2010. június 29., kedd

Az érzelmek hullámzó tengerén... (sóhajtá az anya)

Ha már a hangoknál tartunk: A Sarj, Akinek Baromi Fejlett a Hallása, igen rosszul tűri a család combig-hasfalig érő generációjának sivalkodását. Vasárnap fiú1 és fiú2 gyakran váltott kellemetlenebb frekvenciákra birkózás / sütievés / efegynézés / a kamasz fiú3 nyúzása közben, sarjunk meg heves rugdosással fejezte ki nemtetszését, bár szerintem azért valahol igazságtalan, hogy engem rúgott, pedig nem is én visítottam. (Nem fáj a pocakomban kivitelezett kispályás teremfoci, csak néha még mindig meglep, hogy egy igazi ember ficánkol bennem.) A telihold miatt tulajdonképpen visíthattam volna én is, de ezt túlzásnak éreztem volna, ezért megelégedtem az elhúzódó morcogással és a pikírt megjegyzésekkel. (Nem a család előtt, itthon.) Mostanában kezdem úgy érezni, mintha több személyiség lakozna bennem, hangulatilag hihetetlen mélységeket és magasságokat élek meg egy frontos-teliholdas negyvennyolc óra alatt. Tegnap megint a szokásos énem uralta a terepet, azaz bűbájos voltam, szellemes és lendületes (pl. bűbájosan, szellemesen és lendületesen vásároltam némi gyöngyöt az eladótól, akinek alig volt hangja a családjában viruló tüszős mandulagyulladás miatt, illetve bűbájosan, szellemesen és lendületesen elvezettem egy vadidegen nőt a Westend földszinti vécéjébe, csak úgy leszólított az utcán, hogy hol itt egy vécé, nagyon kell pisilnie, én meg pont arrafelé igyekeztem, kismamaként  muszáj ismernem az ilyen menedékhelyeket). B. jól viseli a hangulatingadozásaimat, együtt csodálkozunk rám, hogy jé, mit ki nem hoz belőlem a viselősség, legtöbbször előre szólok neki, hogy bocs, valami van a levegőben, érzem, hogy hülye picsa leszek. Aztán pár óra és megunom magam ilyen másmilyen, negatív állapotban, meg ha kívülről nézem a terhes csibikét, vicces is, hogy semmiségek miatt puffog csak azért, mert dúl benne a hormonháború.
Rákaptam arra is, hogy a babakocsik tanulmányozása mellett (egyelőre gőzöm sincs, milyen járgányt toljunk a gyerek fokhagymasegge alá, vizslatom mások kerekeit, vázait, kiegészítőit) az utasokat is behatóan szemügyre vegyem, de nem úgy, mint régen, hogy jajj, de aranyos kis golyófeje van ennek a babának, hanem például nézem a célszemély mezítelen lábfejét, aha, így fest egy élő baba lába, így mozognak a lábujjak és ilyesmi. (Tisztes távolságból lesek, nehogy orrba vágjanak a t. szülők.) Nem tudom, mennyi időt fogok eltölteni a saját gyerekem szimpla bámulásával, sokat, az biztos, nagyon érdekes szerkezet egy kisbaba. Mindig csak a másét láttam és korlátozott ideig, úgyhogy simán előfordulhat, a sajátomat leteszem az ágyra és órákon át egészen közelről nézem, hogy működik. Olyan is van, hogy ha B.-vel extrém külalakkal és hajmeresztő kommunikációs kultúrával rendelkező tinipubertáskamaszokba botlunk itt-ott, eszünkbe jut, hogy egykor ők is biztos nagyon cuki babák voltak, és az is, hogy de jó, a káoszig még van tizenhárom-tizenöt évünk. (Naivak vagyunk vagy naivak vagyunk?)  
Az anyai érzéseimmel meg úgy állok, hogy már egész jó pozíciót foglalok el az anyánakérzemmagam skálán. Nálam ez fokozatosan, szép lassan alakult az elmúlt hónapokban (pl. anno két rosszullét között inkább azon filóztam, hogy savanyú cukorral vagy fagyasztott málnaszemmel küzdjek a hányinger ellen) és úgy sejtem, majd a szülés utáni időszakban éri el a maximumot, amikor már megfogható, puszilgatható, simogatható, etethető estébé állapotú a gyerek. A Vizek Urának aktivitása, a babacucc, az ultrahang - mind-mind turbózza az érzéseimet. Jelenleg olyasféle dolog van bennem, hogy pár hónap múlva valami klassz ajándékot kapunk (klassz ajándékot már kaptam, ezért el tudom képzelni, milyen érzés) és nagyon várom, viszont még nem tudom teljesen felfogni, mit is jelent valójában. Szeretem a kisembert, aki bérli a testemet (és most épp azt játssza, hogy ő nem is Pelé, hanem csak egy békésen szundikáló baba), erősen kötődöm hozzá, de ez talán még nem az az abszolút anyai szeretet, ami az érintése, a hangja, az illata, a mosolya láttán tör az emberre.

