2011. július 31., vasárnap

10 ügyeskedés, amivel az elmúlt két hétben nyűgözött le a fiam

Többször írtam itt a blogban is, hogy imádok Andrissal játszani, meg azt is, hogy gyakran van úgy, hogy csendben fekszem mellette és nézem, ahogy a játékaival molyol, gyönyörködöm a mozdulataiban, az arcára kiülő érzelmekben. Nem bírom megunni, egyetlen szemöldökráncolás, egyetlen csodálkozó csücsörítés, egyetlen bravúros mozdulat képes meghatni. Igen, ezer más dolgot csinálhatnék a fiam bámulása helyett, a mosogatástól kezdve a vasaláson át a takarításig, de nekünk most ez a jó, így a jó, a vasalást éjfél után is megoldhatom, Andris azonban mindjárt felnő, nem akarom kihagyni ezeket az értékes pillanatokat. Látom rajta, mennyire fontos neki, hogy ott legyek mellette. Nem azért, hogy állandóan együtt játsszunk, mert azt nem igényli (mármint hogy állandóan, szeret egyedül mókolni), hanem inkább azért, hogy megoszthassa velem az örömét, segítséget kérjen, visszajelzést kapjon vagy egyszerűen az oldalamhoz támaszkodva pakolhasson a játékos dobozában.  
Napról napra ügyesebb fiú, sokszor kérdezem, hogy ezt meg azt mégis honnan tudja, de soha nem válaszol. Például olyanokat csinál, hogy
1. ha úgy gondolja, eleget olvastam az újságomat (a játszásba belefér két-három cikk, bár darabosan, ugyanis az 'elég' nála egy és öt perc közé esik), odamászik mellém és kiveszi a kezemből az újságot (és általában lapozgatja kicsit), vagy ha az oldalamon fekszem és a kezem a fejem alatt van, kitúrja a kezemet, hogy megfoghassa és belekapaszkodva közös mocorgásra nógasson;
2. ha egy-egy ropidarab leledzik a kezében, néhány másodpercig megáll egyedül, ilyenkor elfelejti azt a hivatalos álláspontját, hogy képtelen kapaszkodás nélkül állni (a ropisztorihoz annyit, hogy rajtakapta a suttyomban ropit ropogtató anyját és itt-a-világ-vége sírással kiharcolt magának két rövidebb, villámgyorsan sómentesített darabot, ezeket marokfogásban tanulmányozva állt meg stabilan a saját lábán, a ropirágcsáláshoz pedig végtelenül felnőttes arcot vágott, így jelezvén, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ropiropogtató cinkostársam lett);
3. ha anyai jelenlét nélkül szeretne gurigázni a sárga és a piros kislabdákkal, mert ő már nagyfiú, akinek megvannak a maga titkai, akkor az egyik kezével elgörgeti az útjából az óriási fitballomat (a fal mellett, illetve az ágya meg a fotel között van) és tartja, amíg a másikkal bedobálja maga elé a két labdát, aztán utánuk kúszik, a fitballt visszaereszti és labdázni kezd a fal-ágy-fotel-fitball által bezárt zsebkendőnyi területen, ha pedig megunja a labdázgató remetelétet, kigörgeti maga elől a fitballt, előkúszik és hozza a kislabdákat is;
4. ha rájön a hajigálhatnék, felkérdezkedik pölö a fotelbe és onnan dobálja a labdáit a fotel mögé, és én a mai napig nem tudom, miből jött rá, hogy a fotel mögé is lehet labdákat dobálni (meg az apukája mobilját), és ha meg épp oldalra akar hajigálni, bevált mozdulattal elgörgeti a fitballt, hogy lássa, hová pottyannak a labdák és hogyan gurulnak tovább (a csuklómozdulatai gyönyörűek, egyelőre határozottan jobbkezes baba); 
5. ha elunja a szintetizátoros zeneszerzést és inkább az egyik hajóján végez rágótesztet a két és egyharmad fogával, azért lenyom egy-egy teljes zeneszámot előhívó billentyűt, ha elhallgat a zene, mert zenére sokkal jobb hajót csócsálni (az apjával sokáig nem tértünk magunkhoz, amikor ezt láttuk-hallottuk);   
6. a nehezített kockarakosgatásban profi, a piramisjáték kisebb gömbjeit összerakja a két félgömbből (egy nap alatt kísérletezte ki a tuti technikát), tornyot épít az egymásba rakható poharakból (két hét alatt jutott el idáig), a gyűrűjátéknál pedig a kisebb 'fánkokat' ráhúzza a rúdra (szintén két hete volt a gyakorlásra, együtt vettem őket az Ikeában), de egyébként is mindent egymásba/egymásra pakol, hihetetlen kombinációkat próbál ki, sokszor csak meglepetten pislogok, hogy drága kisfiam, ez hogy jutott eszedbe;
7. etetésnél elmarkolja a kanalat, leszakítja róla a kezemet és a kanalat hangsúlyozottan egyedül benyomja a saját szájába, és a tányérjából is próbált már önállóan kanalazni;  
8. ha a könyvével játszik (Mackó levelei, ő még nem unja), minden egyes oldalon megnézi a kihajtható dolgokat (szegény maci ajtaját hamar letépte) és tökre tudja, melyik oldalon mit kell keresni, hogy nyílik az az ajtó/levél/sütő/izémizé;
9. pápát integet, és ha el akarja kápráztatni az apját, akkor egyszerre rázza a fejét és integet pápát - csodálom, hogy nem vágódik el a nagy hadonászásban;
10. ha kukucsolunk, nem kispályás, tudja, hogy a nappalinak két bejárata van, ezért hol az egyiknél, hol a másiknál bukkan fel és kacarászva várja, hogy megijesszem. 
Nyolc nap múlva lesz tíz hónapos. Elképzelni sem tudom, milyen csodák várnak még rám.

2011. július 28., csütörtök

Apa mesél (II.)

