2010. április 27., kedd

Egy leendő történelmi pillanat

Pakoltam a kamrában és kezembe akadt egy csomag betét (vajon kié lehet?), az a bizonyos legutolsó, és olyat tettem, amit eddig még soha: megnéztem a szavatossági időt. Olyan két és fél évig nem kell kidobni, úgyhogy lelki szemeim előtt rögtön ki is bontakozott a jelenet, amint a menstruációmentes időszak után nosztalgiahullámoktól párás szemekkel állok a kamrában és kezembe veszem A Betétet, Amit Még A Terhesség Előtt Használtam.

2010. április 25., vasárnap

Nagyrészt a hasamról

Néha elfelejtem, hogy terhes vagyok, például bújok bele a kapucnis pulcsimba és miközben húzom fel a cipzárt, teljesen máshol jár az agyam, nem a kapucnis pulcsinál és a cipzárnál, de aztán szorít a pulcsi és elakad a cipzár, én meg visszatérek a kapucnis pulcsi és a cipzár szintjére, mert mi van már, miért nem tudok normálisan felöltözni, és látom, hogy hoppá, ott a hasam, a nagy hasam, ami miatt feszül a pulcsi és elakad a cipzár, és ilyenkor jön a flash, hogy ja, terhes vagyok. Van olyan is, hogy be akarom húzni a hasamat, hogy elférjenek mellettem, például a liftben, mert ott a nagy has infó a fejemben és az is, hogy behúzható, miért ne lenne behúzható, persze, nem megy, mert ez nem az a behúzható fajta.
Pár hete középen kezdett csúcsosodni-gömbölyödni az albérlet, mostanában pedig előre bővül, és ha egyenesen állok és le akarok nézni a cipőmre, a hasamtól nem látom már a cipőm hegyét sem. (Vicces, most még vicces, mert egyelőre képes vagyok lehajolva becsatolni/-kötni a cipőmet.) Nem tudom, mit ügyeskedik bent a sarj, talán dupla feszített víztükrű medencében pancsol, mindenesetre a való világban le kell mondania erről a luxusról, max. babakádban cápáskodhat. Nagyon tetszik, hogy ilyen ügyesen növesztem az albérletet, büszke vagyok rá és egy kicsit magamra is. Imádom a pocakomat, leírhatatlanul jó érzés terhesnek lenni a gyerekünkkel. Sejtettem, hogy valami nagyon klassz, semmi máshoz nem fogható érzés lesz az egész, azt azonban nem, hogy ennyire jó. Minden reggel megnézem a tükörben, hogy megvan-e még nőtt-e. B. azt mondta nemrég, hogy hiányozni fog neki a pocakom. Bekönnyeztem. Egyébként korábban azt hittem, extrém dolog lesz, hogy kis Alienként növekszik bennem a gyerekünk, de annyira magától értetődő, természetes érzés, egyáltalán nem furcsa. Várom már, hogy még jobban érezhessem a mocorgását. (Majd ha a vesémet rúgja szét, ne felejtsem el emlékeztetni magam arra, hogy én akartam az erőteljesebb mocorgásosdit.)  
A pénteki Tutanhamon kiállításon ismét kiderült, hogy nagyjából két-három óra álldogálásra/sétálgatásra vagyok hitelesítve, terhesen ennyit bírnak a lábaim, túlóra esetén másnap sokat kell feküdnöm, plusz a pocakom is feszülget. Beszabályoz a gyerek, ez van. A kiállításon rengeteg szeleburdi iskolás kölyök rohangászott fel-alá, ezért anyu átment testőrbe: csúnyán nézett azokra a gyerekekre, akik tíz centire megközelítették a hasamat (szerintem is úgy kezdődik a testőrszabályzat, hogy gyilkos pillantásokkal kelts félelmet a lehetséges ellenségben), és néha a pocakom elé tette a kezét, hogy nagy hősiesen a saját testével védelmezzen az esetleges sérülésekkel szemben ("Csak nem fogom hagyni, hogy belekönyököljenek az unokámba!", így az anyu). Energiának továbbra sincs nyoma, kimaradtam a szórásból. Állandónak mondható a délutáni, nagyobb volumenű alvás, ha elhagyom, másnap úgy érzem magam, mint akit úthengerrel cirógattak meg. 
Perpill azon merengek, benézzek-e a jövő heti szülésfelkészítő órára, kell-e nekem a szülés eseményeivel történő konfrontáció vagy elég, ha a következő szeánszon bemutatott fájdalomcsillapító eljárásokkal kötök közelebbi ismeretséget. Igazából nem fűlik a fogam ehhez az egészhez, a kis lelkem nem tart még a szülésnél és a csecsemőgondozásnál (a babakocsi kiválasztásánál sem), a saját tempójában szeretne haladni, viszont ebben az évben nem tartanak több szüléselőkészítőt. Jó, mondjuk, ennél nagyobb dilemmám soha ne legyen.  

2010. április 24., szombat

Babakocsi kipipálva

Baby on board:


P.S.: Bocs, meaculpa ésatöbbi.

2010. április 21., szerda

AFP-s jelenés

A védőnőm még hetekkel ezelőtt megosztotta velem azt az információt, hogy a negatív kombinált tesztem miatt teljesen felesleges az AFP, elavult és gyakran tévesen gyanítja Down-kórosnak a babát (külföldön alig használják már, vajon miért?), úgyhogy cirka annyira örültem a mai éhgyomros vérvételnek, mint eszkimó az iglu mögött talált fűszoknyának. A kombinált teszttel egyébként mákom volt, ingyen megcsinálta a kórház, az eredményt pedig megnézhettem a honlapon - sms jött, hogy megvan, szíveskedjek belépni a rendszerbe. Határozottan tetszett ez a megoldás, úgy tűnik, a Nagy Manitu mégis rajtam tartja az egyik szemét. (Néha azért lehunyja, tette hozzá csibike az apró betűs részben.) 
Az első üres gyomros megpróbáltatás miatt B. megint elkísért, egy éhes kismama ön- és közveszélyes, ezt mindenki tudja. A helyzet annyiban javult a korábbihoz képest, hogy a terhesgondozó asszisztens most birtokolt orvos által aláírt és lepecsételt, abszolút aktuális formanyomtatványokat, teljesen meghatódtam eme felkészültség láttán. A nő egyébként kedves és segítőkész, kedvesen és segítőkészen megjegyezte, hogy a 24. héten esedékes cukorterhelésre majd készülnünk kell, a többes számot nem igazán értettem, tudtommal reggel hétkor egészen egyedül kell meginnom éhgyomorra a tömény cukoroldatot (nevezzük inkább vizes cukornak a borzalmat), aztán ott fogok várakozni két órán keresztül, ezzel a lötyivel a gyomromban. Esetleg arra gondolhatott, hogy segít a végrendelkezésben.
Mielőtt folytatnám a vérszívó nővel, elmondom, hogy az AFP-hez szükséges pisi urban legend vagy legalábbis fakultatív, mindenhol azt olvastam, hogy kell, még a sokak szerint terhesbibliának számító Kismama magazinban is, egyedül a nőgyógyászom állította, hogy nem, mert én olyan cseles nőszemély vagyok, hogy nála is rákérdeztem erre a pisidologra. Bár hittem neki, azért csak bepakoltam a nedvet tartalmazó üvegcsét, 'a magyar egészségügytől bármi kitelik' alapon. Nem fűlt a fogam ahhoz, hogy teli hólyaggal szteppeljek órákon át, meg a koszos, kilincs nélküli vécé magánya sem vonzott. Utólag nagyon bánom, hogy a zacskóba bugyolált üveget a buszmegálló szemetesébe dobtam ki, remélem, egyetlen hajléktalan sem fog közelebbi ismeretséget kötni a tartalmával. Könnyelmű, átgondolatlan pillanat volt, gyorsan akartam szabadulni, nem pedig okosan.
Ma csak olyan húsz-huszonöt ember akart vért vetetni, úgy éreztem, ezt a sort kibírom, nem korgott a gyomrom, nem szédültem, kíváncsiságból azért meginterjúvoltam a papírosztogató nővért, hogy a vérvételre bemehetnek-e soron kívül a kismamák. Nem, mondta, a szemében meg felvillant valami gúnyos, amit úgy fordítottam nővér nyelvről kismama nyelvre, hogy 'Soron kívül? Masszázságyat nem akarnál, kicsi csillag?'  A vérszívó nőről azt kell tudni, hogy amikor leültem a csapoláshoz, fintorogva mutogatta kolléganőjének a három darab papíromat, soknak találta. Próbáltam elképzelni, mi viselhette meg ennyire, mert csak annyi munkája volt velük, hogy mindhármat félbehajtotta és az egyiket visszaadta nekem. Négy adag vért vett le tőlem, remélem, nem bosszúból. A vérszívás után ültünk pár percet a rendelőben, B. meg én, miközben arra vártunk, hogy ne vérezzek tovább, elábrándoztam arról, hogy pár hónap és véget érnek a kilenc (tíz) hónaphoz kötött tortúrák, B. azonban megjegyezte, hogy utána meg a gyerekekkel fogok szívni ilyen-olyan dokiknál. Itthon elég hamar kidőltem ennyi vér mínuszban.