2010. június 28., hétfő

A gyerek első szavai

Kifigyeltük, leendő elsőszülöttünk mozdulatlan a Forma-1 alatt, jótékony hatással van rá a monoton hang. Efegynél valószínűleg nem lehet majd elvonszolni a tévé elől, és ha kell, ezt vetjük be nála a Ranschburg által ajánlott fehér zajként. B.-vel egyébként arra tippelünk, hogy az apa-anya után sarjunk következő szava a safety car, a pole pozíció vagy a boxutca lesz.

2010. június 23., szerda

Tiszta apja

Mióta hazajöttünk a 4D-s ultrahangról, egyfolytában vigyorgok, mint aki benyomott az arcába néhány vicces sütit. B. is ugyanezt a tünetet produkálja, ez ilyen pavlovi reflex nálunk, ha ultrahangon látjuk a fiúnkat, csak nem csorgatjuk hozzá a nyálunkat. Megint könnyeztem, annyira túlcsordult bennem mindenféle jó érzés, ultrahang előtt már rutinosan nem festem ki a szememet. Veszélyes szer ez az ultrahangos dolog, pillanatok alatt függővé válik az ember, aztán csalódottan veszi tudomásul, hogy a negyven perc pillanatok alatt elrepül magzatbámulás közben, mintha csak öt perc lett volna.
Őcápaságáról az az új hír, hogy az összes értéke tökéletes, minden kis porcikája a a helyén, arányos, jó húsban van, úgy egyébként pedig kész férfi, nyolcvanöt dekával, erőteljes maszkulin jelleggel (az első képen pl. nagytotálban kaptuk a motyóját, mert pont beterpesztett) és hosszú szempillával rendelkezik, ez utóbbi a kívánságlistám apró betűs részében szerepelt és másfél hónappal ezelőtt meg is előlegeztem neki. Állítólag huszonöt hetes babánál ritkán látható ilyesmi. B.-től kapta ezt is, gyalázat, milyen szép hosszú szempillái vannak, holott férfi. 
Tudtam én, hogy jó gyerek a miénk és sokat alszik, most láttuk is. Bármit csinált a szonográfus, nem ébredt fel, pusztán annyi aktivitásra volt hajlandó, hogy elvette a kezét az arca elől vagy ásított egyet és kidugta a nyelvét - nem az a kimondott extrém sporttevékenység, ugyebár. A nő pedzegette, hogy azért ilyen nyugis az ivadék, mert egyrészt nagyon jó dolga van az albérletében, másrészt meg mi sem tartozunk a népesség ideges részéhez. Hát, nem. A fiúnk egész idő alatt átszellemülten szunyált, pl. így, feje alá gyűrt kispárnával:


Teljesen úgy alszik, mint az apja, ugyanazzal az önfeledtséggel és lazasággal, még a kéztartásuk is megegyezik:

 
Bár még tizenöt hétig hízik-növekszik, azért már most is egész formás ded. A térdkalácsába továbbra is nagyon szerelmes vagyok. Az ultrahang legviccesebb pillanata az volt, amikor sarjunk álmában sürgős gondolkodnivalót talált magának és hogy demonstrálja az erőteljes szellemi munkát, ezt a pózt vette fel:


Az álltámasztásnál szeretném felhívni a figyelmet az arisztokratikus kisujjtartásra, szóval, lehet, hogy a továbbiakban nem illik kiscápáznom egy ilyen komoly fiatalembert, talán a Cápa úr megfelelőbb lenne. 
Mit mondjak még? Imádom.

P.S.: Nagyobb cápagyerekért katt a képekre.