B. (miközben Andrissal lapozgatják a mesekönyvet): A rosszul öltözött medve elvitte a levelét az erdőben csövező barátjához, a vakondhoz, pedig az e-mail gyorsabb lett volna...

2011. július 26., kedd

Nagyon ügyes

Nagyjából délig azt hittem, hogy a hozzátáplálásos fejleményekről fogok ma regélni, de más lesz a téma, ugyanis Andris ebéd után megtörölte a számat. Az ilyen történelmi jelentőségű pillanatoknál mindig elhomályosul a tekintetem, most sem alakult másképp. A gyerek kilenc és fél hónapos, ugye. Miután befejezte az ebédet (sült almás-őszibarackos zabpehely, ez utóbbi főzve, tudósított Sir Andrew hű krónikása a menüről), szokás szerint megtörölgettem a kezét seggpopsitörlő kendővel (univerzális az ilyen, szuperül eltávolítja a mindent) és az arcát is (ezt nem távolította el, megtöröltem), főleg a két pofazacskó között, aztán kioldottam az etetőszékből, átkarolva felállítottam, hogy a nadrágjáról is leszedegessem az ebédmorzsákat, és ahogy odahajoltam hozzá, elmarkolt egy kendőt a tálcáról és odanyomkodta a számhoz, főleg a két pofazacskó között. Én megtöröltem az övét, ő megtörli az enyémet. Ez így korrekt, nem igaz? Majdnem padlót fogtam, úgy meglepődtem. Andrist megdicsértem (ilyenkor nagyon kópésan vigyorog), összepusziltam, és felhívtam az apját, hogy elújságoljam neki A Hírt. Őrület.
A védőnő szerint Andris előrébb tart a fejlődésben, mint a kortársai (és kiderült, hogy 74 centi), 11-12 hónapos dolgokat produkál a legtöbb területen, de van olyan, ahol még messzebb jár, például a mozgékonysága és az érdeklődése, kíváncsisága egészen kivételes. Á.-ban azt is kedvelem, hogy nem az az ajnározó típus, tisztában van azzal, hogy Andris mellett nem nonstop napsütés és El Dorado koktél az élet. Mondta, hogy nem irigyel. Egyébként azt gondolom, hogy ennek az egésznek csupán annyi a jelentősége, hogy oda kell figyelni Andrisra (nem csak nekünk, majd az óvodában, iskolában is), megfelelő mennyiségű és minőségű ingerekhez jusson, eleget pihenjen, ilyesmi. Elszállni nem fog magától, nem szeretném és nem hagyom. 
Izgulok kicsit, hogy ne csesszük el a nevelését.


P.S.: A többi ügyeskedését sem akarom eltitkolni, majd egy másik posztban jövök a tényekkel. Maradjanak velünk.

Na jó, gyorsan megetetem ezt a blogomat is

Tegnap ilyenkor hagyta abba Andris az üvöltést, mindenféle fogzásos cucc annyit ért, mintha málnás étcsokival kenegettem volna az ínyét, úgyhogy egy órán át ringattuk, simogattuk, puszilgattuk a gyereket, ennyit tudtunk tenni B.-vel és baromi kevésnek éreztük. És az okos könyvek szerint ezek a metszők jönnek ki a legkönnyebben. Klassz. Az éjszakai fájdalmak ellenére Andris a szokásos energiagombóc stílusában nyomja végig a napokat. Igen, elkiabáltam a lassabb tempót. (Ha valaki látja a blogom körül ólálkodó Murphy-t, vágja tarkón a nevemben is. Köszi.) Megint a nyomában loholok, mert mindig kitalál valami meredeket. Az az egyik kedvenc szórakozása, hogy felmászik B. asztalának a polcára (vagy mi az, nyomtatót meg ilyesmit lehetne pakolni rá), és némi töprengés után megpróbál lekászálódni a kábé harminc-harmincöt centi magasságból - fejjel előre, mert nem szereti komplikálni a dolgokat. 


Ami engem illet, alváshiányban fogok kipurcanni, ez most már biztos, éjszaka félóránként-óránként kelek a gyerekhez, aki este kilenctől reggel kilencig aludna, ha hagynák a fogai. Nappal kétszer harminc-negyven perc alvásra hajlandó, hogy erőt gyűjtsön, a harmadik alkalmat elhagyta, miután írtam róla a blogomban. Nem tudom, meddig lehet ezt így bírni, szerintem akkor sem tudnék nyolc órát aludni, ha lehetőségem lenne rá, állandóan felriadnék, már csak megszokásból is. Talán mégis inkább teknőst kellett volna vennünk.

2011. július 23., szombat

Andrisok

Sir Andrew szerdán visszafogott házigazdaként sertepertélt Vackor körül, többnyire a karomból nézte, mit csinál a másik Andris, aki egyből otthon érezte magát nálunk, hihetetlen vehemenciával vette birtokba a gyerekszobát és benne a Sir játékait. Olyan műsorszámokat produkált a minitornádó, hogy nemegyszer alig bírtuk abbahagyni a röhögést, pedig dorw látott már tőle ezt-azt. A fiam nem díjazta, hogy kedves vagyok Vackorhoz, sőt, megpuszilom-megölelem, úgyhogy gyakran a karomba mászott. Azt is gyanakodva nézte, ha szemezett velem a Vackorfiú:


Még soha nem láttam féltékenynek Andrist, és egyébként nem is volt jó passzban, mert rögtön szóvá tette, ha pl. Vackor megfogta a lábát, és nyűgösködött mindenféle apróság miatt. Andris másfél-két hete felhagyott a nonstop pörgéssel, lassabb tempóra váltott, inkább szemlélődik, elmerül a játékokban, illetve rengeteget dumál, mostanában annyira nem jellemző rá az erőpróbálgatás, szerintem emiatt nem tudott együtt duhajkodni Vackorral. Azért olvastak egy kicsit közösen Mackó leveleiről, és szimultán autórágcsálásra is sor került, mert ha Andris hajlandó volt felülemelkedni a féltékenységén, remekül elmókoltak egymással a srácok:


Néhányszor pár percre egyedül maradtam a gyerekekkel, és ahogy elnéztem őket, végleg eldőlt bennem, hogy akarok még gyereket, kettőt biztosan... és talán egyet a sor végére, de ezt a negyediket csak nagyon halkan pötyögöm ide. Júniusban volt olyan, hogy már sírtam B. vállán a fáradtságtól, ott kérdezgettem magamtól napokon keresztül, hogy kell-e nekem még egy gyerek, alkalmas vagyok-e két-, három- vagy négygyerekes anyának, fogom-e bírni, lesz-e időm és erőm mindenkire és mindenre, akit és amit szeretek, és hiába voltam iszonyúan fáradt, nem tudtam azt mondani, hogy elég Andris. Több gyereknyi szeretet van bennem, meg persze kérdések tömkelege, de egyszerűen a zsigereimben érzem, hogy még nem teljes a családom.  

P.S.: Tessék, még egy kedvenc képsorozat a szerdáról. (Ááá, a blogspot mindig lekicsinyíti, katt a képre az XL-es méretért.)

2011. július 20., szerda

Az a bizonyos sapka

A sapkán kívül kekszmorzsa, pelenkarengeteg, babakocsi. Dorwfotó.

2011. július 19., kedd

Öngól (nem az első, úgy sejtem)

Úgy fest a helyzet, hogy sarjunkat mi tanítottuk meg a tagadó jellegű fejrázásra. Persze, nem direkt. Ha tudom, hogy a kölyökcápa ennyire fogékony a fejmozgásokra, kizárólag bólintós játékokat játszunk vele, például az apja sem fejrázással lebegteti a pofazacskóit és ad ki magából érdekes hangokat, hogy a gyerek hangosan kacagjon a produkción, hanem bólogatva próbálja művelni ugyanezt. 
Tegnap azt vettem észre, hogy Andris kenyérhéjmajszolás közben fura mozdulatokkal dörgöli a fejét az etetőszék támlájához. Viszket a füle, erre gondoltam, bár azt az ujjával vakarja, ha olyanja van. Aztán az is eszembe jutott, hogy elalvás előtt néha keresi a megfelelő fejpózt, olyankor szokott így csinálni. Még akkor sem esett le, mivel próbálkozik a sarj, amikor a fejrázásaimnál (őt utánoztam, hogy örömet szerezzek neki, csak nekem nincs zsiráfos etetőszékem, amihez hozzádörgölőzhetnék) mindig megismételte ezt a fura fejdörgölést. Este a szokásos babaszobás játéknál végül az apja bökte ki, hogy te, a gyerek rázza a fejét. És a gyerek tényleg rázta a fejét (kicsit bele-beleszédülve a mozdulatokba, de ütemesen), ami etetőszék nélkül teljesen nyilvánvaló, mert nincs semmi, ami akadályozná a mozgásban.
Aztán volt egy pillanat, amikor rászóltam a gyerekszoba küszöbét piszkálgató gyerekre (B. még nem fúrta a helyére - nem a gyereket, a küszöböt), a gyerek meg felnézett rám... és elkezdte rázni a fejét. 


(A Fiú, Aki Egyetlen Lábujjal Kapaszkodott Az Etetőszékbe)

2011. július 18., hétfő

Díjas

A gyerekblogom tavasszal díjat kapott Ágitól, és most van az a pillanat, hogy a laptop előtt ülök ÉS eszembe jutott Ági kedvessége. Külön-külön volt példa mindkettőre az elmúlt hónapokban, szóval, nem vagyok reménytelen eset. Szerencsére még azon melegében megköszöntem a díjat, ez a mulasztás nem terheli a lelkemet. 
Úgy látom, az LB-játék szabályai szerint semmiféle titkos infót nem kell elárulnom Andrisról, főleg nem hetet, ez nem az a játék, de ha kíváncsiak vagytok a Sir még meg nem énekelt dolgaira, írjatok, és megkonzultálom az illetékessel, lebbentsünk-é fátylat vagy inkább ne. Ágihoz hasonlóan én is figyelmen kívül hagyom a 'kezdő blogger' kitételt, mert kimondottan régi (de nem koros!), aranyos és jó humorú, főleg a gyerekükről mesélgető bloggerinákat szeretnék meglepni a díjjal, konkrétan Babkát, Csigamamit, dorwot és teidét. Egészségetekre.

2011. július 17., vasárnap

Mondom én, hogy haramia (a zsiványabbik fajtából)

