2012. január 31., kedd

Kaszkadőrbaba is

Andris meglepő dolgokra képes, néha legszívesebben megdörzsölném a szememet, hogy valóban jól láttam-é, amit láttam, vagy ideje elvágtatnom a legközelebbi szemészetre. Pár nappal ezelőtt történt, hogy a fiam többszöri felszólítás ellenére sem hagyta abba a kanapé szélén való ficergést, ezért az egyik akrobatikus elemekkel teletűzdelt hemperedésnél a földön kötött ki. Nem ijedtem meg, mert nem az a kaliberű esés volt, hogy a hideglelést hozza az emberre, a pórul járt hempergőcápa azonban hangos sírásban tört ki, kábé két percig tartott a sérelem felpanaszolása, ebből is tudom, hogy nem történt tragédia. (Ölelgetés és puszirengeteg azért természetesen járt a fiatalembernek.) Tíz perccel később teregetés közben kellett sűrűn pislognom, mert azt láttam, hogy Andris felmászik a kanapéra és pontról pontra leutánozza az esés szinte minden mozzanatát. Így hemperedett, így kapaszkodott, így csúszott meg, így gömbölyödött össze, így ért földet, így terült el. Mintha lassított filmfelvételt néztem volna. Rekonstruálta a történteket. És jól. És teljesen magától.

2012. január 27., péntek

Kényeztet minket

Mielőtt ejtenék néhány szót Sir Andrew két-három hete űzött aranyosságairól, szeretném felhívni a figyelmeteket erre a korababás bejegyzésemre, hátha tudtok segíteni. 
Ami Andrist illeti, mindig azt hiszem nagyon naivan, hogy már nem tudja überelni az aznapi aranyosságát, aztán a következő nap kiderül, hogy mégis. Egy ideje például a krémek-kencék bűvöletében él. Fürdetés után az apukája állandó esti programja a pólócsere, mert az egy dolog, hogy az istentelenül röhögő cápa hullám- és habkeltés ürügyén egy fél Balatont kipacsál a kiskádjából (utána az apja karjából kihajolva szakszerűen megragadja a felmosót és feltörli a vizet a kövezetről), de rászokott arra, hogy ő is megmossa B. arcát fürdetőkrémmel és vízzel. A kézkrémemből mindig kér (öt-hat kéregetés per krémezés), amikor krémezem a kezemet. Egyszerűen meg kell zabálni, ahogy odatartja elém a kézfejét, és utána egy darabig áhítatosan sétál krémpöttyel a kézfején, amit végül beleken a karomba vagy a kezembe, mert tudja, hogy az anyja bőre száraz és krémezni kell. És elleste azt is, hogyan kell ütögetni a krémes tubust, ha a legtávolabbi csücskéből szeretné kinyerni a maradékot. Le sem tagadhatná, hogy a hasa központi szerepet játszik az életében, mert előfordul, hogy a fürdetéses tapasztalatokat napközben is alkalmazza és a hasára keni a kézkrémemet. Van úgy, hogy a hasát borító ruhaneműre, ami azért érdekes, mert még nem fürdettük ruhában. 
A nagymamáit azzal csavarta az ujja köré a héten, hogy puszit adott nekik. Puszira amúgy csak akkor hajlandó, ha olyanja van, megválogatja, mikor ad. Látja, hogy borzasztóan örülünk minden egyes cuppantásnak, ezért lefekvés előtt szokott puszilkodni, illetve B. kap reggelente, mielőtt elindul a bányába. Engem szoptatás közben vagy evésnél gyakran megsimogat magától (általában tőlem kapja a kaját, nem árt jóban lenni velem, bár simogatás nélkül is adok neki), és többször előfordult már, hogy amikor B. hátán lovagolt a zsivány, leszállás előtt megsimogatta a apalovacskát, valamint egy fejedelmi csuklómozdulattal közelebb intette a fejemet, jelezvén, hogy az ügyes közönségnek is jár a simogatás. A plüsstigriseit is puszilgatja és ölelgeti, szóval, nem egy szőrös szívű uraság. Ma a legótigrist és - oroszlánt babusgatta: Úgy járt-kelt egy darabig, hogy az arcához szorította őket (ilyen férfias módon puszilkodtak) és kedveskedve babahalandzsázott nekik. A telet pedig azért szereti a Sir, mert cirógatni lehet a nagymamák szőrmés kabátgallérját. Tavasszal úgy kell majd elvonszolni a kisállat-simogatóból, fogadjunk.   
És hiába szereti a hasát, mindig megkínál minket az aktuális enni - és innivalójából, de nem ám úgy, hogy odarakja az asztalra vagy a tányérra, hogy nesze, hanem ragaszkodik ahhoz, hogy a kezéből együnk, mert ő ilyen kedves gyerek. Azt végül elfogadta, hogy a három percig csócsált sonkadarabot úrifiú nem túrja elő a szájából és nem kínálja fel a szüleinek fogyasztásra.