2010. június 22., kedd

... és kiütéssel győzött a szoptatós párna

A szoptatós párnával meg úgy jártam, mint kezdő cowboy a betöretlen vadlóval: ledobott magáról. Többször is. Sarjunk születése után mindenféleképpen akartam egy ilyet, főleg a nevében rejlő funkció miatt, aztán írtátok kommentben, hogy ez jajjdenagyonjó kismamanyűgök ellen is, pl. alváshoz, pocaktámasztáshoz, ezért megvettem a hétvégén "Nekem is jár egy kis kényeztetés!" címszó alatt. 
Ránézésre nagyon guszta és sokat ígérő, azt azonban nem sejtettem, hogy ez a két méter hosszú izé valójában maga a megtestesült fenevad. Az első körben kimostam a huzatot és nagyon reméltem, hogy a Coccolino elnyomja kicsit a polystirol gyöngyök körömlakklemosóra hajazó szagát, bár álmatlanság ellen még jól jöhet a kábító hatás, csak belefúrom a fejemet és már szunyálok is. A második körben egy könnyed mozdulattal megpróbáltam a párnára applikálni a huzatot, hát, a mozdulat nem sikerült könnyedre, egészen kipirultam, verítékcseppek borították a homlokomat és szerteszét állt a hajam, mire valahogy a huzatba gyömöszöltem a párnát. Olyan tizenöt perc alatt teljesítettem a feladatot. Nem tudom, mi lesz így a gyerek öltöztetésénél, hiszen ő jobban mozog-tekereg, mint a szoptatós párna, ráadásul nem polystirol gyöngyökből tevődik össze, hogy a csálén álló ilyen-olyan részeit szép türelmesen belemasszírozhassam a ruha üresjárataiba. A harmadik körben jött volna az, hogy kényelmem szolgálatába állítom a dögöt és kismamás eleganciával elheveredek rajta. Nos, az elheveredés, pláne az elegáns, meghiúsult, több próbálkozásom is úgy végződött, hogy a) erőteljesen markoltam a párnát, nehogy lecsússzak róla vagy b) a heroikus küzdelem közben orrba vágtam magam a végével vagy c) megkíséreltem kigabalyítani a forgolódás alatt ide-oda beszorult végtagjaimat. Jó, biztos rontotta a megzabolázási kísérleteim hatékonyságát, hogy folyamatosan röhögtem a bénázásomon, úgy látszik, nekem tényleg nem kell sok ahhoz, hogy jól érezzem magam. A fiamnak egyenes adásban és sportriporter stílusban közvetítettem az anyja szerencsétlenkedését, és elnézést kértem tőle, ha megnyomtam vagy összeráztam. Lehet, hogy a röhögésben jobban elfáradtam, mint a szoptatós párna betörésében. Az esti focimeccshez szimplán a hátam mögé vágtam a párnát, az jó volt. Persze, azért nem nyughattam, mindenféleképpen ki akartam deríteni, hogy is van azzal a kényelmes, pocaktámasztós alvással. Először B. tesztelte a cuccot, ami annyira nem volt hiteles, mert neki nincs terheshasa- és melle, így elalvás előtt újabb harcba bocsátkoztam a makrancos jószággal, két perc után azonban beletörődtem a negyedik kör kudarcába és megkértem B.-t, hogy hajítsa ki a kanapéra, mára elegem van ebből a vérpárnából, látni sem bírom, inkább a kispárnámat gyűröm a pocakom alá, az legalább nem dob le magáról. 
Ma még nem próbálkoztam a megszelídítésével, csak fenyegető pillantásokkal méregettem a lélektani hadviselés szellemében, de hamarosan tettlegességig fajulok. Drukkoljatok.

2010. június 20., vasárnap

A védőnőm is ufó

Azt még nem is meséltem, hogy Á., a védőnőm meglepett, bele is pirultam (ezt a mutatványt ritkán csinálom). Egyik nap váratlanul felhívott és nagyon kedvesen megkérdezte, minden rendben van-e velem és a babával, ugyanis hó elejére beszéltük meg a következő találkozónkat, én viszont nem jelentkeztem. Két-három másodpercig nem tudtam megszólalni (ezt a mutatványt is ritkán csinálom), aztán kinyögtem, hogy a hó elejét tágabban értelmeztem, úgy terveztem, a következő héten megyek hozzá. Váltottunk még pár szót (pl. arról, hogy ha véletlenül nem érnék rá tanácsadási időben, egyeztethetünk külön nekem egy időpontot), közben éreztem, hogy fülig ér a szám és örömömben egyre vörösebb lesz a fejem. Szeretem, hogy Á. törődik velem, figyel rám és nem pusztán egy név vagyok a noteszében. Engem ilyen apró gesztusokkal könnyű levenni a lábamról, ráadásul megvan az a szokásom, hogy ha jó élmény ér, egyből belemondom a másik arcába / fülébe a pozitív visszajelzést, hogy örömet okozzak neki, azt hiszem, ez pedagógus beállítottságomból és éveimből ered. Amikor néhány nap múlva talákoztunk, Á. épp egy köhögőrohamban akart elhalálozni és nagyon örültem, hogy végül másképp döntött, nem akarok új védőnőt, nekem ő védőnőben abszolút a legek legje, emberileg is rendben van. Sokat beszélgettünk és röhögtünk, csomó klassz tanácsot adott a babacuccokkal és babagondozással kapcsolatban, és az sem mindegy, hogy az általános babás-gyerekes kérdésekben is egy hullámhosszon vagyunk, problémák vagy kétségek esetén el tudom majd fogadni a tanácsait - egy anyu, egy anyós és három sógornő mellett egész biztosan szükségem lesz  rá.

