2011. július 31., vasárnap

10 ügyeskedés, amivel az elmúlt két hétben nyűgözött le a fiam

Többször írtam itt a blogban is, hogy imádok Andrissal játszani, meg azt is, hogy gyakran van úgy, hogy csendben fekszem mellette és nézem, ahogy a játékaival molyol, gyönyörködöm a mozdulataiban, az arcára kiülő érzelmekben. Nem bírom megunni, egyetlen szemöldökráncolás, egyetlen csodálkozó csücsörítés, egyetlen bravúros mozdulat képes meghatni. Igen, ezer más dolgot csinálhatnék a fiam bámulása helyett, a mosogatástól kezdve a vasaláson át a takarításig, de nekünk most ez a jó, így a jó, a vasalást éjfél után is megoldhatom, Andris azonban mindjárt felnő, nem akarom kihagyni ezeket az értékes pillanatokat. Látom rajta, mennyire fontos neki, hogy ott legyek mellette. Nem azért, hogy állandóan együtt játsszunk, mert azt nem igényli (mármint hogy állandóan, szeret egyedül mókolni), hanem inkább azért, hogy megoszthassa velem az örömét, segítséget kérjen, visszajelzést kapjon vagy egyszerűen az oldalamhoz támaszkodva pakolhasson a játékos dobozában.  
Napról napra ügyesebb fiú, sokszor kérdezem, hogy ezt meg azt mégis honnan tudja, de soha nem válaszol. Például olyanokat csinál, hogy
1. ha úgy gondolja, eleget olvastam az újságomat (a játszásba belefér két-három cikk, bár darabosan, ugyanis az 'elég' nála egy és öt perc közé esik), odamászik mellém és kiveszi a kezemből az újságot (és általában lapozgatja kicsit), vagy ha az oldalamon fekszem és a kezem a fejem alatt van, kitúrja a kezemet, hogy megfoghassa és belekapaszkodva közös mocorgásra nógasson;
2. ha egy-egy ropidarab leledzik a kezében, néhány másodpercig megáll egyedül, ilyenkor elfelejti azt a hivatalos álláspontját, hogy képtelen kapaszkodás nélkül állni (a ropisztorihoz annyit, hogy rajtakapta a suttyomban ropit ropogtató anyját és itt-a-világ-vége sírással kiharcolt magának két rövidebb, villámgyorsan sómentesített darabot, ezeket marokfogásban tanulmányozva állt meg stabilan a saját lábán, a ropirágcsáláshoz pedig végtelenül felnőttes arcot vágott, így jelezvén, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, hogy ropiropogtató cinkostársam lett);
3. ha anyai jelenlét nélkül szeretne gurigázni a sárga és a piros kislabdákkal, mert ő már nagyfiú, akinek megvannak a maga titkai, akkor az egyik kezével elgörgeti az útjából az óriási fitballomat (a fal mellett, illetve az ágya meg a fotel között van) és tartja, amíg a másikkal bedobálja maga elé a két labdát, aztán utánuk kúszik, a fitballt visszaereszti és labdázni kezd a fal-ágy-fotel-fitball által bezárt zsebkendőnyi területen, ha pedig megunja a labdázgató remetelétet, kigörgeti maga elől a fitballt, előkúszik és hozza a kislabdákat is;
4. ha rájön a hajigálhatnék, felkérdezkedik pölö a fotelbe és onnan dobálja a labdáit a fotel mögé, és én a mai napig nem tudom, miből jött rá, hogy a fotel mögé is lehet labdákat dobálni (meg az apukája mobilját), és ha meg épp oldalra akar hajigálni, bevált mozdulattal elgörgeti a fitballt, hogy lássa, hová pottyannak a labdák és hogyan gurulnak tovább (a csuklómozdulatai gyönyörűek, egyelőre határozottan jobbkezes baba); 
5. ha elunja a szintetizátoros zeneszerzést és inkább az egyik hajóján végez rágótesztet a két és egyharmad fogával, azért lenyom egy-egy teljes zeneszámot előhívó billentyűt, ha elhallgat a zene, mert zenére sokkal jobb hajót csócsálni (az apjával sokáig nem tértünk magunkhoz, amikor ezt láttuk-hallottuk);   
6. a nehezített kockarakosgatásban profi, a piramisjáték kisebb gömbjeit összerakja a két félgömbből (egy nap alatt kísérletezte ki a tuti technikát), tornyot épít az egymásba rakható poharakból (két hét alatt jutott el idáig), a gyűrűjátéknál pedig a kisebb 'fánkokat' ráhúzza a rúdra (szintén két hete volt a gyakorlásra, együtt vettem őket az Ikeában), de egyébként is mindent egymásba/egymásra pakol, hihetetlen kombinációkat próbál ki, sokszor csak meglepetten pislogok, hogy drága kisfiam, ez hogy jutott eszedbe;
7. etetésnél elmarkolja a kanalat, leszakítja róla a kezemet és a kanalat hangsúlyozottan egyedül benyomja a saját szájába, és a tányérjából is próbált már önállóan kanalazni;  
8. ha a könyvével játszik (Mackó levelei, ő még nem unja), minden egyes oldalon megnézi a kihajtható dolgokat (szegény maci ajtaját hamar letépte) és tökre tudja, melyik oldalon mit kell keresni, hogy nyílik az az ajtó/levél/sütő/izémizé;
9. pápát integet, és ha el akarja kápráztatni az apját, akkor egyszerre rázza a fejét és integet pápát - csodálom, hogy nem vágódik el a nagy hadonászásban;
10. ha kukucsolunk, nem kispályás, tudja, hogy a nappalinak két bejárata van, ezért hol az egyiknél, hol a másiknál bukkan fel és kacarászva várja, hogy megijesszem. 
Nyolc nap múlva lesz tíz hónapos. Elképzelni sem tudom, milyen csodák várnak még rám.

Nincsenek megjegyzések: