2010. július 31., szombat

Tisztázzunk néhány dolgot

A hasam mérete nagy izgalmat váltott ki a könyvtárosból és a virágosból, az előbbi az kérdezte, hogy még nem szültem meg? és biztos, hogy egy...?, az utóbbi pedig megjegyezte, hogy már nem kell sokáig várnom, hamarosan itt a baba. Könyvtapperolás- és kölcsönzés, illetve virágtapperolás- és vásárlás után kisimult orczával (engem az ilyesmi jobban frissít, mint az ayurvédikus fejmasszázs) reagáltam az érdeklődőknek, hónom alatt a hat könyvvel, kezemben a levendulával és a hibiszkusszal mélységesen emberbarát hangulatba kerültem, csevegtem pár percet a pocakméretemen ámuló hölgyekkel. Tudom, hogy semmi rosszindulat vagy egyéb negatív nem volt a megjegyzésükben, de másképp cseng, ha mondjuk a milyen szép nagy pocak!-ot kapom az arcomba, és lenne olyan igényem is (így hét hónap után pláne), hogy ha valaki leszólít, mert ingerenciája támad rá, a második kérdésnél szakadjon el a sabloninformációktól, érdekelhetné az is, hogy vagyok, bírom-e a meleget vagy inkább szívesen emigrálnék egy igluba, ilyesmi.
A hasam mérete marhára nem foglalkoztat, mármint XS-XL szempontból, holott szerdán a védőnőm megeresztett egy -t, amikor centizte. Soha nem gondolok rá valamihez viszonyítva. Ilyeneken nem tudok rágódni. Magától alakult így, nem segítettem rá biciklipumpával, kisdobos becsszó. Gőzöm sincs, mekkora a szabványhas, nem is érdekel, a sajátommal vagyok elfoglalva. Imádom, ahogy nő, ahogy formálódik. Szeretem magamon és nekem az enyém a legszebb, akkor is, ha bekerülök vele a Guinness rekordok közé. (Jó, azért kamionnyi ne legyen.) Ha minden ember más, minden terhes nő is más, vagy rossz a logikám? 
Ami meg a sarj albérletének felmondását illeti, még nem akarok szülni, oké? Szépen-ügyesen kitöltöm a két hónapomat és kész. Ezt még a kezdet kezdetén lezsíroztam magammal és Az Univerzum Szülészeti Osztályával, a gyerekkel meg szinte az első pillanattól fogva diplomáciai tárgyalásokat folytatok arról, hogy pl. nem ragaszkodom sem a kitűnő bizonyítványhoz, sem az OKTV-győzelmekhez, sem az agysebészeti karrierhez, felőlem akár cukrász is lehet közepes jegyekkel (humoros, intelligens és szórakoztató cukrász, aki hőn szeretett édesanyjának összedob végre egy harminckilences csokoládécipőt, magassarkút, természetesen), de abból nem engedek, hogy időre születik és egészségesen, minden kéz- és lábujj, valamint a szükséges emberi alkatrészek birtokában.    
És ha már a szülésnél tartunk: nem versenyzek senkivel. Nem veszek részt A Legstrammabb Vajúdó Anya vagy A Legszuperebb Szülés címért folyó vetélkedésben. Leszarom az összes elvárást. A fiúnk születése számomra nem olyan produkció, amit mások szülési eredményeivel kell összehasonlítani. Ez nem diszkoszvetés, ahol pontozzák a teljesítményt és rangsorolják az anyákat, vagy igen? Ép és egészséges gyereket akarok, ennyi. Klassz, ha minden más is megvalósul a szüléssel kapcsolatos elképzeléseimből (pl. labdás vajúdás helyett azt szeretném, hogy ne alázzanak meg ebben a végtelenül kiszolgáltatott helyzetben), de ha nem, akkor sem dőlök a manikűrkészletembe. Túlélem, megoldom, feldolgozom. Nincs minden részletre kiterjedő szüléstervem, csak pár gondolat alakulgat a fejemben, és nem azért, mert hülye vagyok sokoldalas tervezet kiagyalásához. Azt gondolom, hogy a szülés természetes folyamat, a megoldókulcs ott van a testemben, hiszen nő vagyok, és ha bármi gubanc adódik, segítenek a fehérköpenyes félistenek, mert az a dolguk. Semmiféle hisztériával nem akarom gúzsba kötni magam, a tavalyi vetélésem pedig erőt ad, tanultam belőle. Közvetlenül szülés előtt biztos izgulni fogok, mert még soha nem szültem, nem tudom, mi vár rám, meg aztán világra jön az a kisember, aki kettőnkből van, B.-ből és belőlem, és azért ez nem olyasmi élmény, hogy elnyalok egy fagyit vagy beülök egy mozifilmre, addig azonban szeretném megélni a terhességemet a maga minden szépségével és nyűgével együtt. 
Nem vagyok dühös és más, felfokozott idegállapotra utaló tüneteket sem produkálok, ez a bejegyzés nyugodt-merengő hangulatú, egyedül az zavar, hogy elzsibbadt a fenekem.

2010. július 28., szerda

Kisfiam, a tank

A fiatalember ma reggel új pózt talált magának, miközben én a hátamon fekve ébredeztem: a fejét bal oldalon belenyomta a derekamba (ami ugyan nekem már gyakorlatice nincs, de a könnyebbség kedvéért használjuk ezt a szót), a jobb oldalon meg a bordám alá fúrta a kis fokhagymaseggét. Igen, ilyen szép átlósan domborodott a hasam, ezzel azonban még nem ért véget a produkció, a sarj rugalmassági tesztet is végzett, fejét-seggét kitolta, hadd lássa, mit bír az anyja. Nem mondom, hogy fájt, mert ezt a szót a szülésre tartogatom. Kicsit kellemetlen volt a tankgyerek, de engem inkább a látvány kötött le, nemterhesen el sem tudtam képzelni, hogy ez ilyen. Röhögtem is, egyszerűen muszáj, ha ilyesmiket csinál leendő elsőszülöttünk. Egy ideig gyönyörködtem a tankoskodásában, aztán pontot tettem a játék végére: az oldalamra fordultam, így az ivadékot is oldalra moccantottam el. Több helye lett a mutatványaihoz, én pedig kevésbé éreztem, ahogy a belső szerveimet tologatja. Kegyetlen anya vagyok, igen.