2010. június 16., szerda

A cukros menet

Terheléses vércukor vizsgálat kipipálva, és az a helyzet, hogy valószínűleg ufó vagyok, mert nekem kimondottan jólesett a cukros lötty. De ne rohanjunk ennyire előre. Ma hajnalban hétnullaháromkor kivételes bánásmódban részesített a magyar egészségügy: én voltam az első (!), akitől vért vettek. Ez komoly dolog ám. Nem lettem celebkismama vagy ilyesmi, kizárólag azért élvezhettem megkülönböztetett figyelmet, mert a vizsgálat összesen két óra, az elején és a végén is bökni kell, ez meg csak úgy fér bele a rendelési időbe, ha velem kezdenek. A következő vérvételnél visszavedlek szimpla vemhes nővé és majd ötszázharmincnegyedikként kivárom a soromat vagy bekönyörgöm magam valaki elé a sokhónapos hasammal. 
A megmérettetés úgy nézett ki, hogy hajnal hétnullaegykor tálcára helyeztem a vizeletemet (mármint nem csurgattam oda nagy nyilvánosság előtt, hanem ráállítottam a testnedvemet tartalmazó üvegcsét), közben hajnal hétnullnulla és hétnullakettő között pár deci vízben elkeverték Kuba éves cukorexportjának felét, hajnal hétnullaháromkor véremet ontották, hajnal hétnullanégykor némi citromlevet adagoltam az édes léhez és egy kétmásodperces szusszanást közbeiktatva felhajtottam az egészet (a nővér összevont szemöldökkel képes volt azt mondani, hogy egyből fenékig, mert kifutunk az időből), hajnal hétnullaötkor a szemetesbe dobtam a műanyag poharat, a cukor kevergetéshez kapott műanyag villát azonban visszaadtam, mert még valamikor hajnal hétnullaegykor szólt a nővér, hogy bár a villa eldobhatónak tűnik, ne tévesszen meg a látszat, nem az, nehogy kikukázzam a pohárral együtt, mert csak ezt az egyet birtokolják. Nem vettem volna a szívemre, ha miattam kell új villát beszerezni pár forintért, úgyhogy lelkiismeretesen vigyáztam rá kevergetés közben, utána visszaszolgáltattam a nővérnek A Nélkülözhetetlen Tárgyat. A kétórányi holtidőben elszórakoztattuk egymást B.-vel (én pl. a szendvicséből kilógó uborkáját szagolgattam), aztán hajnal kilencnullaötkor megint szúrtak és kész. 
Mindenki azt szuggerálta belém, hogy ez egy gyilkos, de legalábbis hánytatós vizsgálat, a cukros oldat egyszerűen ihatatlan, kínszenvedés lenyelni, és egyébként is, a tejes-zsömlés megoldás mennyivel jobb. Lehet, hogy tényleg ufó vagyok, mert semmi gondom nem volt ezzel a vizsgálattal, sőt, annyira éhes voltam és szomjas, hogy majdnem megkérdeztem, kaphatok-e még egy pohárral. A citrom miatt erősebben cukrozott limonádéra hajaz az egész, nem tudom, miért kell horroroldattá misztifikálni. 

2010. június 15., kedd

Álmomban rémeket látok

Nem mondhatnám, hogy mostanában babarózsaszín, pontosabban babakék álmokat bocsát rám Az Univerzum kismamaálmokért felelős alosztálya. Gügyögő csecsemőt, vidáman kalimpáló tappancsokat, babaillatot és idilli családképet vártam, ehelyett lazán megírhatnám egy nagyon brutál horrorfilm forgatókönyvét, már ha emlékeznék a részletekre. Fogalmazhatnék durvábban is, de maradjunk annyiban, hogy majd' összepisilem magam egy-egy vadabb álomkép láttán és nem azért, mert sarjunk előszeretettel birizgálja a hólyagomat. 
A terhesség elején olybá tűnt, mintha az előző életeimből kaptam volna ízelítőt, láttam magam pl. az ókori Egyiptomban (fekete hajam és szemem volt, és pont kivégezték a pasimat) és az első világháborúban (piros ruhában és topánban menekültem a golyózápor közepette). Tudom, elég hülyén hangzik és most csak az ilyesmire fogékony olvasó bólogat megértően. Az első két-három hónapban hálni járt belém a lélek, örültem, hogy a Magne B6 tájékoztatóját el tudtam olvasni émelygés és szédülés nélkül, történelmi cuccokat nem fogyasztottam, film formájában sem. Ezek az álmok eléggé pörögtek, viszont nem voltak durvák, egy idő után pedig elmaradtak. Utána jött egy kellemesebb periódus, szexuálisan túlfűtött álmokkal. Jó hír, hogy még nincs teljesen vége. Eddig ez a kedvencem, ehhem-ehhem. B.-nek is... Az utóbbi egy-két hétben aztán terjedni kezdett a véres-halálos álomtematika, pl. levágott és szénné égett fejek (az álombéli kamera minden centiről teljesen éles képet közvetített), halott családtagok (pl. anyu és az egyik sógornőm), felborult és égő autóroncsok (egy műanyag kerti széket vágtam az autóba, azért borult fel), vértől iszamos testek (valami szikláról ugrottam le és kocsonyásra zúztam a fejemet, ez utóbbi maradványait nagytotálban  és kimerevítve láttam), szóval, hardcore a javából annak ellenére, hogy lelkileg életem egyik legkiegyensúlyozottabb szakaszában járok, nincs bennem elfojtás, nem aggódom az anyaság / a babavárás miatt és egyedül az aktív szellemi munkából fakadó pezsgés, illetve a kedvenc kollégáimmal való együttnyüzsgés hiányzik. Elvileg ugye az anyává válást dolgozom fel az álmaimban, meg a babával és az új élettel kapcsolatos félelmeimet és egyebeket, plusz elengedem régi, gyerektelen önmagamat. Nos, azt hiszem, ez az álomfejtés meghaladja a képességeimet, pl. a levágott fekete fejet nem tudom a szüléshez kötni, szerintem az égő autóroncs nem rímel a babakocsiválasztásra és a sziklával sem tudok mit kezdeni, meredeknek tűnik a szoptatás szédítő magasságaira asszociálni. Kedves olvasók, megfejtéseiket várjuk a szerkesztőségbe.  