Itt és most (megint) hozzá kell tennem az okos könyvek 'A' verziójához a mi 'B' verziónkat. 
'A' verzió: Az ártatlan, habtiszta lelkű, tündibündi-cukimuki babának felesleges megtiltani bármit is, mert nem érti, miről van szó, mert baba még, ezért nem képes betartani azt, hogy pl. ne nyúljon a lakásban burjánzó növényzethez.
'B' verzió: A baba egy idő után igenis érti és megérti (egyértelmű szülői magatartás esetén), hogy nem szabad sem tépkedni, sem lelegelni a lakásban fellelhető zöldeket - és ennek ellenére módszeresen bepróbálkozik a tiltott dolog becserkészésével. 
Nálunk a kiskorú egy szép napon trükközni kezdett flóraügyileg, és ez azzal járt (az egy szem kiskorú egészségének és a két szem nagykorú amúgy is megviselt idegrendszerének védelmében), hogy a négy nagyobb és nehezebben megközelíthető növényemen kívül minden mást kitelepítettem az erkélyre. Ott most dzsungel van, itt bent meg erőteljes zöldhiány.
Andris megtanulta, hogy a lakásban van nemszabadandris! kábel és nemszabadandris! növény. Mihelyt nyújtotta a kezét a tiltólistás tárgyakért, az éppen aktuális szülő megfogta a karját és kicsit emelt, határozott hangon közölte vele, hogy nemszabadandris!, illetve röviden elmagyarázta, hogy miért nem. Kábé húszmilliószor. A végtelenül kíváncsi kisfiú elfogadta a szülői korlátozást és pár hónapon keresztül úgy kúszott-mászott a növények és a kábelek mellett, mintha ott sem lennének. Három és fél centi távolságról sem érezte a késztetést, hogy megérintse A Tiltott Dolgokat. 
Aztán valami történt a kisfiúval, mert egyik napról a másikra véletlenül mindig a növények tövében kötött ki és véletlenül mindig a kezébe akadt némi zöld ezmegaz. Kábé húszmilliószor. És úgy nézett rám, hogy higgyem csak el, tényleg véletlen az egész, ő nem tehet semmiről, mászott egyet-kettőt és hopp, valahogy közelebb ment hozzá a növény. A legutóbbi akciójánál úgy gondoltam, itt az ideje, hogy szigorúan belenézzek a fiam szemébe, és elbeszélgessek vele, mint anya a cápával. Andris nem szereti, ha szigorúan nézek rá, röhögcséléssel próbálta elütni a helyzet élét, hátha csak viccből nézek rá így. Azt hittem, megadja magát és elmászik a becserkészett zöld közeléből, de nem ez történt: trükközött. A gyerek lehajtotta a fejét, a földre szegezte a tekintetét, kinyújtott mutatóujját pedig lassan felemelte a növényhez. A nemszabadandris!-ok alatt egyszer sem emelte fel a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie, az ujjával viszont kitapogatta a növény egyik levelét. Eleve nehéz szigorúan néznem rá, mert 1) szeretem, 2) édes, ahogy ártatlan fejet próbál vágni vagy röhögcsél, 3) nincs bennem harag, 4) utálok fegyelmezni. Amikor a földet bámulva nyúlt a virág felé, beleharaptam a számba, nehogy hangosan felröhögjek, mert azért a renomé, ugye. Nyeltem néhányat, hogy kellően határozott hangon szólaljak meg, de a torkomat csiklandozta a visszafojtott nevetés. Andris kezét elvettem a növénytől, aztán megkíséreltem felemelni az állát, hogy végre a szemébe nézhessek és elmondhassam neki a véleményemet a trükköző kisfiúról, de tiszta erőből leszorította az állát. A karomba vettem, vigyorogva puszit adtam a feje búbjára (még mindig lefelé bámult) és a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem.

Ne nézzük már hülyének a babát, t. okos könyvek, mert nem az, egyáltalán nem az. 

P.S.: A képen az Egyiptomban vásárolt kendőmmel huncutkodik a haramia.

2011. július 15., péntek

Illemtan

Sir Andrew-nak ma elmagyaráztam, hogy úriember nem keni össze sárgabarackos kézzel szerető édesanyja fehér trikóját, illetve nem markolja ki / rúgja ki a kontaktlencsét ugyanezen szerető édesanyának a szeméből.
Majd kiderül, hallgat-e rám a Sir.

2011. július 14., csütörtök

9 hónap bent, 9 hónap kint (hosszú, csak hardcore rajongóknak)

A június a cápafogak hónapja, végre!, végre!, végre! A nagyon tapasztalt anyák most ne röhögjenek ki, de gyerek nélkül azt hittem, ha később jönnek elő a fogak, a fogzási mizéria is annyival csúszik. Ja, persze. Fél éve fogzik a gyerek, csodálom, hogy nem került be a Guinness rekordok közé. Aztán azt is hittem, hogy evidens a fogzást kísérő nyáltenger, Andris azonban egyáltalán nem nyáladzik. Felül kibújt a két középső metsző talán harmada (gőzöm sincs, mekkora a kifejlett babafog), alul pedig egy gombostűfejnyi érződik és látszódik az egyik középső metszőből. 


