2014. október 21., kedd

Khm... mi van a gyógyszerben?

Muszáj feljegyeznem, bár azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni: A négynapos antibiotikumos kúra második napjától a gyerekeim két húzásra BEVEDELIK a gyógyszerrel megspékelt narancslevet, a kicsi vigyorogva közli, hogy NYAMIKA (azaz finom, de ma már azt is ki tudja mondani, hogy finom), a nagy meg tartja a poharát és közli, hogy KÉREK MÉG... Mintha soha nem kellett volna őket vérkomolyan megfenyegetni a takaró / maci / bicikli / ezmegaz kidobásával, mintha soha nem tartott volna 15 percig Andrisnál kétujjnyi narancslébe kevert gyógyszer elszopogatása, mintha Dávid soha nem menekült volna be a gyerekszobába a gyere, kisfiam, idd meg a gyógyszeredet felszólítás után - az ágyába bebújva, takaróval a fején azt kiabálta ki, hogy alszok!
Az áttörést talán az hozta meg, hogy miután Dávid gyorsan megitta az adagját, olyan tapsból, üdvrivalgásból álló ovációt kapott, ami csak az igazi győzteseknek jár a tévében is, és amiből Andris sem akart kimaradni. Szóval, minden gyógyszeres kör után full hangerőn kiabáltuk, hogy Andris nyeeeeerrrt!!!, Dávid nyeeerrrrttt!!!, juhhé, győőőőztek a fiúúúúúk!!! és taps ezerrel.
Vannak még csodák, jaja.

2014. október 18., szombat

Ööö... nos... megint betegek vagyunk

Ez a második kör az ovi elkezdése óta, szeptemberben már volt egy lájtos valamink. Aztán Andrisnak egy napra 38 fölé ment a láza, később meg jött ez a mostani izé. Tegnap hívtam ki másodszor a gyerekdokit, mert egyre csúnyábban köhögtek a cápák: Az egyik gyógyszernél kihagyott egy fontos infót, ezért nem tudtam úgy adagolni, hogy meggyógyuljanak a gyerekek. Fákkk. Andris jövő héten sem mehet oviba, jippííí, sőt, a levegőre sem mehetünk ki két napig, jippí-jippí. (Az erkélyen azért berendeztem egy bázist nekik hónapokkal ezelőtt, nagyon szeretnek ott mókolni, főleg a Dávid.) Igazából "csak" csúnyán köhögnek, se láz, se semmi más, ergo töretlen energiával és rendszeres kakaskodással viszik végig a napokat - én majd akkor pihenem ki magam és gyógyulok meg, ha Andris újra oviba megy. 
Nem tudom, mi van idén Andrissal, nem hajlandó bevenni a legízetlenebb gyógyszert sem. Mindent beleraktam valami gyümölcslébe, hogy gyorsan lecsússzon, Andrisfiam azonban két minikorty után hisztiben tört ki, hogy íze van és hányni kell. Eddig homeós cuccokat kapott a gyerekdokitól, pénteken viszont antibiotikumot. Dávid is. Szóval, ezekkel már nem lehet cirkuszolni. Nem éreztem úgy, hogyha lefognám, B. meg kifeszítené a száját és beleöntené a gyógyszöszt, az megoldás lenne. Attól tartottam, hogy az önhergelésnek köszönhetően kihányja, meg féltem, hogy félrenyeli. Semmiféle megoldást nem fogadott el, csak azt hajtogatta, hogy nem kell neki a gyógyszer. Kábé 5 ml-es adagról beszélünk kétujjnyi almalében elkeverve. Na, az antibiotikumnál aduászokkal felvértezve nyomtam a gyerekek kezébe a gyógyszeres poharat (szintén 5 ml-es adag, kétujjnyi gyümölcslében): Dávidot először kedvesen megkértem, hogy igya meg az izémizét, mert csúnyán köhög, erre ivott egy parányi kortyot, aztán közölte, hogy hányni kell. (A bátyjától mindent villámgyorsan eltanul, igen.) Mondtam neki, hogy kidobom a takaróját a kukába, ha nem issza meg rögtön. Mivel kukásautó-rajongóként tökéletesen tisztában van a háztartási szemét útjával a szeméttelepig, némi könnyezés után felhajtotta a nedűt. A takarójával alszik, az tabu. Andrisnál ez az eredmény tizenöt perc terrorba került: Neki azt a lehetőséget lobogtattam meg, hogy a biciklijét dobom ki a kukába, illetve egy csokis sütit tartottam a közelében, hogy az is rá vár. Egy csomó játékát nyugodtan kidobhatnám, nem érdekelné, a mesenézés tiltása sem, viszont a bicikli szent. Minden egyes apró korty után könnyáradat, dráma, hiszti, de tizenöt perc alatt csak megitta az adagját. Beleizzadtam. Még három napon át bele fogok izzadni, plusz a Normaflore-t valahogy az italukba kell kevernem (naponta egyszer), és a sprécuccot is fújni kell nekik (naponta háromszor, fejenként!). 

2014. október 17., péntek

Az anya (egyik) problémájának beazonosítása

Rájöttem én is, de szavakba B. öntötte a héten: az a bajom, hogy a gyerekezéssel párhuzamosan megtaláltam az álommunkámat - és nincs időm rá. Nincs idő az álmaimra, a vágyaimra. Nincs annyi időm rá, amennyit szeretnék, és ha napokig egyáltalán nem jut idő az alkotásra, frusztrált leszek, zenmentes. És nem lehet minden nap alkotni, mert alakulnak úgy a körülmények, hogy nem. Mióta itthon vagyok, olyan szinten teljesedett ki az alkotói énem, amit elfojtani már egyáltalán nem lehet, a visszafogást, az önmegtartóztatást pedig nagyon rosszul tűröm. Borzasztó sokáig éltem ilyen-olyan elfojtásban B. előtt, most már nincs türelmem hozzá. És ha ezeken a napokon a gyerekek - radarjukkal pöpecül letapogatván a belső feszültségemet, zaklatottságomat - szándékosan átlépik a határaikat / határaimat (főleg az Andris, de persze a Dávid se porcukorral megszórt meggyes piskóta, végül is Andris mellett szocializálódott, hehe), olyan vagyok, mint egy vulkánkitörés. Kiabálok. Ilyenkor azzal biztatom magam, hogy van a kapcsolatunkban annyi, hogy kibírja ezeket a kiabálásokat (megjegyzem, figyelek arra, hogy szavakkal ne bántsam meg őket, csak a tényeket kiabáljam), és azzal is, hogy segít, ha elmondom nekik lehiggadván, miért kiabálok. Mondjuk, attól egyből az egekig szökik az agyvizem, ha egymást öli a két fiú. És az én kiabálásom csak a második a sorban: a balhéik mindig fontosabbak nekik. (Ezt is meg tudom érteni amúgy.) Aztán meg olyan nagyon tudják szeretni egymást. Meg engem is. 
Genyaság azt várni négy év után, hogy legyen ovis a Dávid, hogy a munkámnak is élhessek, ne csak a családomnak és a háztartásnak? Vagy nem... ? (Szerintem nem.) Közben meg nagyon jó döntés volt őt itthon tartani, kettesben is lenni, látni / érezni / hallani őt csak Dávidként. 

A világ egyik legjobb dolga, hogy ők vannak nekem, és hogy mi négyen egy család vagyunk (a másik a mosogatógép, mint tudjuk), csak jó lenne, ha nem hajnal 3-kor fejeznék be egy blogbejegyzést - és nem hónapnyi kihagyás után.