2010. június 12., szombat

Megintcsinálja! Megintcsinálja!

A pocakom önálló életet él cirka egy hete, a sarj önfeledt produkcióinak köszönhetően néha változatos kitüremkedések jelennek meg a felszínén. Az első ilyet teljesen véletlenül vettem észre, azt hittem, csak a szemem káprázott. Legtöbbször folyik a könnyem a röhögéstől, annyira mókás látvány, hogy hol itt, hol ott emelkedik ki  ez-az. Az egyik legkedvesebb szeánszom, hogy hanyatt fekszem az ágyon és hosszú percekig, már-már pislogás nélkül bámulom az égnek meredő hasamat, hátha meglátom a felszínén, merre kószál a gyerek. Sikerélmény estén fülig érő szájjal kiabálom B.-nek, hogy Megintcsinálja! Megintcsinálja!, az apa meg jön és vigyorogva nézi a gyerek "Hogyan szórakoztassuk szüleinket?" c. műsorát. Hálás közönség vagyunk, az biztos. Ha a cápafiú a hasam alján produkálja magát, diplomáciai tárgyalásokba szoktam bocsátkozni vele, hogy így nem ér, mert ott semmit nem látok a ficánkolásából, a köldököm körül akciózzon, legyen olyan aranyos. A fiúnk egyelőre úriember, finoman mocorog, nem fájdalmas egyik megmozdulása sem. Lehet, hogy a széles csípőm miatt, de még kényelmesen elfér és nem molesztálja a belső szerveimet (pedig előfordul, hogy mindkét oldalamon egyszerre érzem a mocorgását), ez egy kimondottan klassz taktikai húzás a szervezetem részéről. Azt még nem tudtam megszokni, hogy a legváratlanabb pillanatokban rúg / fordul / nyújtózik belém, ilyenkor mindig összerándulok, mintha barackmaggal lőttek volna hason, és nevetek, mert minden váratlansága ellenére szuper érzés. Arról persze fogalmam sincs, mit él át a gyerek, ha az anyja röhögőgörcsöt kap: Pár napja egy eperszemen kezdtem el nagyon röhögni, nem tudom, mi volt annyira vicces egy totál átlagos epren, de egészen sokáig röhögtem, alig bírtam abbahagyni. Utána elnézést kértem a gyerektől, hogy összeráztam. Azt nem mertem megígérni, hogy többé nem fordul elő, a hormonoktól minden kitelik.       

