Albérlet kívülről-belülről

Az Andris-terhesség legelső anyafotóját nézegetve megállapítottam, hogy idén nincs hosszú hajam és bucifejem (kb. 27 kilóig számoltam a nyáron és főleg az ősszel rendkívüli módon felgyorsult fogyásomat, aztán október közepén elvesztettem a fonalat, mert már hízni akartam, de ez egy másik történet), a hasam azonban ragaszkodik a bevett növekedési tempójához (és tök véletlenül lila felsőben vagyok megint, és ugyanaz a fülembevaló lóg mindkét képen):

11 hetesen és néhány naposan így néztünk ki az év utolsó napján, a hasam meg én, mielőtt családilag szilveszterezni indultunk dorwékhoz. Fura, de most először érzem azt, hogy lélekben kezdem megközelíteni a valós koromat (eddig olyan huszonvége körül dekkoltam éveken keresztül), illetve öreg érett nő orczával bírok (egyesek szerint még mindig éveket tagadhatnék le, ha akarnék, de nem akarok). Hiába no, az elmúlt majd' 15 hónapnyi kisgyerekes életem nem az a kimondott wellness program, gyakran inkább túlélő táborra hasonlít. A tavalyi anyafotón látok magamon némi gyermektelenségből fakadó gondtalanságot, ez a gyerek születése után a kilóimoz hasonló gyorsasággal röppent tova. Végérvényesen anyaarcom lett. 

A megérzéseim azt susogják, hogy az elmúlt két évem legdurvább betegségét ügyesen átvészelte a bennem növekvő cápa minor. Január második hetében megyek Down-kór szűrésre, ott megtudom, ficánkol-é és ha igen, hogyan. Ja, amikor telefonon bejelentkeztem a szűrésre, szólt az egyébként meglepően kedves nő, hogy oldjam meg a 15 hónaposom őrzését, mert hiába megyek kilencre a szűrés első részére (ultrahang, és többünknek osztották ki ezt a kilenc órát), tizenegy előtt tuti nem jutok le a második kört jelentő vérvételre. És idén már nem ingyenes a szűrés. És csekkért külön el kell bumlizni a kórházba, mert a dokim elfelejtette megemlíteni ezt az aprócska változást. Szuperszuperszuper.

A dokim amúgy megint nem kapott tőlem csillagos ötöst: A dechuszonegyes ultrahang előtt azt mondta a telefonos érdeklődésemre, hogy mindjárt kinéz az uh-szobából, közben meg húsz perccel később a folyosón jelent meg. És nem az uh-szobából jött ki. És nem akartam belegondolni abba, hogy a doki azt sem tudja, hol van. Vagy abba, hogy szerinte ő sokan van. Itt is, meg ott is. Sokáig vacilláltam azon a szerdán, hogy elmenjek-e az esti ultrahangra vagy sem, annyira rám mászott a betegség. Ájulatban-kábulatban feküdtem végig azt a napot is, csak pár percekre keltem fel. Látni akartam a gyerekünket, ebből merítettem erőt. A közlekedéshez erősen hiányoltam egy járókeretet. A középső sógornőm vitt dokihoz, B. itthon vigyázott Andrisra. Egész úton szorongattam a zacskómat, nehogy a kocsit hányjam össze. A Doki, Aki Nem Tudja, Hol Van azt mondta, minden rendben a babával, én meg elhittem neki. Íme, ő az (nem a doki, a baba):

Lehajtott fejjel mocorogta végig az ultrahangot (csápolt a kezeivel-lábaival), ezért nem rajzoltam neki arcot. A gerinc körül az az ovális a teste. Bekönnyeztem, ahogy meghallottam a szívverését.