Ők az új családtagok, és nemcsak azért örülünk nekik, mert a gyerek végtelenül aranyos a fogas vigyorával, bár lélekben arra készülök, hogy az alsók miatt lesznek még óránkénti keléssel teletűzdelt éjszakáim. A fognövesztés jelenlegi szakaszában a Dentinox hatékonyabb a Dologelnél és a homeós bogyónál, már csak azért is, mert az utóbbit Andris nem mindig hajlandó meginni, az előbbit pedig még ínyérintés előtt gyorsan leszopogatja az ujjamról, mert ő egy ínyenc.
Centit ne kérdezzetek, passz, milyen hosszú a cápa, nem mértük. A térdem fölé ér a feje, ha áll, és 80-as ruhákat hord, ezekbe széltében kétszer belefér, nem igazán húscápa. Ma viszem a védőnőhöz, ott majd megmérik. A súlya viszont megvan, 9.2 kilóval zárta a júniust. Volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy nem hízik, és mivel ez két-három hétig tartott, kicsit felzaklattam magamat, hogy mindjárt elfogy a tejem és csupa csont lesz a gyerekem, mert a hozzátáplálás lassan halad. Jó, hát a szövegeléshez nem kell annyi energia, ezt elfelejtettem. Andris a hónap vége felé újraszabályozta a tejtermelést, most megint dől a lé, én meg még mindig szeretek szoptatni.
Ha Andris pihenteti a fogzást és nincs front, a továbbra is fix nyolc-tíz órás esti alvását egyszer vagy kétszer szakítja meg, gyorsan megkajál (három-öt perc alatt, csukott szemmel), aztán visszaalszik. Szerintem ez tök jó ahhoz képest, hogy hozzátápos kajából nem fogyaszt mennyiséget. Játszani még soha nem akart, és tulajdonképpen nekem sincs ingerenciám a hajnali építőkockázásra. Fogzásnál/frontnál baromi gyakran kelek. Azért nem B. kóvályog át a gyerekszobába, mert egyrészt nincs melle, másrészt a munkahelyén nem díjaznák, ha a gyerek apja a klaviatúrára borulva töltené a napot. Persze van úgy, hogy hajnalban mindketten bemegyünk a fájdalomtól üvöltő babához. Az elalvás alakult érdekesen az elmúlt hónapban: Andris halál álmos fürdés után, a pelenkázón majdnem elalszik, viszont amikor kaja után leteszem az ágyába, felélénkül és vidáman nyargalászik olyan harminc percet. Bemutatja az összes kunsztot, amit tud, rikoltozik, röhögcsél satöbbi. Ahogy fárad, két nyargalás között le-lefekszik egy pillanatra és huncutul néz, amit én úgy fordítottam le gyerekről anyára, hogy tudom ám, hogy már aludnom kellene, de most még nem fogok. Egyelőre az vált be, hogy az ágya mellett megvárom, amíg a saját tempójában elaltatja magát, simogatom, énekelek neki és megetetem, ha kéri. (Azt még nem kérte, hogy hagyjam abba az éneklést.) Próbáltam úgy is, hogy kijövök, de nem bírom, ha sír, és nem is akarom bírni, főleg úgy nem, hogy kitapasztaltam, harminc perc alatt mindenféleképpen elalszik. Néha B. várja ki a nyargalászás nagyját és csak az utolsó etetésre megyek vissza, ez is működik. Fogzásnál idegborzoló a félórás sírós-nyűglődős elalvás, nagyon tehetetlennek tudom  érezni magam. Napközben háromszor szunyál harminc-negyven perceket a ded, ritkán másfél órákat. Sajnos, nem szól előre, ha többet alszik, így az alváshiányomat évek alatt fogom ledolgozni, ebbe már kezdek beletörődni. Nappal gyakran alszunk együtt (nem a kiságyban), borzasztó finom, ahogy ott szuszog mellettem - az már kevésbé, ha forgolódás közben állcsúcson vág. Az ébredés meg... Milyen lehet, ha a fiam odabújik hozzám és húsz percen keresztül simogattatja, pusziltatja, harapdáltatja magát, és úgy vigyorog, hogy kilátszik a két új foga? Csintalan tekintettel kínálja fel nekem a mindenét, és előre nevetgél a remek szórakozáson. Szoktunk olyat is csinálni, hogy vidáman egymásra nézünk és kirobban belőlünk a nevetés.
Folyamatosan dumál nekünk, de van mondandója a lila szamárnak, a komódnak, az ajtónak, a csörgőnek és a krumpliknak is, és az is aranyos, amikor felemeli a hangját, összevonja a szemöldökét és kiosztja a porszívót (pl. dededédédödö vagy lálálálá vagy zsösss vagy bübüböbö), meg az is, amikor ül, aztán hirtelen a magasba emeli a két karját és olyan tétova mozdulatokat tesz a levegőbe, mint a kezdő sámán. Séta közben egyre több időt tölt a távolságok bemérésével, például ül a babakocsiban, kinyújtja a kezét és megpróbálja megfogni a másfél méterre lévő oszlopot. Természetesen az is lehet, hogy a jövő egyik híres jedijét nevelgetjük, aki Az Erő áramlását teszteli, vajh képes-e a puszta akaratával megmozdítani az oszlopot vagy a kiszemelt lakberendezési tárgyat. Búcsúzásnál egyszer mondta már utánam, hogy pápá, az ápá-t és a mámá-t gyakrabban használja, de a mámá nem célszemélynek szól, mint az ápá, mondogatja, ha olyanja van, a babát is. Én ede/ádá vagyok, bár általában csak sürgető hangsúllyal odarikkant nekem az uraság (hé, te ott!) vagy fogja magát és leparkol a lábam előtt, feláll a nadrágomba/szoknyámba/térdhúsomba kapaszkodva és nyújtogatja a kezeit, hogy vegyem fel. Nem akarom elhallgatni, hogy Sir Andrew modora nem kifogástalan: Ha valamelyik bolti egységben továbbhaladásra akar ösztökélni, hatalmasra tátja a száját és oroszlánbőgéssel kísért ásítást produkál, ezzel jelezve, hogy ötszáznegyvennyolcszor megnéztem x, y és z ruhákat, menjünkmááár. Könyvesboltban nem reklamál, úgyhogy megtartjuk. Itthon gyakran lenyúlja a könyveimet, a képen épp Diószegitől olvas (A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939):


A kábel nemszabadandris!, nem nyúlt hozzá olvasás közben, mert okos. Így kilenc hónaposan határozott éntudata van, és néha szembesül azzal, hogy nem minden lehet úgy, ahogy a baba elképzeli, például hiába zsákmányolt egy krumplit a konyhából, nem veheti a szájába. A sírásrepertoárjába új elemként felvette a frusztrált sírást, akkor használja, ha nem tudja kinyitni a macis könyvét vagy a mobilomat. A mobilt eredetileg nem akartam a kezébe adni, de gyenge vagyok, láttam, milyen elmélyülten játszik vele, ezért megtisztítottam az eszközt. Hetente egyszer-kétszer megkapja, néha bekapcsolva. (Gondolom, ezzel megint felkerültem a földanyák feketelistájára.)
A korosztályos vagy valamivel idősebb babáknak való játékai egyre jobban lekötik, tizenöt-húsz percet képes elmolyolni velük. A lakás több pontján létesítettem andriscsalogató támaszpontot, így bármerre megy, előbb-utóbb belefut valamilyen játéklehetőségbe.


