A fiam egy könyörtelen gourmand

Tegnap este kedvenc vendéglőnkben zártuk a névnapozást, B. meg én, na és persze a gyerek, akit érthető okok miatt (és szerencsére, ahogy ez majd a történetszövés közben kiderül) nem lehet otthon hagyni - egyelőre. Az egész hétfőm a visszafogott táplálkozás jegyében telt (bármelyik anyamagazin szakértője büszke lenne rám), mert nagyon készültem a harcsapaprikásra, nemcsak isteni és maga a gyönyörűség, de nagy adag is, nem akartam szégyenben maradni, azt terveztem, hogy az utolsó túrómorzsáig befalom az egészet, csomagolásra nem pazarolunk műanyagot és fóliát, és igen, úgy is fogalmazhatunk, hogy előre megfontolt szándékkal zabálni akartam, jóízűen és gyomorkorlátok nélkül (az anyamagazin szakértője itt most egy laza csuklómozdulattal kihúzza a nevemet a büszkeséglistáról). Eredetileg úgy terveztem, hogy beérem a harcsapaprikással, sőt, örülök, ha megbirkózom vele és nem köszön vissza a női mosdóban, B. azonban belevitt a bűnbe: közölte, hogy ő nem hagyja ki a harcsahalászlevet és ezt később elmondta még egyszer, nekem meg beakadt az agyamba az infó és természetesen megkívántam a harcsahalászlevet, mert isteni az is, bár kicsit aggódtam, hogy a harcsapaprikás túrós csuszával nem fog elférni a gyomromban és szégyenszemre mégis kézben viszem haza a felét (mármint nem marokra fogva, hanem becsomagolva). A halászlé után némileg szorongva falatoztam a harcsapaprikásból, izgultam, hogy mi lesz, hiszen a sarj már rászűkített a gyomromra és emiatt nem tudok sokat enni egyszerre. Úgy tűnt, gond egy szál se, sarjunk lelkesen együttműködik a gasztronómiai élvezkedésben. Teljes mámorban ettem tovább, amikor a pincér elvitte az üres tányért, elismerően nézett rám. B. is többször megdicsért, hogy ez az, így eszik egy igazi kismama. A két fogás után azt hittem, itt az ideje, hogy lélegeztetőgépre kapcsoljanak, legnagyobb meglepetésemre azonban saját jogon lélegeztem, senki nem segített a légcserében, és hirtelen megéreztem, hogy van még hely a gyomromban. Bevallom, vérszemet kaptam: rendeltünk egy palacsintát, emeletest, vanília öntettel, fele-fele fogyasztásra, mert azért némi józanság maradt bennem. Utána húsz percig pihegtünk, majd a troli felé sétálva némi pironkodás közepette bevallottam B.-nek, hogy úgy érzem, mintha nem is ettem volna semmit, és hogy erről biztos a gyerek tehet, aki a dokik szerint könyörtelenül elveszi azt, ami a növekedéshez kell neki. Jelen esetben a harcsahalászlevet, a harcsapaprikást túrós csuszával és a vanília öntetes emeletes palacsinta felét. Tud élni a kölyök! Ha fel kellene sorolnom tíz okot, miért jó terhesnek lenni, az egyik biztos az lenne, hogy azért, mert zabálás után nem kell Espumisan, ott a gyerek.