2010. június 10., csütörtök

Hajzuhatagnak semmi jele, de legalább nem vagyok vérfarkas

Most már biztos, hogy a hidegfront és a telihold rossz hatással van rám, a kettő együtt meg pláne. Ilyenkor viaskodik bennem a rendes énem és a hisztis énem, és nemzárójelben megjegyezném, úgy nem igazán korrekt a küzdelem, hogy hisztis énemet hol a hidegfront, hol a telihold, hol meg a hidegfront+telihold koktél támogatja. Azt már a terhesség elején megtapasztaltam, hogy a melegfront akkorát üt, mint Mike Tyson (és induljunk ki abból, Mike nem nézi, hogy nő vagyok), muszáj lenyelnem egy fél Algopyrint ahhoz, hogy ne érezzem úgy, mindjárt szétreped a fejem. Az utóbbi hónapokban természeti megfigyeléseimet kiterjesztettem a hidegfrontra és a teliholdra is, jó tudni, hogy csak a világ vad erőinek vagyok kiszolgáltatva és nem magamtól megyek át hisztis picsa üzemmódba, oka van a metamorfózisnak. A legutóbbi teliholdnál pl. feszült voltam és ideges, mondtam is a gyerekünk apjának, hogy úgy érzem, hisztizhetnékem van (annyira rendes vagyok: nem meglepetésszerűen támadok, hanem előre szólok neki). Végül hiszti terén nem tudtam kibontakozni, mert B.-nek megvan az a rossz szokása, hogy az ilyen krízishelyzetben felhagy az éppen aktuális tevékenységével, közli, hogy oké, és várakozóan néz rám, tessék hisztizni, de úgy igaziból. Én viszont így, előadásra váró közönség előtt képtelen vagyok hisztizni, gyerekkoromban is utáltam, ha direkt szerepeltettek (meg is tagadtam pl. a szavalást családi videóra rögzítés céljából), ráadásul B. úgy néz, mintha komolyan venne, nem röhög, de látom rajta, hogy nemsokára fog, mert csillog a szeme, és akkor nekem egyszerűen muszáj röhögnöm, ő meg velem röhög. Röhögés közben próbálok hitelesen felháborodni azon, hogy nem hagy hisztizni, milyen dolog ez, persze, nem túl meggyőző az alakításom, a hisztizhetnék meg elmúlik. Hihetetlen korlátozásban élek, ebből is látszik. Később azért ejtettem néhány könnycseppet a bennem összegyűlt feszültség egy masszívabb hulláma miatt, én sem tudom, miért, kikívánkozott, csak úgy jött a feszkó magától, viszont jó hír, hogy teliholdnál nem alakulok át vérfarkassá, pusztán pityergek, ami nem túl jellemző egy vérfarkasra (esetleg egy líraibb hangolású vérfarkasra). Mióta így kiismertem terhes önmagamat, az alakuló hisztiérzet előtt felmegyek a netre és megnézem, telihold éspervagy hidegfront van-e. Ha egyik sincs és mégis nyűgösködöm-nyafogok, akkor a bennem dúló hormonháborúra fogom és kész.
A hidegfront és az eső miatt legutóbb abba a helyzetbe kerültem, hogy hirtelen felindultam, ugyanis nem volt itthon vaj. (Úristen! Ezt a szörnyűséget!) A hihetetlen trauma előtt lelkesen elővettem a konyhai mérleget és a narancsos-mandulás süti receptjét. Nem terveztem előre, hogy konyhatündérkedni fogok, gondoltam, csak van itthon vaj. Nem volt. Itt borult el az agyam. Mi az, hogy sütni akarok és nincs itthon vaj? És mi az, hogy esőben kell elmennem érte a boltba? (Igen, kicsit túlreagáltam a dolgot. Tudjátok, a hormonok... vagy a hidegfront... vagy az eső...)  Olyan csapkodhatnék jött rám, hogy kénytelen voltam rátámaszkodni a konyhapultra és elgondolkodni: basszus, tényleg azon morcogok, mert nincs itthon vaj? Kínában a nők órákon át dolgoznak a rizsföldeken, térdükig ér a víz, én meg azért akarok kiborulni, mert pár szem eső hull az esernyőmre? Ezen a ponton felröhögtem és miután visszanyertem az uralmat saját magam felett, szép nyugisan felírtam egy cetlire, mit kell vennem vajon kívül. Le merem fogadni, hogy a gyerekünk teliholdnál vagy hidegfrontnál születik, csak majd nehogy lecsesszem szegényt feszült-hisztis állapotomban, hogy mi az, fiam, még nem vagy kint?
Ha már időjárás, ebben az irdatlan melegben a döglött csirke ászana változatos formáit produkálom. Én, aki imádom a meleget, most szenvedek és a hidegfrontot várom. Én! A fentiek tükrében azért ez nem semmi. Még jó, hogy eme perverziómat meg tudom indokolni a terhességgel. A legcsekélyebb mozgásos tevékenységtől is patakokban folyik rólam a víz és pihegek, mintha épp az előbb rúgott volna tüdőn egy ló. Nyáron akartam terhes lenni, igen, hogy kétpofára tömhessem magamba a gyümölcsöket, a fülledt meleget viszont kihagytam a számításaimból, lelki szemeim előtt kizárólag dinnyelé csorgott a pocakomra, izzadság nem.    
Egyébként más panaszom nincs se lelkileg, se fizikailag, se máshogy, igaz, az okosok által bereklámozott gyönyörű és dús hajnak sincs nyoma, pedig megkérdeztem a fodrászomat is, lát-e valami hajzuhatagra utaló jelet. Nem látott, ennyit az alvó mátrixaim felébredéséről. Mindegy, nem haragszom, legalább szülés után nem kell kihullott hajszálakat szedegetnem a gyerek pelenkájáról. Persze, bármerre járok, az anyaállapotú nőneműek habozás nélkül közlik velem, hogy bezzeg az ő hajuk nagyon szép volt a terhesség alatt és még utána is, meg ne örüljek, majd úgyis hasogat a hátam-derekam, majd úgyis lesz mindenféle gombám és majd úgyis grizzlymedveméretűre dagad a bokám, szóval, mindenki nagyon kedves.

2010. június 7., hétfő

Ebben a bejegyzésben ruhát kap a nagyfiú és szó esik holmi rabszolgatartó elefántról is