2012. január 23., hétfő

Dokicsömör

Kicsit elegem van az orvosokból, igazán jó hír, hogy február első és utolsó hetét leszámítva egyet sem látok. Oké, a fogdokit igen, de ő B. rokona, kedves és úgysem bántja a fogaimat, mert rendben az összes. Még. Ugyanis ha ilyen gyakran szólok be a boltokban előforduló tahóknak, mint mostanában, valaki előbb-utóbb kiveri őket.
A dokicsömöröm azzal kezdődött, hogy a némiképp lelassult belgyógyász nő beutalt pajzsmirigy vizsgálatra, mondván és mutatván, hogy a vérvételes papíromon alacsony az érték. Mindezt olyan hangsúllyal, hogy tuti valami súlyos bajom van, azonnal kérjek időpontot és kamuzzam magam sokkal, de sokkal terhesebbnek, nehogy várólistára tegyenek. A nő nem elégedett meg ennyivel, gyanakodva méregette a farmernadrágom szárát, vajh visszeres-é a lábam, aztán amikor közöltem vele, hogy nem, úgy nézett rám, mint a rosszul felelő diákra. És búcsúzóul szemrehányó hangon közölte velem, hogy alacsony a vérnyomásom és sok az anyajegy a hátamon. Basszus, nem tudtam, hogy csóri anyajegyeknek tőle kell tartózkodási engedélyt kérniük, mert fixálva vagyon az egy hátra jutó anyajegyek száma. Már tavaly sem szimpatizáltam a nővel, aki most is elsütötte azt az okosságot, hogy mindenféleképpen igyak meg napi 2-3 liter vizet. És utána ki foltozza meg a szétdurrant húgyhólyagomat? Egyből felpörgött a vérnyomásom. Nyáron semmi bajom a fent nevezett folyadékmennyiséggel, télen azonban örülök, ha az 1-1.5 liter összejön.
Na, később kiderült, hogy a belgyógyász nő által megadott telefonszám két éve nem működik. Felvették a telefont, de a vonal végén nem a pajzsmirigy ambulancia szólalt meg. Kaptam egy másik telefonszámot, hogy az a pajzsmirigy ambulancia. Felhívtam. Elmondtam az infókat. Kaptam egy másik telefonszámot (az élet kísértetiesen ismétli önmagát), mert ők ugyan pajzsmirigy ambulancia, de náluk nem foglalkoznak kismamákkal. Klassz. Kaptam egy másik telefonszámot (az élet... ehhh... tudjátok), ahol állítólag soron kívül behívnak, mert kismama vagyok. Ja, persze. A doki szinte körberöhögött, hogy soron kívül, mert itt hat-hét hónapot várnak az emberek, hogy bekerüljenek hozzá, hat-hét hónapot, de azért menjek el egy keddi napon fél négyre, és ha ücsörögnöm kell a folyosón másfél-két órát, ne legyek türelmetlen, gondoljak csak arra, hogy mások hat-hét hónapot várnak a bejutásra, és az is lehet, hogy majd a magánrendelésére kell járnom. Köszi! Hát, ez tényleg nem soron kívül. Úgy nézett ki, beteg leszek megint, ezért nem tudtam elmenni a pajzsmirigyes faszihoz, azóta sem jelentkeztem nála, mert a renitens vérem elárasztotta az agyamat, és amúgy is eldöntöttem, hogy másfél hónapos vérképpel senki sem tud hiteles infót adni a pajzsmirigyemről. A nőgyógyászomtól ma kaptam egy másik telefonszámot (az élet .... önmagát), állítólag ez is pajzsmirigy ambulancia. Megérzéseim azt súgják, ezen az úton is a pajzsmirigyes faszinál fogok kikötni. Mindegy, bemondom az értéket a telefonba, aztán döntse el, mi legyen, de lehetőleg úgy, hogy ne kelljen sehová se mennem. 
A nődokimról többen is írtatok mélt, hogy váltsam le. Egyelőre közel van a magánrendelője meg a kórháza (nem tudok arról, hogy bármelyiket lebontják), viszonylag olcsó, a fiamat csak világra segítette valahogy, szóval, ezt a terhességet kibekkelem nála és megpróbálok nem agyérgörcsöt kapni, bár ma este elég közel jártam az agyhalálhoz. Még B. is, aki a világ egyik legrendesebb és legtoleránsabb embere. A doki szerint július 24. a szülés várható napja, ami minket nem azért zavar, mert Oroszlánunk lenne (ha Andris mellé Oroszlánt szülök, felmondok), hanem azért, mert nem stimmel az ultrahang felvételeken számolt hetekkel és napokkal. És ez csak az egyik apróság, amihez ma szerencsétlenségünk volt. Most köszörüljem meg a torkomat és szóljak a dokinak, hogy ... izé... biztos a július 24., nem nézte el?
A hüvelyi ultrahangot durvának éreztem így félúton a 14. és a 15. hét között, szinte a végtelenségig tartott, úgy tűnt, már-már az orrmandulámat cirógatja a műszer. Az viszont kiderült, hogy a 8 centisnek mért babánk minden értéke szép, ő pedig ilyen:


Februárban szeretnénk megejteni az első 4D-ultrahangot. Andrisnál 13 hetes korában mondta meg a világ egyik legaranyosabb szonográfusa, hogy kisfiú, és az egy dolog, hogy a családban mindenki lányra vágyik (egyrészt  nem csináltak maguknak, másrészt az összes sógornőm Barbie babákkal akar játszani), de én is izgulok már, mert szerintem kislány, és ha igen, akkor soha nem mosom le magamról, hogy boszorkány vagyok.

2012. január 18., szerda

A leendő színészóriás

Az utóbbi hetek teljesítménye alapján meggyőződésem, hogyha Andrisnak a meg nem értett, kedvteléseiben szülei által akadályozott 15 és fél hónapos kisfiú szerepét kellene eljátszania bármilyen filmben, az alakításával simán besöpörné az Oscar-díjat. Baromi tehetséges srác.
Vegyük például azt az esetet, amikor lejár a tévézésre kimért tizenöt perc (duck tv, Andris imádja) és a szigorú anya (azért legtöbbször megvárom egy-egy epizód végét, hátha a fiam tisztában akar lenni a végkifejlettel is) kikapcsolja a tévét. Az Oscar-díj esélyes fiú rögvest könnyekben tör ki, és úgy sír, mintha a világ legnagyobb tragédiája történt volna, és lassú, teátrális mozdulatokkal a két tenyerébe temeti az arcát és fogja a fejét és lassan forgatja jobbra-balra, amiből én az "ááá, nem hiszem el, hogy ilyen az anyám" tartalmat olvastam ki, de előfordulhat, hogy valami apró betűs megjegyzés elkerülte a figyelmemet. Ami engem illet, néha B.-t küldöm, hogy kapcsolja ki a tévét, ne már mindig én legyek a rossz (a jó az, aki bekapcsolja, bár ezen még nem verekedtünk össze B.-vel), az apjának is véssen be néhány fekete pontot. 
Ezt a lassított felvételes, drámai elemekkel tarkított mozgást produkálja Andris akkor is, ha véletlenül meglököm. Mondjuk, épp ezerrel kapaszkodik a lábamba a villámfőzőcském alatt, emiatt egy pillanatra elveszítem az egyensúlyomat és úgy lépek, hogy a térdem icipicit súrolja a fejét. Mások évekig tanulják a színészsulikban, hogyan kell hatásosan a fejükhöz kapni és súlyos sebesültként a földre omlani, mintha egy betonkockával találták volna el - Andrisnak ez zsigerből megy. És közben szívszaggatóan sír, csak nehezen hagyja magát megvigasztalni. (Az első pár alkalommal simán benyeltem az alakítást, még furdalt is a lelkiismeret, hogy úristen, beletérdeltem a fiam fejébe, csak nem vettem észre.) Természetesen ha ilyenkor azt mondom elsőszülöttemnek, hogy gyere, Andris, bekapcsolom a tévét, Andris felpattan a földről, vélt