Kéz- és lábujjak bűvöletében

Nem tartozik szorosan a hóösszefoglalóhoz, de muszáj leírnom, mert boldoggá tesz, hogy Sir David ma szinte nyikkanás nélkül falt belőlem egész nap (gyakran és sokat), mintha soha nem küzdöttünk volna a szoptatással. Majdnem minden alkalommal sírás és erőltetés nélkül csatlakozott rá a tejcsatornára. A két lagymatag tiltakozás pedig csak azért esett meg, mert bár másodszülöttem hosszasan dörzsölte a szemeit plusz ásítozott, mégsem akart aludni, lehetetlen szögbe csavart fejjel lógott a karomban, hogy minél jobban lássa, mit művel a bátyja. (Kölesgolyót tömött az arcába.) Megkönnyebbültem, hogy ezek szerint alapjában véve működik a szoptatás, nem bennem van a hiba. A taktikám perpill az, hogy kerülöm a tejet, a csokit, a kakaóport és minden olyasmit, amitől beszorul az aprójószág, a mellemet nem mosom meg Eszter kecsketejes szappanjával sem, csak simán vízzel, és kizárólag akkor kínálom kajával, ha látom, hogy már egészen éhes. Ha kicsit éhes, hiába dobja nekem a jeleket, hogy enne, garantáltan nem fog, ez egy ilyen kölyök, nem ér rá kajálni, amikor mindenféle érdekes dolog történik a nagyvilágban. 

Ennyire azért nincs golyófeje a négyhónaposnak, pusztán kihullott a haja és így - átmenetileg - felcsúszott a homloka. A kezéről az jut eszembe, hogy imádom, amikor a tenyerét a felkaromon nyugtatja, bársonyos és finom meleg. Jó erős fogása van, például amíg nem markolt bele a nyakbőrömbe, addig nem is tudtam, hogy nekem van ilyesmim, ráadásul megmarkolható. Dávid rúgása pokoli, kimondottan fájdalmas, ha eltalál pelenkázás közben. Állandóan jár a keze és a lába, mindig akciózik a ded, a pihenő üzemmódot nála is kihagyták, amikor összeszerelték a gyárban. Borzasztóan elfáradok a srácok mellett, ugyanakkor élvezem, hogy fiaim vannak, lehet, egy lánnyal semmit nem tudnék kezdeni. (Az elmúlt négy hónap alatt sem szűnt meg a vágyunk egy kislány után, szóval, vagy baromi jól bírjuk a kiképzést, vagy nem vagyunk normálisak. B. mindig is akart egy kislányt, nekem meg ott az állandó hiányérzet, hogy még nem teljes a családunk. A lánynevünk három éve megvan.)

Dávid a mosolygombócsága mellett egyre többször villantja fel energiagombóc énjét. Ő az a baba, akit a kegyetlen anyja állandóan hason fekve tart, különben soha nem fáradna el. Kedvenc póza az ejtőernyős: széttárt kezek és lábak, nonstop kalimpál velük. A Nyuszira a negyedik hónapjában az a jellemző, hogy hasról dobbantva próbálja feldobni magát a levegőbe, pedig azt tanácsoltam neki, hogy maradjon a földön és gyúrjon a kúszásra. A hónap vége felé jutott el odáig, hogy fekve maga alá húzza mindkét térdét és a fenekét az égbe tolja egy kis időre - picit hallgat azért rám. Vicces ez a kukacpóz, lefotózni még nem sikerült, mert ha a bátyja kamerát/fotómasinát lát a kezemben, azonnal jön, hogy énisénisénis, ami lehetetlenné teszi a kisebbik utód szakszerű megörökítését. Mióta hason fekve felfedezte az ujjait és a lábait (ez mind az övé és még mozognak is!), nem bír betelni velük. A kezét úgy szokta szemlélni, hogy messzire eltartja magától, mintha a körme alatti piszokkal szemezne.

Dávid mindkét irányban lazán átfordul stabil oldalfekvésbe, és az egyik legizgalmasabb dolog a világon a pelenka csomagolásán látható sok-sok színes bizbasz, kit érdekelnek a játékok... Tárgyakkal nem babrál sokáig, az összes erejét és ügyességét mozgósítva megszerzi a kiszemelt cuccot, megnyalja, aztán elhajítja. (Remélem, a nőkkel nem így fog bánni.) Sokkal jobban érdekli a családja, például a bátyját imádja nézni, az apjáról meg vezetés közben le sem veszi a szemét, áhítatosan mered rá.. Mondjuk, nekem is hevesen szokott örülni. 

A héten esedékes oltás előtt derül majd ki, hány kiló és centi, nem méricskéltük mostanában. A pofazacskóit bármelyik mókus megirigyelhetné, ezek és a kilói alapján daginak lehetne címkézni, az igazság azonban az, hogy egy szem hurka nincs rajta. Tömör gyönyör, valóban az. És a lehelete még mindig karamella illatú, nem tudom, hogy csinálja. Olyan jó illata van a babának, hogy a fogdoki búcsúzóul megszimatolta az arcát. Nekem a nyaka a kedvenc szimatolós helyem, ott sok puszi elfér.

A negyedik hónapban Dávid folyamatosan morgott és hörgött, ha közölni óhajtott valamit, de olyan szívbe markoló hangon tette mindezt, hogy a kétesebb hangoknál berohantam hozzá, mondván, biztos óriási fájdalmai vannak. A sarj persze vigyorgott, semmi baja nem volt, csak ahhoz támadt kedve, hogy ezeket a hanghatásokat adja ki. Vicces az is, amikor látom, hogy nagyot akar kiáltani, de csak egy ajtócsikorgásnyi hangocska szakad fel a torkából, ő pedig meglepetten pislog, hogy mivé lett a tervezett oroszlánüvöltés.

 Nagy szíve van, például bármikor befogadja a bátyját, ha Andris a kiságyban szeretne szundikálni. Anyukájára nincs mindig tekintettel: októberben-novemberben kétszer-háromszor kelt éjszaka (úgy este nyolctól alszik reggel hatig), és az első ébredésére csodálatos módon akkor szokott sor kerülni, amikor elhatározom, hogy lefekszem aludni. A nappali alvása horror volt, igen tudtam volna örülni, ha nemcsak húsz-harminc perceket tölt szunyával. Ma délután véletlenül 2-3 órát aludt együtt (mármint egy időben) a két gyerek, B.-vel szinte fel sem fogtuk, mi történik. Ha továbbra is ennyit aludnának napközben, mindenre jutna időm, amit szeretnék, mindenre, és a ráncaim sem mélyülnének.

A Nyuszi nagyon szeret autózni, és szerencsére a manducát is gyorsan megszokta, előszeretettel csajozik onnan. A magos császárzsemlével egyelőre nem szimpatizál.

 

 A legnagyobb nevetések és kurjongatások a bátyjának szólnak, Dávid padavan issza Andris mester szavait, aki itt inkább a vicceskedéssel volt elfoglalva, és nem a plüssállat megszerzésén járt az agya, mint általában.