Tisztázzunk néhány dolgot

A hasam mérete nagy izgalmat váltott ki a könyvtárosból és a virágosból, az előbbi az kérdezte, hogy még nem szültem meg? és biztos, hogy egy...?, az utóbbi pedig megjegyezte, hogy már nem kell sokáig várnom, hamarosan itt a baba. Könyvtapperolás- és kölcsönzés, illetve virágtapperolás- és vásárlás után kisimult orczával (engem az ilyesmi jobban frissít, mint az ayurvédikus fejmasszázs) reagáltam az érdeklődőknek, hónom alatt a hat könyvvel, kezemben a levendulával és a hibiszkusszal mélységesen emberbarát hangulatba kerültem, csevegtem pár percet a pocakméretemen ámuló hölgyekkel. Tudom, hogy semmi rosszindulat vagy egyéb negatív nem volt a megjegyzésükben, de másképp cseng, ha mondjuk a milyen szép nagy pocak!-ot kapom az arcomba, és lenne olyan igényem is (így hét hónap után pláne), hogy ha valaki leszólít, mert ingerenciája támad rá, a második kérdésnél szakadjon el a sabloninformációktól, érdekelhetné az is, hogy vagyok, bírom-e a meleget vagy inkább szívesen emigrálnék egy igluba, ilyesmi.

A hasam mérete marhára nem foglalkoztat, mármint XS-XL szempontból, holott szerdán a védőnőm megeresztett egy hű-t, amikor centizte. Soha nem gondolok rá valamihez viszonyítva. Ilyeneken nem tudok rágódni. Magától alakult így, nem segítettem rá biciklipumpával, kisdobos becsszó. Gőzöm sincs, mekkora a szabványhas, nem is érdekel, a sajátommal vagyok elfoglalva. Imádom, ahogy nő, ahogy formálódik. Szeretem magamon és nekem az enyém a legszebb, akkor is, ha bekerülök vele a Guinness rekordok közé. (Jó, azért kamionnyi ne legyen.) Ha minden ember más, minden terhes nő is más, vagy rossz a logikám? 

Ami meg a sarj albérletének felmondását illeti, még nem akarok szülni, oké? Szépen-ügyesen kitöltöm a két hónapomat és kész. Ezt még a kezdet kezdetén lezsíroztam magammal és Az Univerzum Szülészeti Osztályával, a gyerekkel meg szinte az első pillanattól fogva diplomáciai tárgyalásokat folytatok arról, hogy pl. nem ragaszkodom sem a kitűnő bizonyítványhoz, sem az OKTV-győzelmekhez, sem az agysebészeti karrierhez, felőlem akár cukrász is lehet közepes jegyekkel (humoros, intelligens és szórakoztató cukrász, aki hőn szeretett édesanyjának összedob végre egy harminckilences csokoládécipőt, magassarkút, természetesen), de abból nem engedek, hogy időre születik és egészségesen, minden kéz- és lábujj, valamint a szükséges emberi alkatrészek birtokában.    

És ha már a szülésnél tartunk: nem versenyzek senkivel. Nem veszek részt A Legstrammabb Vajúdó Anya vagy A Legszuperebb Szülés címért folyó vetélkedésben. Leszarom az összes elvárást. A fiúnk születése számomra nem olyan produkció, amit mások szülési eredményeivel kell összehasonlítani. Ez nem diszkoszvetés, ahol pontozzák a teljesítményt és rangsorolják az anyákat, vagy igen? Ép és egészséges gyereket akarok, ennyi. Klassz, ha minden más is megvalósul a szüléssel kapcsolatos elképzeléseimből (pl. labdás vajúdás helyett azt szeretném, hogy ne alázzanak meg ebben a végtelenül kiszolgáltatott helyzetben), de ha nem, akkor sem dőlök a manikűrkészletembe. Túlélem, megoldom, feldolgozom. Nincs minden részletre kiterjedő szüléstervem, csak pár gondolat alakulgat a fejemben, és nem azért, mert hülye vagyok sokoldalas tervezet kiagyalásához. Azt gondolom, hogy a szülés természetes folyamat, a megoldókulcs ott van a testemben, hiszen nő vagyok, és ha bármi gubanc adódik, segítenek a fehérköpenyes félistenek, mert az a dolguk. Semmiféle hisztériával nem akarom gúzsba kötni magam, a tavalyi vetélésem pedig erőt ad, tanultam belőle. Közvetlenül szülés előtt biztos izgulni fogok, mert még soha nem szültem, nem tudom, mi vár rám, meg aztán világra jön az a kisember, aki kettőnkből van, B.-ből és belőlem, és azért ez nem olyasmi élmény, hogy elnyalok egy fagyit vagy beülök egy mozifilmre, addig azonban szeretném megélni a terhességemet a maga minden szépségével és nyűgével együtt. 

Nem vagyok dühös és más, felfokozott idegállapotra utaló tüneteket sem produkálok, ez a bejegyzés nyugodt-merengő hangulatú, egyedül az zavar, hogy elzsibbadt a fenekem.