Hétvégén történelmi tettet hajtottunk végre mi, szülők: ruhát vettünk a gyereknek. Kombidresszt. Kettő darabot. Inkább barátkozás céljából, mintsem a jajj, mindjárt szülök és utódunknak nincs egy rongya, amit felvegyen pánikhangulatból kifolyólag, mondjuk, ilyen hangulatom nincs is. A történelmi tett későbbi etapjaiban bővül még a sarj ruhatára, kisdobos becsszó, bár amikor a neten nemrég szembesültem a "babakelengye" címszó alatt összeírt rendkívül fontos sokmindennel (meg a nagyrészt igen durva árakkal), levert a víz és erősen hajlottam arra, hogy a dolgok könnyebbik végét fogjam meg: belecsavarjuk valami takaróba a gyereket és kész. Pár napig emésztgettem az infókat, aztán megadtam magam A Sorsnak: Nagy sóhaj kíséretében közöltem B.-vel, hogy erősen úgy tűnik, itt az ideje a babadolgok beszerzésének, persze, körültekintően-ráérősen, kiszűrve a hülyeségeket. Drámai rezgésű hangon fel is ajánlottam B.-nek, hogy első lépésként elmegyek babakönyveket venni, igen, meghozom ezt az áldozatot. Hiába vágtam mártírfejet, B. kiválóan ismeri könyvbuzi énemet, úgyhogy képtelen voltam elhitetni vele, hogy pl. a Hetvenhét magyar népmese igenis fontos a frissen született csecsemő számára, nélküle nem élet a csecsemőélet. Nem győztem meg, plusz beláttam én is, hogy  fiúnkat nem öltöztethetjük mesekönyvbe, ezért bátor anyaként megkezdtem a bababoltokhoz való hozzászoktatásomat. 
Kész dzsungel egy ilyen babacuccos bolt, rengeteg cuki izé és mizé közül kellene választani, a kezdő anyai szív nehezen bírja a nyomást. Az ismerkedés első fázisában berongyoltam egy bababoltba, megtapogattam a babaoutfit néhány kellékét, aztán öt perc múlva elhagytam a helyiséget. A következő alkalommal már több időt töltöttem a boltban, pölö rácsodálkoztam a szoptatós párnára, mint olyanra (a működése egyelőre rejtély) és elszörnyedtem azon, hogy a sarjunk leendő méretéhez passzoló babaruha hihetetlenül parányi, főleg ruhanyak-babafej viszonylatban tűnik lehetetlennek, hogy sérülés nélkül juttassam fel gyermekem testére az ősz hidege ellen óvó kombidresszt. Bevallom, a kombidressz szót K. barátnőmtől tanultam, aki már rutinos anya a maga párhónapos babájával, sőt, neki köszönhetően azt is tudom, hogy a kombidressz és a body ugyanaz. Rohamtempóban növekszik a babaruhás szakszókincsem, hű, még a végén igazi anya lesz belőlem. Itthon megilletődötten fogdostuk a kettő darab ruhát, ekkora lesz a gyerekünk, nézd csak, vigyorogtunk egymásra. B. a pocakomhoz mérte az egyiket, hogy majd így fekszik a hasamban nagyobb méretű cápaként, én meg a mellkasára tettem a másikat, hogy figyelj, itt lesz a kis fokhagymasegge, itt meg a feje és... itt fog belehányni a nyakadba.
A nagyfiú két kombidressze közül az egyik egyébként olyan, hogy egy elefánt és két kisegér díszeleg rajta. Első ránézésre furcsállottam, hogy jé, rabszolgatartó elefántot applikáltak a gyerekruhára - úgy tűnt, mintha az elefánt madzagon húzná maga után az egereket és nem játékból. Nagggyon merééész dizájn, mondtam B.-nek, aztán jobban megnéztem az ábrát és rájöttem, hogy a két egér épp lefejti az elefántról a pulcsiját, azért van a kezükben a 'rabszolgatartó kötél'. A babaruhák szimbólumrendszerének értelmezésébe még bele kell rázódnom. 

P.S.: Vajon mit üzenhet az ábra? Az elefánt ne bízzon az egerekben, főleg akkor, ha kötött pulcsi van rajta?

2010. június 5., szombat

Albérlet kívülről, avagy tíz héttel később...

Hát, nőtt. A fiúnk megalomán, most már biztos, ennyi helyet igényel a cápáskodáshoz. Szülés előtt majd finoman felkészítem a kis lelkét arra, hogy itt kint nagyméretű luxusmedence helyett a kegyetlen valóság várja - a műanyag babakád.

P.S.: Ha rákatt, még nagyobb. És valamennyi látszik a fülbevalómból is, végre.

