérés nélkül miért nem vesszük el a másiktól a játékát. (A játszótéren sem szeretem azt, ha x kitépi y kezéből a piros kislapátot, az anyukája pedig a síró y kezébe nyomja a kék kislapátot, hogy tessék, homokozz azzal. A kék kislapát nem a piros kislapát, ezt minden gyerek tudja, és nem jó üzenet, ha az anyuka hagyja veszni a piros kislapátot. Szerintem.) Andris egyelőre dacos, csakazértis elveszi a játékokat (itthon, máshol tündér és mindenkinek mindent odaad, a játszótéren is), bár néha mindenféle felszólítás nélkül visszaadja a lenyúlt cuccot és megtapsolja magát.

Most rohanok, talán aludhatok még egy órát.