2010. április 20., kedd

Hajnalok hajnalán

csibike: Úgy ennék valamit... csak még nem tudom, mit.

B.: Olyasmit kívánj meg, ami van itthon.

2010. április 18., vasárnap

Énségek, némi dilivel és néhány fontos kérdéssel megspékelve

Ebben a bejegyzésben már nyafogtam kicsit a kolléganők össztüzében megélt kínjaimról, úgyhogy itt már nem ragoznám tovább, magára vessen a munkahelyére beóvakodó kismama, ez a tanulság, hacsak nem az egyetlen nő száz férfi között, mert akkor garantáltan nem jön mindenki a saját / a menye / a lánya / a szomszédja / a kedvenc celebnője terhessztorijával. Két napig zsongott a fejem, basszus, és csak ötmilliószor válaszoltam ugyanazokra az 'És hogy vagytok? / És mikor szülsz? / És kisfiú vagy kislány? / És mi lesz a neve? / Ésésésés...' kérdésekre. Továbbra sem jön a számra a királyi többes, részemről vagyok én és van a gyerek, ideiglenesen bennem, ilyen az élet, a későbbiekben sem akarok részt vállalni a tevékenységeiben, például a pisi-kaki produkcióban, persze ha kell, fogom majd a bilin vagy ilyesmi, nyelvtanilag azonban nem közösködünk, nem pisilünk és nem kakilunk (pláne nem pisikélünk-kakikálunk), hanem ő pisil és ő kakil. Idegen tőlem az 'én' és az 'ő' egyetlen lényként való kezelése. Mindketten önálló személyiségek vagyunk. Mindenkinek megvan a maga kis dilije, nekem ez, meg az, hogy ünnepélyesen felhatalmaztam B.-t, nyugodtan vágjon hátba a piros tepsinkkel (az a legnagyobb), ha valaha apázni kezdeném, teszem azt, szex közben ("Igen, apa, még, még..."), és én sem félek majd használni a szóban forgó piros tepsit, ha anyázni mer. Születik egy (vagy több) gyerekünk, apa- és anyaszereppel bővül a repertoárunk (ha jól csináljuk, övé az apaszerep, az utóbbi meg az enyém), de attól még ugyanazok maradunk, akik eddig: férfi és nő. B.-t már most felkészítettem arra is, hogy ha a családban bárki gyerekkel kapcsolatos ajándékkal szándékozna meglepni a születésnapomon, nagyon szomorú leszek, de tényleg, szóval, kedélyállapotom hirtelen leromlását megelőzendő, vásárlás előtt szondázza meg a t. családtagokat. Én én vagyok, ezt ne felejtsük el. (Én is igyekszem észben tartani.) Inkább tiporjanak a lelkembe két év múlva egy félreérthetetlen üzenetet hordozó fitnessbérlettel ("Fogynod kell, csibi!"), mintsem valami gyerekkel közösen használható izét kapjak. 
B.-vel még olyan fontos kérdéseket is tisztáztunk mostanában, hogy 
- egye fene, átengedem a jelenlegi dolgozó- és barkácsszobámat a gyereknek, mégse az ágyneműtartóban tároljuk a kölköt, hogy néz az ki. (Majd egyszer lesz külön dolgozó- és barkácsszobám - a jobb esetben tíz év múlva hipp-hopp felépülő kertes házunkban. Természetesen a milliomos blogolvasók leveleit továbbra is várom a szerkesztőség címére.)  