2010. június 2., szerda

M, mint mókás gyerek

Szeretném leszögezni, hogy ma este nem azért röhögtem ki a gyereket, mert kegyetlen anya vagyok, hanem mert ez a gyerek olyan, hogy röhögtet. A délutáni szunyánk elhúzódott, fél hét körül ébredtem. Nyújtózkodva fordultam a bal oldalamról a hátamra, a művelet közben combközépig lecsúszott rólam a takaró: a pocakom ott domborodott pőrén. Pőrén és kicsit furcsán. A látvány simán kulcsmomentuma lehetne egy újabb Alien-filmnek, én azonban nem rettentem meg, mert egyrészt egy barátságosan berendezett lakótelepi nappaliban feküdtem, nem pedig egy véres-nyákos horrorjelenetben (az majd a szülőszobában esedékes), másrészt elég régóta tudok arról, hogy terhes vagyok, ergo egy gyerek fészkelődik bennem, egészen konkrétan a sajátom, és ez a tény abszolút feledteti az alienérzést. Nos, a hasam igen csálén állt, a megszokott gömbölyűsége egyszerűen eltűnt. A köldökömtől jobbra sík terepet láttam és éreztem, mintha nem is lennék terhes, a köldökömtől balra pedig egy kéttenyérnyi dudort - leendő elsőszülöttünket. Gondolom, annyira belemerült az együttalvásunkba, hogy kényelmesen elterpeszkedett a bal oldalamon, aztán ott is maradt, hiába fordultam ébredésnél a hátamra. Meglepetten nyögtem ki, hogy hoppá, aztán elkezdtem röhögni, mert nagyon vicces volt. A röhögés nem rázta vissza sarjunkat középre (vagány gyerek ez, mit neki egy földrengésszerű rázkódásokkal járó kacaj), így óvatosan megtapogattam a dudort (értsd: nagyon finoman ráhelyeztem a kezemet a hasamra, majd végighúztam rajta az egyik ujjamat), hátha megérzem a fiúnk fejét vagy egyebét, de annyira nem vagyok bátor, hogy gyurmamódra nyomkodjam, úgyhogy fogalmam sincs, milyen sarjdarabot éreztem a kezem alatt. Masszív dolog volt, biztos összekucorodott szunyálás közben, jó hely lehet az ott, a köldökömtől balra. A röhögés után nagyon megilletődtem, csak súgni mertem neki, hogy szia, kisfiam. Még soha nem fordult elő, hogy így a kezem alatt éreztem a gyerek egész testét, eddig csak rúgott és cápáskodott, ez a kitüremkedéses alakítás teljesen új.     
Egyébként az egyik hiteles könyv szerint ivadékunk már harminc centi, súlyra meg fél kiló kenyér. Remélem, ránk hasonlít és a mai mutatványa alapján nem egy 500 grammos bajor rozscipóra.

2010. június 1., kedd

A fiam egy könyörtelen gourmand

Tegnap este kedvenc vendéglőnkben zártuk a névnapozást, B. meg én, na és persze a gyerek, akit érthető okok miatt (és szerencsére, ahogy ez majd a történetszövés közben kiderül) nem lehet otthon hagyni - egyelőre. Az egész hétfőm a visszafogott táplálkozás jegyében telt (bármelyik anyamagazin szakértője büszke lenne rám), mert nagyon készültem a harcsapaprikásra, nemcsak isteni és maga a gyönyörűség, de nagy adag is, nem akartam szégyenben maradni, azt terveztem, hogy az utolsó túrómorzsáig befalom az egészet, csomagolásra nem pazarolunk műanyagot és fóliát, és igen, úgy is fogalmazhatunk, hogy előre megfontolt szándékkal zabálni akartam, jóízűen és gyomorkorlátok nélkül (az anyamagazin szakértője itt most egy laza csuklómozdulattal kihúzza a nevemet a büszkeséglistáról). Eredetileg úgy terveztem, hogy beérem a harcsapaprikással, sőt, örülök, ha megbirkózom vele és nem köszön vissza a női mosdóban, B. azonban belevitt a bűnbe: közölte, hogy ő nem hagyja ki a harcsahalászlevet és ezt később elmondta még egyszer, nekem meg beakadt az agyamba az infó és természetesen megkívántam a harcsahalászlevet, mert isteni az is, bár kicsit aggódtam, hogy a harcsapaprikás túrós csuszával nem fog elférni a gyomromban és szégyenszemre mégis kézben viszem haza a felét (mármint nem marokra fogva, hanem becsomagolva). A halászlé után némileg szorongva falatoztam a harcsapaprikásból, izgultam, hogy mi lesz, hiszen a sarj már rászűkített a gyomromra és emiatt nem tudok sokat enni egyszerre. Úgy tűnt, gond egy szál se, sarjunk lelkesen együttműködik a gasztronómiai élvezkedésben. Teljes mámorban ettem tovább, amikor a pincér elvitte az üres tányért, elismerően nézett rám. B. is többször megdicsért, hogy ez az, így eszik egy igazi kismama. A két fogás után azt hittem, itt az ideje, hogy lélegeztetőgépre kapcsoljanak, legnagyobb meglepetésemre azonban saját jogon lélegeztem, senki nem segített a légcserében, és hirtelen megéreztem, hogy van még hely a gyomromban. Bevallom, vérszemet kaptam: rendeltünk egy palacsintát, emeletest, vanília öntettel, fele-fele fogyasztásra, mert azért némi józanság maradt bennem. Utána húsz percig pihegtünk, majd a troli felé sétálva némi pironkodás közepette bevallottam B.-nek, hogy úgy érzem, mintha nem is ettem volna semmit, és hogy erről biztos a gyerek tehet, aki a dokik szerint könyörtelenül elveszi azt, ami a növekedéshez kell neki. Jelen esetben a harcsahalászlevet, a harcsapaprikást túrós csuszával és a vanília öntetes emeletes palacsinta felét. Tud élni a kölyök! Ha fel kellene sorolnom tíz okot, miért jó terhesnek lenni, az egyik biztos az lenne, hogy azért, mert zabálás után nem kell Espumisan, ott a gyerek.