2010. július 26., hétfő

A sellő, a gésa és az éhenkórász

Valószínűleg ott siklott félre az információ, hogy a dokim orvosi nyelven fejtette ki az úszás kismamaállapotra gyakorolt jótékony hatását, én meg nem vettem a lapot, teljesen elvesztem a méh működési mechanizmusában, pedig a dokinak elég lett volna annyit mondania, hogy az úszás kurvajó, csibike, olyan az egész, mintha lecsatolnák magáról a hordóhasát és a butykosmellét, a felszedett kilói eltűnnek, úgy sellősködhet, mint fénykorában. Így, leegyszerűsítve a dolgot, kihagyva a méhet és minden zavaró orvosi fenetudjamicsodát. A környéken persze nincs uszoda, meg ott egyébként is nagyon hideg a víz, úgyhogy a kommunikációs zavar nem okozott törést az életemben. A nyaralás alatt azonban teljesen új világ tárult fel előttem: Ha már volt, bevettem magam a kellemes klímájú, nagyon pöpec medencébe, és mihelyt habtestemet nyakig merítettem a vízbe, illetve tettem néhány úszásra hajazó mozdulatot, meglepve konstatáltam, hogy jé, ez olyan, mintha lecsatolnák rólam a hordóhasamat és a butykosmellemet, a felszedett kilóim eltűnnek, és úgy sellősködhetek, mint fénykoromban. Végtelenül könnyűnek éreztem magam. Cápagyerek eleinte furcsállotta a helyzetet, szerintem teljesen ledöbbent, hogy nemcsak neki van medencéje, hanem az anyjának is. Egyedül a mellúszást nehezményezte a maga térdeplős-könyöklős módján (egyszer-egyszer úgy megrúgott, hogy meglepetésemben eltátottam a számat és vizet nyeltem), a hátúszást és a lebegést élvezte. Az a néhány vendég, aki néha betévedt a medencébe, a hasamra nézve biztos a szívéhez kapott, hogy az elsüllyedt Atlantisz előttük bukkant fel a habokból, de én nem zavartattam magam, pihekönnyű testtel úsztam és lebegtem (ha nem vacogok benne, imádom a vizet), pedig parázhattam is volna, hiszen itthon felejtettem a kabalakúpomat. És most beszéljünk a hüvelygombáról Erről csak annyit, hogy a nőgyógyász miatt még hónapokkal ezelőtt kiváltottam egy kúpféleséget, mert váltig állította, hogy (mint minden kismamának) hamarosan folyni és viszketni kezd ezem meg azom, én meg azt gondoltam, amíg nem kell bevetni, jó helye lesz a szekrényben. Azóta sem folyik és viszket semmim (nem mintha vágynék rá), ezért a cucc kabalakúppá nőtte ki magát. Aztán elfelejtettem bepakolni a bőröndömbe. Az első nyaralós napon volt némi rossz érzésem, hogy mi van akkor, ha pont itt, pont most, aztán úgy döntöttem, tojok rá, nem lesz semmi. Nem is lett, mert boszorkányságból jó vagyok. Ahogy kijöttem a medencéből, úgy éreztem magam, mintha a normandiai partraszállásban vettem volna részt. Nem, engem nem lőttek a németek, azt viszont remekül el tudom képzelni, mit érezhettek a szövetségesek katonái, amikor többkilós felszereléssel beugráltak a vízbe, majd kimásztak a szárazföldre. Kicsit megroggyant a térdem, ahogy visszakaptam a kilóimat-litereimet. Mivel nem fáj se a hátam, se a derekam (még?), fel sem tűnt, hogy ennyire nehéz hasat és melleket hurcolászok a testemen. (Jó, hát hol máshol, a zsebembe tényleg nem gyűrhetem.) Úszás után belebújtam a túlméretezett szállodai fürdőköpenybe és szinte autentikus gésának éreztem magam a sok magamra tekercselt anyagban, csak nekem nem a hátamat díszítette a kispárnaszerű kitüremkedés, hanem a mellem alatt foglalt helyet. A csúszós terepen bemutatott tipegésem szintén gésahűre sikeredett, úgy sejtem, ilyen módon haladhat a bokán lőtt pingvin is.    
Az éhenkórász dolog meg úgy alakult, hogy a szálloda éttermében minden pincér szívén viselte a sorsomat és már az első estén kivételeztek velem. Az történt, hogy eleve nem bírtam levest enni, csak főételt, és a direkt nekünk félrerakott desszert rám eső része sem fért belém. Mondták, hogy nyugodtan vigyem fel a szobába, pedig az tilos, ráadásul tipikus zabagép kismamának éreztem magam, ahogy az édességgel megpakolt tányért fogva caplattam fel az emeletre, a szembejövő vendégek meg jóindulatúan néztek rám, hogy jajj, de aranyos, spájzol estére a kis falánk anyuka, ez volt az arcukra írva. A későbbiekben előfordult, hogy pl. a reggelinél nem jutott hely a kakaóscsigának vagy a vacsoránál a szilvás gombócnak, és fájt volna a szívemnek (meg a gyomromnak), ha el kell szakadnom tőlük, ezért egy-egy kisebb adagot diszkréten feljuttattam a szobába. B. örök cinkostársam: A profiterolos repetáért ő sétált le az étterembe, nekem már nem akaródzott még egyszer feltűnni ott, így is mindig mosolyogtak rám a pincérek és a nempincérek. A szobában felgyűlt tányérokat szépen elmostam, nehogy rendetlen zabagépnek tartsanak.    