Júniusban a fedeles cuccok (pl. kimostam a fürdetőkrém dobozát és csipeszeket pakoltam bele) nyitogatása, azok tartalmának kiborítása, a tokos dolgok (pl. manikűrkészlet tokja, mínusz készlet) szétszedése, illetve a varázskockák egymásra pakolása kötötte le leginkább (a képeken néhány egyéb játékvariációt demonstrál a srác), és vonzza az összes rés, amibe bele lehet nyúlni, akár a lyuk az adott játékon, akár a kihúzott fiók. Mihelyt fiók közelébe ér, kiszedegeti azt, amit elér benne, ezért a napjaim jelentős része azzal telik, hogy Sir Andrew után rámolok. Ha ügyeskedik, megdicsérjük, ilyenkor büszkén mosolyog, még a szeme is másként csillog. Előfordult, hogy előttem termett a manikűrkészlet tokjával és széthúzta, aztán várta, hogy megdicsérjem. Kell neki a pozitív visszajelzés, na. 


Itt épp az ágyában készül a mutatványra. Gyorsan rájön az összefüggésekre és ha valami érdekes dolgot csinálunk egy tárggyal, akkor a kezünkbe nyomja a tárgyat, hogy csináljuk újra, mert izgalmas és még sokszor látni akarja. Érti a kinyújtott kéz és a 'kérem szépen' jelentését (a tenyerembe teszi, amit a kezében tart), a 'légyszi, hozd ide azt a labdát' és a labdára mutató ujj lényege szintén megvan neki, de ha megítélése szerint túl messzire gurult a labda, akkor inkább megvárja, hogy a szülei menjenek el érte. Imádom, ahogy a mutatóujjával babrál, az a matatóujja.
Azt már írtam korábban, hogy mászik, az utóbbi egy hétben nem láttam kúszni, a mászás sokkal hatékonyabb. A technikája fejlődött, levetkőzte a birodalmi lépegető darabosságát. A lakásban önállóan közlekedik. Előfordul, hogy faképnél hagy a gyerekszobában, mert sürgős intéznivalója van egy másik helyiségben (távozás előtt visszanéz, hogy pörgessem tovább nyugodtan a színes hengereit, őt nem zavarja), nagy valószínűséggel egy fiókban. 


A landolási módokat tökéletesre fejlesztette, úgyhogy már nem félek attól, hogy hirtelen dob egy hátast vagy arcost. Bútorokba kapaszkodva lépeget és nagyon szeretne felmászni rájuk, egész magasra emeli a lábát. A hó végére kezdte el csinálni azt, hogy váratlanul abbahagyja a kapaszkodást és megkísérel önállóan állva maradni, terpeszben, széttárt karokkal, tiszta gingerbread man, csak ő nem barna. Ha nem kapom el, a cápa belevágódik az éppen aktuális padlózatba (habtapi, járólap, parketta, matrac). Mire eljut a járásig, félelmetesen gyors reflexeim lesznek, úgy érzem. Meg húszmillió ősz hajszálam.
A játszótéren hintázni szokott a nagyfiú, de igazán a többi gyerek érdekli, ha tudna, bandázna velük, ebben biztos vagyok. Családtagokkal és idegenekkel barátságos a cápakölyök, szinte mindenkire mosolyog. Nem egy morcbaba, az tény. A nagymamákkal jól eljátszik tíz-tizenöt percig, utána mindenféleképpen le kell csekkolnia, hogy megvagyok-e még. Nem sír vagy ilyesmi, csak egyszerűen magukra hagyja a nagyikat ott, ahol épp vannak és elindul, hogy megkeressen. Mindig megtalál (mosogatni vagy vasalni szoktam, hogy a mamák zavartalanul unokázhassanak, az unoka pedig zavartalanul mamázhasson), ilyenkor egy hatalmas, boldog mosoly a jutalmam. Szeretem, hogy én vagyok az anyukája.

2011. július 11., hétfő

Lebuktunk

Leonine írt mélt, hogy Sir Andrew kurjongatását vélte hallani hetedikén az Árkádban, a Szamos előtt, és hát be kellett vallanom, hogy igen, valóban a családunk két férfitagját látta, lebuktunk. Én nem vagyok láthatatlan, a sütibeszerzéssel voltam elfoglalva a pultnál, a fiúk kint várakoztak. Az apja karjában / nyakában vigyorgó, pontosan kilenc hónapos fiam olyan húsz-harminc percet töltött kurjongatással, igen, húsz-harminc percet, úgy nyomta, ahogy a nazgúlos videóban hallottátok. Túlzás nélkül mondom, tőle zengett az Árkád, például a dm-ben eszméletlen hangos volt, és akárhogy pisszegtünk az apjával, a cápa ezt biztatásnak vette és sokkal hangosabban rikoltozott tovább. Az az igazság, hogy a pisszegéshez nem vágtunk szigorú fejet, mert nagyon aranyosan rikoltozott, nekünk tetszett a produkciója, de mi a szülei vagyunk ugyebár. B.-vel megállapítottuk, hogy az emberek kábé harminc-negyven százaléka csúnyán nézett ránk, mert nevetgéltünk és nem hallgattattuk el a gyereket, de úgy vettem észre, az Árkádban vagyunk, nem temetésen, ergo bevásárlást, hajvágást, beszélgetést és ilyesmit zavarhatott meg Nazgúlandris. A többség jól szórakozott, és szerintem sem lehet egy olyan babára haragudni, aki jókedvében belekurjongat a világba.


P.S.: A következő posztom már tényleg a hófordulós. A fények miatt kicsit biliárdgolyófeje lett a gyereknek. (Bocs, fiam!)