sérelmei huss, tovaröppennek, odasiet a kanapéhoz, felmászik rá és boldogan vigyorogva várja, hogy megnyomjam a távirányítón azt a bűvös gombot, aminek a létezéséről ő is tud, és amit szerencsére képtelen olyan sokáig nyomva tartani, hogy működésbe hozza a kedvenc csatornáját. Először csak tesztelésből találtam ki, hogy bedobom a tévés cuccot, látni akartam, mennyire durva a sérülése, de a kamudráma után nem volt szívem nem bekapcsolni kacsáékat. (Az elterelő hadművelet működik a kedvenc könyvével is.)

2012. január 16., hétfő

Kanáldzsungel

Andris tegnap hét, azaz h-é-t darab kanalat kunyerált el a vacsorájához, amit a kanalakkal való hosszas marokkózás (mikádózás) után végül kézzel juttatott a szájába. 


Nagyon tetszett neki a saját mutatványa, megtapsolta magát. Az egyik kanál közben valahogy felszívódott. (Nem a gyerek által.) 

2012. január 12., csütörtök

A kisfiú, aki csavarhúzókkal aludt

Hétvégén úgy szundítottam kicsit napközben, hogy Andris nem ébresztett fel tízpercenként: sem a kedvenc könyvét, sem az imádott legokutyáit, sem a számára végtelenül szimpatikus tavaszi cipőmet nem nyomta a kezembe - és az arcomba sem. A betegségem alatt riadtam fel arra, hogy az egyik nyári papucsomtól furán kapok levegőt, és nem a szaga miatt, Sir Andrew egyszerűen úgy érezte, nekem arra a papucsra feltétlenül szükségem van alvás közben, és lehetőleg az orczámon. Amíg B. nem figyelt egy pillanatra, a Sir előbányászta és elrendezgette rajtam a papucsokat. 
A zavartalan alvás zálogára ébredés után derült fény: B. hozzáfogott az egyik könyvespolcos elem összeszereléséhez (feltérképezendő a nehézségi fokozatot). Andris először megbabonázva figyelte az ismeretlen és rendkívül érdekes tevékenységet, aztán csatlakozott az apjához. Azt már én is láttam, hogy a gyerek a legoszirénái bevetésével támogatta a szerelés sikerét (a kukás- és a rendőrautót fosztotta ki), akkurátusan elhelyezte őket a polc két végén. 


B. mesélte, hogy a Sir egyből szerelembe esett a két piros nyelű csavarhúzóval és pillanatok alatt elleste, hogyan kell működtetni a szerszámokat. Imádtam, amikor a fiam kézen fogott és odahúzott a polchoz, és nagyon komoly arccal és nagyon komoly technikával nekiállt csavarozni. Egy csomó mindent úgy csinált, ahogy az apjától látta. (Mindig ledöbbenek, milyen ügyesen utánoz minket. A hülyeséget is, igen.) Aznap olyan tízszer osztotta ki rám a lelkes közönség szerepét.