2010. július 24., szombat

Piroska sejtelmesen mosolyog az erdőben

Íme, a két nap híján harminc hetes albérlet. Basszus, tíz hét és szülök!

P.S.: Ha rákatt, nagyobb. Én szóltam. (Látszik a fülbevalóm, óje.)

2010. július 22., csütörtök

Növöget, hízik és szórakoztatja a szüleit

Sarjügyben az a helyzet, hogy leendő elsőszülöttünk egész jól kicombosodott a nyaralás alatt. A változás szemmel látható és kézzel (meg részemről a legbelsőbb szerveimmel) érezhető. Ami a dolog vizuális részét illeti, Palik rám is nyugodtan használhatná egyik kedvenc szavát, a "leszélesedés"-t. Persze, nem vagyok sem annyira gyors, sem annyira kecses, mint egy Forma-1-es autó, viszont a pocakméretem miatt lassan könnyebb lesz átugorni, mint megkerülni. Cirka egy hete vettem észre, hogy has nőtt arra a tájékra is, ahol eredetileg a derekam tanyázott, szóval, mell és vénuszdomb között csupa has vagyok, remélem, a fenekem fölé azért csak nem húzódik át. (Kínos lenne, ha azzal kerülnék címlapra, hogy íme, A Nő, Aki A Hátán Is Terhes Volt.) Úgy érzem, a fiam semmit nem bíz a véletlenre, esze ágában sincs XS-es medencében senyvedni, tágas környezetben érzi jól magát, és ha valamelyik ülő, álló vagy fekvő pozícióm nem tetszik neki, addig tiltakozik különböző kellemetlen mozgáskombinációk alkalmazásával, amíg fel nem veszem a számára megfelelő pózt. Szerencsére ezek egyike sem életidegen, pl. a bal lábammal még nem kellett megvakarnom a jobb fülcimpámat azért, hogy őcápasága kényelmesen lubickolhasson. (Ilyesfajta perverzitásra amúgy sem vagyok képes.) Érdekes, a hasam egy ideje már úgy funkcionál a saját tudatomban, hogy a gyerekhez tartozik és nem hozzám, ha valamelyik unokatestvér puszit ad a leendő rokonnak, egyáltalán nem azt érzem, hogy az én hasamat puszilta meg. Furcsa lesz, amikor szülés után visszakapom a testemet - a melleimet leszámítva.    
Fent nevezett fiúcska mostanában egyre karakteresebben használja a testrészeit (mozgás közben általában a kényesebb szerveimen tompít), sokkal erőteljesebbek a mozdulatai mint két-három hete, ebből gondolom, hogy nőtt és szedett magára némi húst. Valamelyik nap akkorát rúgott belém, hogy felriadtam az éjszaka kellős közepén. Egyből tudtam, hogy ő volt és pl. nem az apja fejelt le álmában. (Főleg akkor fordul elő ilyesmi, ha B. ráfekszik a hajamra.) Látványra sem utolsó az a bugizás, amit a hasamban produkál: most már felér a bordám aljáig, úgyhogy hihetetlen alakzatokba gyűri a pocakomat, és olyan is van, hogy hullámzik az egész. Ilyenkor annyira megnézném, mit machinál odabent az albérletben. Reggelente meg úgy ébredek, hogy a hasam rém csálén áll, mert a gyerek bekucorodott a bal derékrészemhez, bocsánat, exderékrészemhez - a tenyeremet rá tudom simítani a hátára. Már bátrabban kommunikálunk vele, finoman böködjük-nyomkodjuk a pocakomat meg nonfiguratív elemeket rajzolunk a kis testére, az ivadék pedig lelkesen reagál. B. hangjától és kezétől extázisba tud esni (B. meg az ő mocorgásától). Rengeteget röhögünk a kisember produkcióin, és ha magam elé képzelem a fiúnkat, mindig azt látom, hogy ő is vigyorog.

2010. július 12., hétfő

"A néni még nem tudja, mi vár rá!"

Nos, a néni (értsd: én) tényleg nem tudta, mi vár rá ebben a bugyirohasztó hőségben, csak azt vette észre, hogy este hatkor az utca árnyékos oldalán a szokásosnál jóval kevesebb az oxigén, sápadozik-szédeleg, mert már lassan nincs olyanja, hogy vérnyomás, patakokban szakad róla a víz és valahol a bugyijában meg a melltartójában gyűlik össze a tiszányi folyadék, a sietős párducléptek tovatűntek (a párductestet hónapokkal korábban elvesztette), lassan-komótosan lépdel, mint a péklapáttal tarkón csapott pingvin és ott tart, hogy vágyai netovábbja a hideg-langyos zuhany (napjában háromszor-négyszer) és a kanapé, amin el lehet nyúlni egy szál terhesbőrben - és minimumra csavart életfunkciókkal. Nem nyafogok, most ez van, továbbra is szeretem a terhességemet, de attól még néha nehéz, bár pölö az olyan pillanat, amikor a hasamon versenyt gurul egymással a dinnyelé (a hasamtól nem tudom magam elé húzni a tálcát), a tejcsepp (cirka három hete pötyög) és a veríték (nincs az az izzadásgátló, amit reklámozni mernének velem), igen mókás. A köldökömben meg tök jól megállnak az elgurulni szándékozó gyöngyök, szóval, még hajolgatnom sem kell, spéci gyöngygyűjtő technikám van.
Ha mindenféle körülmény úgy akarja, nemsokára nyaralni megyünk, B., a gyerek és én, ehhez pedig kellett egy fürdőruha, méghozzá egy bikini (az egyrészesben túl sok az anyag), aminek a felsőjében elfér a két darab tőgyem és levegőt is kapok, ha magamra akasztom, az alsó része meg elég tágas a seggemnek, mert valahogy az is növöget, nemcsak a hasam. (Nemrég azt mondta nekem egy eladó, hogy az utolsó három hónapban már csak a hasam fog nőni. Aha, persze.) A néni (értsd: én) ezúttal sem tudta, mi vár rá, egyedül az rémlett neki, hogy terhes valamennyire - az nem, hogy ennyire. Kérem szépen, hat és fél hónapos albérlettel a hasán és tejtermelő farmmal a kebelén az ember lánya nem válogat, azt a bikinit veszi a maradék, nyolc darab akciós példány közül, amibe belefér, a fürdőruhára akasztott, méretről informáló cédulára pedig igyekszik nem rápillantani. A legutóbbi bikinimet nemterhesen vettem, annyira szexinek éreztem magam benne, hogy a próbafülékben még nem tudtam határozottan azt állítani B.-nek, így is ki merek menni a strandra. Most meg... B. győzködött, hogy nyugi, jó ez, és nem, nem vagyok gusztustalan, és nem, nem vagyok kövér (ilyesmiken nyüszögtem a tükör előtt, szerintem teljesen érthető, én legalábbis abszolút megértem önmagamat), csak terhes. Végül úgy döntöttem, megveszem, mert úszni akarok - nem terveztem, hogy versenyezni fogok a fürdőruhás Gisele Bündchennel.   
Elárulom, hogy ezt a nénis dolgot egy nagyjából velem egyidős csaj mondta nekem a boltban. A másfél év körüli fiát puszilgatta-ringatta a karjában, aki épp lelkesen kurjongatott bele a plafonról lelógó neonfényekbe, aztán ezt megunva engem szúrt ki magának... és érdeklődő pislogás közepette ütni kezdte a saját fejét. Gőzöm sincs, mit jelent a mozdulat, gondolom, ha velem van baja, az én fejemet üti. A csaj kiszúrta a pocakomat (nem volt nehéz dolga) és ezután mondta félig felém, félig a fia felé fordulva, hogy a néni még nem tudja, mi vár rá...  Az volt a mosolyában, hogy addig jó nekem, amíg bennem kepeszt a Vizek Ura, mihelyt felmondja az albérletet, itt kint elszabadul A Pokol.
Azt viszont tudtam, mi vár rám apai nagyszüleiméknél, hiszen ami a diplomáciai kifinomultságot illeti, egyikük sem az a kimondott Richelieu bíboros. Egyrészt jött az a téma, hogy asszonyos vagyok, ergo kövér, de ők ennek örülnek, mert végre nem vagyok vékony, másrészt nagymamám kijelentette, hogy a szülésnél szenvedni fogok, mert ő is szenvedett. (Meggyőzte magát erről, én nem látok összefüggést a kettő között.) Az anyakoca képét azzal űztem el kicsi szívem érzékenyebb tájáról, hogy amíg a védőnőm a szemembe nézve dicséri a súlyomat, minden oké, a szenvedéssel meg úgy vagyok, hogy a fogorvosom pont ma titulálta tökéletesnek a fogazatomat, semmi romlás, semmi sérülés, úgyhogy ha mégis szenvednék, legalább ép fogsorral és ínnyel fogok vicsorítani szülés közben.  

2010. július 9., péntek

Nevesítettük a dedet

Van neve Az Ivadéknak, akinek az a legújabb mutatványa, hogy az aquafitness keretében a legváltozatosabb formákba gyűri a testét. Legutóbb azt játszotta, hogy ő nem is gyerek, hanem hurkaszerű övtáska, néha meg begombócosodik, mintha papucs orrán pamutbojt lenne. Ilyenkor szép szóval és némi óvatos, rásegítő simogatással próbálom elérni, hogy rendeltetésszerűen használja a kis gumitestét, mert bármennyire is röhögök a hasam extrém mértékű felületváltozásain és a sarj mocorgásain, azért kicsit kellemetlen a hólyagomra nehezedő kilós övtáska. A gyerek neve titkos, persze, szülésnél eláruljuk, hogy anyakönyvezhessék, meg majd neki is megmondjuk, nem fog név nélkül felnőni, de pl. itt még nem akaródzik leírni, és talán ha egy-két családtag tudja, mert nem akarjuk azt hallgatni adott esetben, hogy jajj, ne, legyen inkább valami más. (Mondjuk, soha nem értettem, pl. egy nagyszülő miért szól bele a névadásba, neki aztán tökmindegy,  hogy Pistikének, Spartakusznak, Armandónak vagy Maximusznak vesz harminc deka citromos nápolyit, így is, úgy is az unokája.) Egyelőre mi ízlelgetjük, a nagy nyilvánosság csak később jön. Egyébként szoknunk kell, hogy neve van a gyereknek. Amikor B.-vel először emlegettük a nevén, hirtelen nem tudtam, kiről beszél az apja. Majdnem visszakérdeztem, hogy az meg ki? Pár másodperc után leesett, hogy hopp, a fiúnk.
Mi olyanok vagyunk, hogy egy függönyt is ráérősen, több szempont mérlegelése után választunk ki, várható volt, hogy a névadás sem ad poci történik, hiába tudtam már a foganás előtt, hogy fiúnk lesz. Reméltem, hogy a végső döntés megszületéséhez minket nem kell napokig elzárni a külvilágtól, mint a pápaválasztó bíborosokat. A család (és az ismeretlen kíváncsiskodók hada) persze kérdezgette, hogy neveneveneve, de nem hagytuk magunkat sürgetni. Először én fésültem át a MTA Nyelvtudományi Intézetének honlapján megadott fiúneveket, pl. kihúztam a kretén exeim nevét, a kretén (ex)kollégáim nevét és a kretén szülő által engedélyeztetett neveket is. Maradt négy-öt szimpatikus, ezeket előre megfontolt szándékkal megosztottam B.-vel, hátha. Egy ideig úgy tűnt, 'Apja neve' Espumisan lesz a gyerek, mert a sarj jól működik beépített konyhamalacként, kiválóan oldja a haspuffadást és társait, B. azonban egyik nap hazaállított a Nyelvtudományi Intézet hivatalos listájával és bőszen áthúzgált kismillió nevet, hogy ezeket még véletlenül sem, aztán a maradék nyolcat-kilencet mindketten osztályoztuk - egy kapott nagyon jó jegyeket, a titkos. Szóval, van neve A Gyereknek. Szálljon a fehér füst, zúgjanak a harangok. 