2011. július 10., vasárnap

Negatív

A hófordulós összefoglaló képeinek és videóinak átnyálazásához nincs elég időm, az majd később jön, viszont megvolt a kardiológia. Kiderült, a cápagyerek szíve olyan, amilyen a nagykönyvben írva vagyon, a doki nem is értette, mit hallott a gyerekorvos, ami miatt beutalta Andrist. Ez már a sokadik felesleges körünk az egészségügy berkeiben és a gyerek még csak kilenc hónapos és három napos. Oké, van egy újabb infóm Andrisról, ez remek, maga a vizsgálat azonban nélkülözte a gyerekbarát vonásokat, pedig jó rendelőbe vittem a fiamat. Miért van az, hogy a gyerekekkel foglalkozó orvosok nagy része nem tud bánni velük? Mit várnak? Mini felnőtteket? A legtöbben izgő-mozgó húscafatnak nézik a babát, aki bosszantó módon még sírva is fakad, ha belenyúlnak az intim szférájába.
A kardiológia öt percig nagyon szimpatikus volt: időpontra mentünk és a szokásos egy-másfél óra helyett csak két percet kellett várnunk, a gyereket vizsgáló doki pedig nyolc pontot kapott a 'jó pasi' listámon. Andris nem ért rá barátságosan mosolyogni, azzal volt elfoglalva, hogy megrémüljön a pici és viszonylag sötét öltözőfülkétől, a hátán fekve többször szétcsapta kezét-lábát, nem is emlékszem, mikor ijedt meg ennyire. Aztán az asszisztensnő egyetlen mosoly nélkül mindenféle bizbaszt rögzített a vizsgálóasztalon fekvő és távolságtartóan pislogó gyerek testén, nekem meg beszólt, mert szerinte nem fogtam le elég kíméletlenül Andris karjait. A fiamról azt kell tudni, hogy utálja, ha lefogják, ezért mondjuk az orrcsepegtetést úgy csinálom, mint a profi bűvész: elterelem a figyelmét, hogy ne lássa a kezemet. Ha például néhány másodpercnél hosszabb ideig fogom a csuklóját és törölgetem a kajamaszatos ujjait, egyből reklamál, hogy korlátozom a személyes szabadságában. A lába meg állandóan jár pölö szoptatás közben is. Ő egy ilyen ficergő baba, és nem, egyáltalán nem természetes a számára, hogy mozdulatlanul heverjen, amíg ismeretlen akárkik megvizsgálják.
Az asszisztensnőnek eszébe jutott, hogy a piros sípoló maci esetleg lekötheti Andris figyelmét, bár nálam volt az egyik varázskockája, mostanában azt favorizálja a játékok közül. Állt a nő az ágy mellett és fapofával mondta a fiamnak, hogy Andriska, nézd, itt a maci, és tök unottan lóbálta a macit. Jó, ne legyen egy Halász Jutka az összes asszisztens meg doki, de egy kis mosolyt azért ki lehetne préselni, nem? Andriska vetett egy-egy bizalmatlan pillantást a macira, viszonylag nyugodtan feküdt az ágyon, a doki viszont semmi ilyesmivel nem próbálkozott, rátoszta a tyúktojásnyi hideg gélt a mellkasára és elkezdte járatni rajta az ultrahang vizsgálófejét. A fiam itt döntött úgy, hogy pá, emberek, ennyi elég volt, lépek. Ficánkolt, hogy szabaduljon. Én a két kezét fogtam le úgy, hogy a karjaimat közben szorosan az oldalamhoz préseltem, ugyanis valamikor kikapcsolódott a melltartóm a hátamon, és féltem, hogy a pólóm kivágásából kibuggyanó két tőgyem ledózerolja az Andrist vizsgáló doki fejét. A doki jópasiságát erősen rontotta az a tény, hogy a gyerek megnyugtatása helyett ingerülten odaszólt neki egy félig sikeres szökési kísérlet után, hogy ne hülyéskedj már, Andris!, meg attól is sokat csúnyult, hogy egyszer durván megmarkolta a karomat, mert azt hitte, Andris lába. Nem fájt, nekem nem, de én, aki a gyerek anyja vagyok, még soha nem markoltam meg így a fiamat, pedig volt rá példa, hogy kaszkadőrös vakmerőséggel kívánta elhagyni a pelenkázóasztalt. Lehet, továbbképzést kellene tartanom a t. dokinak és asszisztensének a 'néhány kedves szó és mosoly csodákra képes' tantárgyból. Mivel a gyerek nem hagyta abba az elszánt lábmunkát és még sírva is fakadt, a doki egyre morcosabb lett, nekem meg az járt a fejemben, hogy mindjárt kibányászom a pólómból az önállósodott melltartómat és a doki fejébe csúzlizom az ultrahangos monitort.
A tortúra végén megkönnyebbülten hallottam, hogy minden rendben a fiammal. Hat hónap múlva kontroll, de ha hét vagy nyolc hónap után nézünk vissza, az sem baj. Azt nem kérdeztem meg, hogy ha soha nem nézünk vissza, az baj? Kardiológia után könyvtárba mentünk, Andris görcsösen kapaszkodott belém az úton, a könyvtáros lánynak be kellett érnie egy bágyadt mosollyal, pedig ilyet is kaphatott volna:


P.S.: Nemrég még tél volt, azért van bundában a gyerek, aki épp az etetőszékét próbálja magára rángatni.