Valamivel később elfáradt A Mester és ledőlt aludni. Természetesen a csavarhúzókat nem lehetett eltávolítani a közeléből, mert egyből jött a sírás-rívás, ezért helyet kaptak a kisebbik tigris és a lábakról lerángatott zoknik között. (Mániája, hogy zokni nélkül szép az élet.)


A gyerekvédelmiseket azzal nyugtatnám meg, hogy  mihelyt álomba zuhant a ded, az anya megragadta a szerszámokat és átadta az apának. 

P.S.: Remélem, a fiamnak legközelebb nem az jut eszébe, hogy betonfúróval akar aludni. 

2012. január 11., szerda

Ma van holnap

Igazán megszokhatnám már így röpke 15 hónap után, hogy a géphez (és ezzel együtt a bloghoz) való hozzáférésem a fiamtól függ, ezért nem illik felelőtlenül dobálózni a holnappal, hiszen bármi közbejöhet. A bármi meg olyan a kisgyerekes családban, hogy mindig közbejön. Legalábbis nálunk. 
Időközben elmentem a nyaki redős ultrahangra és véremet adtam a Down-kór szűréshez (na meg a kilencezer pénzt). Az utóbbi eredménye még titkos, az előbbi alapján azonban minden rendben a legkisebb cápával, teljesen mást a véremből sem tudnak megállapítani. Kellemesen csalódtam, a beharangozott két óra helyett egy órával megúsztam az egészet, a várakozást pedig feldobta, hogy a mellettem ülő, első gyerekét váró mongol nővel cseverésztem. Veteránként meséltem neki a szülészetről és a csecsemős osztályról (semmi véres sztori, kizárólag hasznos infók pl. a gépezet működéséről). 
A babánk mindjárt hat centi - és tíz másodperc alatt ripityára zúzta a nyugodt, introvertált Rák-gyerekről szőtt álmainkat. Rettentően mozgékony, az ultrahangos nő alig bírta befogni, leizzadt, mire méretet vett róla és összeszedte a legfontosabb adatait. Reménykedve kérdeztem, ugye, az ultrahang miatt ficánkol / rugdos / pörög-forog a ded. Nem, ő ilyen aktív, hangzott a válasz. Remek. Andris kilenc hónapig ellazsált az albérletben, kint energiagombóc. A tesója már most sokkal energiagombócabb. Ja, a szóban forgó Duracell-cápa:


A vérvétel előtt láttam egy nemrég született kisbabát, ott tolták el az üveges bevásárlókocsijában. Iszonyú pici volt, Andris hozzá képest kész felnőtt. Azon a folyosón a babát látva újra belém vágott a felismerés, hogy úristen, nemsokára minicápát tartok a karjaimban. Szóval, tudom, hogy terhes vagyok, többen is mondták már, és nő a seggem és a mellem (és néha végtelen szomorúságomban három szelet téliszalámis kenyeret kell megennem hajnal fél kettőkor, mert ilyenkor kizárólag ez a három szelet téliszalámis kenyér a boldogságom forrása), viszont a hétköznapi pörgésben nincs lehetőségem úgy beleélni magam a terhességbe, mint Andrisnál, mert Sir Andrew mellett zajlik az élet, reggeltől estig nincs megállás, nincs üresjárat. Nem tudok annyit beszélgetni a babával, nem tudok olyan kiegyensúlyozott és gondtalan lenni, mint szeretnék. Rohannak a napok, pikk-pakk itt a félidő, aztán a nyár közepén majd azon kapom magam hirtelen, hogy szülök. Apropó, ami a szülésdolgot illeti: igazán átvállalhatná valaki. Vagy legalább azt áruljátok el, hogy kell két óra alatt gyereket szülni.

P.S.: És az ultrahangnál a könnyeim megint belecsepegtek a fülembe...