2010. július 7., szerda

Azok a csodálatos menzás srácok

Anyut elfelejtettem beavatni a menzás srácokhoz fűződő viszonyomba, amelynek a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy nemterhesen én voltam a csinos és nagy, éhes szemekkel néző lány, akinek ezért minden menzán minden menzás srác az előírtnál nagyobb adagot szedett a tányérjára, mert egy csinos lányt csak nem hagyhattak éhezni, most meg terhesen én vagyok a csinos és nagy, éhes szemekkel néző kismama, akinek ezért minden menzán minden menzás srác az előírtnál nagyobb adagot szed a tányérjára, mert egy csinos kismamát csak nem hagyhatnak éhezni. Ez a viszony mindkét félnek nagy megelégedésére szolgál: a  tökidegen menzás srác férfinek-úriembernek érzi magát pár percre, plusz bezsebeli a kedves és hálás mosolyomat, én pedig az aktuális nagyonfinomból többet juttatok a szervezetembe. Mint mondtam, anyu nem tudott arról a misztikus viszonyról, ami engem a világ összes menzás srácával összefűz, ezért amikor a munkahelyén lementünk a menzára és visszafogottan (és nagy, éhes szemekkel nézve) fél adagot kértem és kaptam, anyu meglepve a menzás sráchoz fordult, hogy túl sokat szedett nekem, ez tényleg fél adag? És mindezt úgy, hogy itt növesztem magamban Az Ivadékot. Köszi, anyu! Már csak az hiányzott, hogy kivegye a kezemből a tányért és leszedessen a kajából. Összevigyorogtunk a menzás sráccal és mindketten határozottan állítottuk anyunak, hogy ennyi a fél adag, különben se akarja éheztetni az unokáját, ha már a lányára nincs tekintettel. Anyuval nagyon röhögtünk, az asztalnál meg feltártam előtte a menzás srácok és a közöttem feszülő viszony részleteit, a miheztartás végett. Azóta nem szól, hogy sokat szedtek, hé.

2010. július 3., szombat

Találkozások

Az ultrazöld aktivista felbukkanása még mindig várat magára, viszont a boltban hirtelen egy idős néni termett mellettem a húspultnál. Nem tudom, hogy csinálta, az egyik pillanatban még előttem állt, a másikban már mögöttem. "A mi időnkben is előre engedtük a várandóst...", mondta, és hiába szabadkoztam, mert csak ketten voltunk a pultnál, vasmarokkal szorította a karomat (márpedig előttem kéred a húsz deka felvágottadat, ezt olvastam ki a szeméből), és közben kedvesen mosolygott rám az ezer ránca alól. Szóval, vigyázzatok, negyven kilós, cirka hetvenes, alig százötven centis, rozoga néninek álcázott terminátor kószál a városban, főbb ismertetőjele, hogy bivalyerős, boszorkányosan gyors és nagyon aranyos.
Az egyik rendelőben meg egy olyan nénivel találkoztam, aki kétszéknyi távolságból kiszúrta a cápagyerek randalírozásától hullámzó pocakomat, pedig nem volt könnyű dolga, mert ruhában ültem a váróban. Egyből leszólított, hogy hányadik hónapban vagyok, és közelebb ült két székkel. Nagyon felvillanyozta a pocakom, úgyhogy megesett rajta a szívem és nagyjából tíz percben megválaszoltam a szokásos kérdéseket, aztán elköszöntem, mert megkaptam a papírjaimat. Ez az a csevegésmennyiség, ami idegenekkel belefér, továbbra sem érzem úgy, hogy életemben először látott embereknek eposzi méretekben kellene áradoznom a terhességemről.
A könyvtáros lányok is mindig kérdezgetnek, a négy hét kölcsönzési idő azonban elég hosszú ahhoz, hogy elfelejtsék az infókat, így legtöbbször ugyanazokat a kérdéseket teszik fel. (Lehet, legközelebb felvetem, beszélgessünk inkább az atomfizikáról.) Mindig nagyon örülnek, ha meglátnak, és mondták azt is, hogy majd vigyem be hozzájuk a babát, nagyon szeretik az ilyen piciket. Persze, járunk arra, én meg a gyerek, hogyne járnánk, mihelyt ismét lesz időm olvasni és könyvet kölcsönözni, de remélem, azt nem várják tőlem, hogy kisállat simogatót nyissak nekik.  
A piacon is van egy rendes nő, aki a legszebb gyümölcsöt és zöldséget válogatja össze nekem. Milyen szinten kapom a legjobbat? Például az egy kiló epret anno darabonként nézte át (minden egyes alkalommal szétszálazta a szemeket), szóval, nagyon örülök, hogy végre itt a barackszezon, meg annak is, hogy a málnát műanyag dobozkában árulja. 

2010. július 2., péntek

Mint a makk

Azért is klassz terhesnek lenni, mert ha egy szál bőrben tömöm magamba a barackot, a lé a sárgadinnyényi melleimre éspervagy a görögdinnyényi hasamra csorog, és mivel a méretekből adódóan egyre lassul a lécsorgás, bőven van időm papírzsepiért nyúlni, mielőtt akár egy csepp is a földön landolna. Ezzel ki is merítettem az ötszáznegyvenhat fok összes előnyét, rusnya egy idő van mostanság. Szakad rólam a víz, nehezebben veszem a levegőt és nyomi vagyok, tegnap pedig megdagadt a lábfejem (a terhesség alatt először), teljesen hobbitszerűen nézett ki, szerencsére szőr nem nőtt rajta. Egy ideig úgy éreztem, kövér vagyok, de ez a panaszom hirtelen elmúlt szerdán, mert a védőnőm tökéletesnek ítélte a plusz kilenc kilómat. Pszichésen kétszer ennyit pakoltam magamra ebben a dögmelegben (az elején méricskéltem a dekákat, aztán meguntam), mélységesen átéltem a partra vetett bálna sanyarú sorsát (bár engem vigasztalt a barack, például) és attól tartottam, váratlanul felbukkan mellettem egy ultrazöld aktivista, hogy visszavonszoljon a tengerbe. Á. mondta azt is, hogy az elmúlt egy hónapban nem használtam ki a havi hízáskeretemet, úgyhogy ennek örömére ittam itthon egy kapucsínót - tripla adag tejszínhabbal. (Á. valószínűleg nem számolt azzal, hogy visszaélek az információval.) Az ivadékunk értékei tökéletesek, mint mindig, az ultrahangot utálta, mint mindig, bele is rúgott (a focivébé hatása lehet), ami a sajátos helyzetből adódóan egyet jelent azzal, hogy belém is, büszke anyai szívem azonban a találat tökéletes pontosságával volt elfoglalva, nem az albérlet amortizálásával.
Az is jó, hogy megvan a terheléses vércukor eredménye és semmi bajom, én meg továbbra is csodálkozom, hogy semmi bajom, még csak most kell elkezdenem a vérképző szedését, de ennyi, ezt leszámítva minden leletem remek, pedig azt hittem, a terhesség alatt csomó minden bajom kiderül. Nem vagyok az a dokinál és kórházban lebzselő típus, nem lepődtem volna meg, ha kimutatják, ez meg az  hiánycikk a szervezetemben. Egészséges ember vagyok, nohát.