2011. július 6., szerda

Jutalomfalatok

A másik blogomban említettem a sós abrakot (még inkább azt gondolom, hogy nem kellett volna az arcomba tömnöm), és az a helyzet, hogy úgy érzem, sokba fog nekem kerülni ez a gyereknevelés. Nem, nem anyagilag. Hájilag.
Amikor azt olvastam az egyik könyvben, hogy a szoptatás fogyaszt, kicsiny szívem megvidámodék vala, vagy úgy is mondhatnám, hogy szívem alapjáraton napsütéses egéről elhúztak a picsbe a fekete felhők. Sejtettem, hogy nem marad rajtam a gyerek miatt felszedett kilórengeteg, hiszen ott lógnak a szekrényben a szoknyáim (köztük a narancssárga motivációs szoknyám és a türkiz-fekete kedvencem), olyan nincs, hogy ezeket soha többé ne hordjam. Azért volt bennem némi kétség. Életemben egyszer fogyókúráztam, a 90 napossal kilenc kilónak intettem ádijoszt, ezekből visszamászott pár, mert terhes lettem. (Az első terhességemről van szó.) Szoptatás alatt ugye tilos mindenféle diéta, és nyilván a baba az első, de nem mindegy, hogy egy egész bálnacsordának érzem magamat, amíg szoptatok, vagy csak egyetlen bálnának. A könyv szerzője külön kihangsúlyozta a karcsú derekat, erre emlékszem, bár engem a fenék-, comb- és hátháj sorsa is érdekelt volna. Aztán az lett, amit írtak a könyvben: szoptattam, fogytam, de úgy, ahogy a legvadabb álmomban sem gondoltam volna, meg úgy is, hogy kétpofára toltam befelé a szénhidrátokat. Az első hat-hét hónapban egy fél disznót fel tudtam volna falni, olyan éhes voltam az állandó szoptatástól. Mármint egy fél csokoládédisznót. Vagy felőlem tiramisudisznó is lehetett volna, vagy kókuszgolyódisznó.
A legjobb az volt az egészben, hogy a szénhidrátzaba ellenére a terhesség előtti súlyomra fogytam vissza, egy hónappal ezelőtt naivan megelőlegeztem magamnak a 65 kilót, úgy számoltam, nyár végére olyan sovány leszek, mint még soha. Ühüm, persze. Két kilót bírtam levakarni magamról az utolsó ötből, ezek baromira ragaszkodnak hozzám. És az a vicces, hogy nem moccannak, pedig az elmúlt két-három hónapban óránként szoptatok napközben. Jó, most már a versenysúlyom a tét, ergo mit nyafogok, de ez a versenysúly nem az a versenysúly, mintha nem szültem volna. Nem fogom megúszni hasizomgyakorlatok nélkül. A karcsú derekamat hiányolom. És vérszemet kaptam, kérem a hatvanöt kilómat. A szerző megjegyzéséhez meg annyit fűznék, hogy a szoptatás fogyaszt, igen. Az utolsó öt kilóig. Azokat oldd meg másként, és lehetőleg ne zsákruhával. A gyerek miatt szóba sem jöhet a pránaevés, ezért most megpróbálok csokisütifagyi nélkül élni.  (Drámai mélységű sóhaj.) A helyzetemet nem könnyíti meg az a tény, hogy csibike lebukott: egy hajtós nap után általában valami finomsággal lepi meg magát. Jutalomfalat jár az anyának, mert ügyes, okos és szép. Jó, nem, inkább azért, mert pl. a szex, mint örömforrás, erősen gyerekfüggő. Ez a mi házi bestiánk mindig akkor ébred sírva, amikor B.-vel randit beszélünk meg. Gyakran elég, ha tizennyolckarikás tartalomra gondolok - a gyerek már sír is. Komolyan mondom. Röhej, de tényleg így van. Ma úgy fogok a szexre gondolni, hogy nem gondolok rá szexként, hanem kódolom. Hátha megtévesztem a gyerek részecskéit és nem rezegnek úgy, hogy felébresszék a tulajdonost: mayday, mayday mayday!, anya lekapcsolta a gyerektémát az agyában, ébresztő! Valaki elmesélhetné, honnan van a sarjnak remek érzéke ahhoz, hogy a legfelnőttebb pillanatban ébredjen fel. Azt szokták mondani, hogy gyerek mellett a szülők álljanak rugalmasan a szexhez, nem kell az ágyban csinálni és egyebek, de könyörgöm, nem a hely a kérdés, hanem a mikor - és a gondolatolvasó kölyök. (Andrisfiam, hogy lesz így testvéred?)
Eléggé meglepődtem, amikor azonosítottam a jutalomfalatozást, soha nem csináltam ilyet. Egyből magamra szóltam. Az ötből két kilót úgy vakartam le, hogy napi három liter vizet ittam és odafigyeltem, mit pakolok a szervezetembe. Naponta egyszer bűnbe eshetek a szénhidráttal, ennyit engedélyeztem. Egyszer, bakker, holott óránként csatlakoztatom magamra a gyereket. Ő jóízűen bekajál, én meg ma is párolt répával kísértem a sült csirkemellet. A répákat direkt feldaraboltam, hogy még véletlenül se jusson eszembe az sz betűs szó, és itt most nem a szénhidrátra gondolok.   

2011. július 1., péntek

Babák közt

Andris unokatestvérei a bordáig-derékig érő korosztály tagjai, két nagycsoportos fenegyerek és egy első osztályos a kínálat. Velük igazán nem tud mit kezdeni Andris, elhallgatja, ahogy gügyögnek neki, hamiskás mosollyal a szája sarkában nézi, merre rohangálnak és néha kísérletet tesz a hajuk megcibálására, ha óvatlanul kartávolságon belülre lépnek. Mihelyt azonban igazi baba bukkan fel a közelében, Andris izgatott lesz és képtelen levenni a szemét a másik babáról. Vejkét és K. barátnőm tizenhat hónapos fiát kistányérnyi szemekkel nézte, mosolygott rájuk - és izgalmában hajlítgatta az egyik nagylábujját. Andrist utoljára akkor láttam ilyen elbűvöltnek, amikor egy másik kollégájával, dorw kisfiával került szemtől szembe. Tudtam, hogy társas cápa, de az az érdeklődés, amivel a babákat nézte, meglepett, mert nem gondoltam, hogy ennyire fogékony rájuk. Megint egy új oldalát ismertem meg a fiamnak, aki például Vejke arctapogatása elől egészen finom mozdulattal és csak kicsit fintorogva húzta el a fejét, bezzeg ha én szeretném megtörölni a kiflimorzsás száját, már kapom a felháborodott óbégatást (ezt egy hete fejlesztette ki, borzalmas frekvencián nyomja a tiltakozást és abszolút tudatosan alkalmazza számára nem szimpatikus, pölö morzsatörléses szituációkban). Azon meg meghatódtam, hogy K. barátnőm összepuszilta a kacagó kisfiát, Andris pedig tökre tudta, hogy valami jó dolog történik azzal a másik babával, és ő is kacagott, ahogy nézte őket, azt hittem, megzabálom.