2012. január 4., szerda

Fia és anyja

Idén megkísérlem a már-már lehetetlent: esténként éjfél előtt ágyba kerülni. Komment és szöveg majd holnap, hogy mára azért maradjon valami hangyafarfülnyi esélyem.




2012. január 1., vasárnap

Albérlet kívülről-belülről

Az Andris-terhesség legelső anyafotóját nézegetve megállapítottam, hogy idén nincs hosszú hajam és bucifejem (kb. 27 kilóig számoltam a nyáron és főleg az ősszel rendkívüli módon felgyorsult fogyásomat, aztán október közepén elvesztettem a fonalat, mert már hízni akartam, de ez egy másik történet), a hasam azonban ragaszkodik a bevett növekedési tempójához (és tök véletlenül lila felsőben vagyok megint, és ugyanaz a fülembevaló lóg mindkét képen):


11 hetesen és néhány naposan így néztünk ki az év utolsó napján, a hasam meg én, mielőtt családilag szilveszterezni indultunk dorwékhoz. Fura, de most először érzem azt, hogy lélekben kezdem megközelíteni a valós koromat (eddig olyan huszonvége körül dekkoltam éveken keresztül), illetve öreg érett nő orczával bírok (egyesek szerint még mindig éveket tagadhatnék le, ha akarnék, de nem akarok). Hiába no, az elmúlt majd' 15 hónapnyi kisgyerekes életem nem az a kimondott wellness program, gyakran inkább túlélő táborra hasonlít. A tavalyi anyafotón látok magamon némi gyermektelenségből fakadó gondtalanságot, ez a gyerek születése után a kilóimoz hasonló gyorsasággal röppent tova. Végérvényesen anyaarcom lett. 
A megérzéseim azt susogják, hogy az elmúlt két évem legdurvább betegségét ügyesen átvészelte a bennem növekvő cápa minor. Január második hetében megyek Down-kór szűrésre, ott megtudom, ficánkol-é és ha igen, hogyan. Ja, amikor telefonon bejelentkeztem a szűrésre, szólt az egyébként meglepően kedves nő, hogy oldjam meg a 15 hónaposom őrzését, mert hiába megyek kilencre a szűrés első részére (ultrahang, és többünknek osztották ki ezt a kilenc órát), tizenegy előtt tuti nem jutok le a második kört jelentő vérvételre. És idén már nem ingyenes a szűrés. És csekkért külön el kell bumlizni a kórházba, mert a dokim elfelejtette megemlíteni ezt az aprócska változást. Szuperszuperszuper.
A dokim amúgy megint nem kapott tőlem csillagos ötöst: A dechuszonegyes ultrahang előtt azt mondta a telefonos érdeklődésemre, hogy mindjárt kinéz az uh-szobából, közben meg húsz perccel később a folyosón jelent meg. És nem az uh-szobából jött ki. És nem akartam belegondolni abba, hogy a doki azt sem tudja, hol van. Vagy abba, hogy szerinte ő sokan van. Itt is, meg ott is. Sokáig vacilláltam azon a szerdán, hogy elmenjek-e az esti ultrahangra vagy sem, annyira rám mászott a betegség. Ájulatban-kábulatban feküdtem végig azt a napot is, csak pár percekre keltem fel. Látni akartam a gyerekünket, ebből merítettem erőt. A közlekedéshez erősen hiányoltam egy járókeretet. A középső sógornőm vitt dokihoz, B. itthon vigyázott Andrisra. Egész úton szorongattam a zacskómat, nehogy a kocsit hányjam össze. A Doki, Aki Nem Tudja, Hol Van azt mondta, minden rendben a babával, én meg elhittem neki. Íme, ő az (nem a doki, a baba):


Lehajtott fejjel mocorogta végig az ultrahangot (csápolt a kezeivel-lábaival), ezért nem rajzoltam neki arcot. A gerinc körül az az ovális a teste. Bekönnyeztem, ahogy meghallottam a szívverését.