- érdeklődő, a világra nyitott gyerekeket nevelünk és tizennyolc-húsz év múlva (de inkább tizennyolc) kiengedjük őket Az Életbe, ennyi idő után jár nekünk az édeskettes nyugalma. (B. hajlandó lenne fizetni az albérletet, a zord anya azonban csak a jogsit és a nyelvtanulást, úgyhogy a részleteket még finomítani kell a konszenzus érdekében.) 
- az apa-anya / anyu-apu megszólítás dívik majd nálunk, kizárt dolog, hogy mami és papi néven fussunk az ivadékok körében. (Elég lesz megküzdenem a síróráncaimmal, a térdemig lógó mellemmel és a narancsbőrös bálnaseggemmel, szívesen lemondok a vénségérzetet keltő plusz pszichés teherről.)
- páréves gyerekeink előtt B. nem kanalazza magába a Nutellát és én sem tömöm az arcomba a narancsos étcsokit, ezeket a performance-okat kizárólag akkor mutatjuk be, ha a gyerekek elaludtak és nem látnak, nem hallanak. (Az édességnyomokat pedig szépen eltüntetjük.)
- ha tényleg fiúnk lesz, B. elviszi pecázni, hogy kialudhassam magam. (Ha lány, akkor is, de erről B. még nem tud.)
Ahogy látszik, érezhetően készülünk a sarj érkezésére, senki nem mondhatja, hogy nem. Igaz, neve még nincs, nem járok se tornára, se jógára, se tökömtudjamire, nem tettem be a lábam egyetlen szülésfelkészítő előadásra, nem vezetek Excelt a szükséges babaholmikról, nem kenem-vágom a különböző vizsgálati lapokon szereplő rövidítéseket, Mozartot sem hallgatok és eddig a szülés technikai részével kapcsolatban is cirka annyi elvárást sikerült kicsiholni magamból, hogy ha gáz van, segítsen a dokim. Még mindig nem léptem a mintaanya ösvényére, na. Nem lustaságból vagy nemtörődömségből, nekem így most teljesen jó, nincs hiányérzetem. Meg aztán mindig is jobban vonzott az igényeim, érzéseim, tapasztalataim alapján kialakított saját utam. Mindennek eljön a maga ideje.
Ja, néha olyan, mintha finom kis remegéseket éreznék a hasam alsó régiójában, remélem, nem valami vízhatlan kettőhússzal játszadozik odabent a gyerek.

2010. április 12., hétfő

Nincs semmi különös

Szépen csordogálnak a napok, mióta elfogadtam a kezdetben halálos ítéletként értékelt szigorú orvosi határozatot, hogy én, a (horoszkóp állítása szerint is) 'maximalista munkaalkoholista' veszélyeztetett terhesként  a munkahelyemtől távol, itthon töltöm a kilenc hónapot, már nem stresszelek azon, hogy jajj, nem dolgozom, ergo haszontalan lény vagyok, nagy nehezen lerendeztem a bűntudatomat és a lelkiismeretfurdalásomat, belső békém és harmóniám pedig a tetőfokára hágott, ha így folytatom, előbb-utóbb zenmamivá lényegülök át.
Kiegyensúlyozottságom ma először billent meg egy hajszálnyit, igaz, csak pillanatokra, ugyanis a dokim kicsit rosszul vezette fel az 'Inni vagy nem inni?' kérdéskört, mármint nem alkoholice nézve a témát, hanem úgy egyáltalán. Napi másfél-két liter folyadékot szoktam inni teljesen spontán - a korlátozás lehetőségére is kiszáradt a szám. Végül kiderült, hogy nem kell szomjaznom, ezt manapság már nem tartják szükségesnek a dokik, viszont csak akkor igyak, ha tényleg szomjas vagyok, pölö azért ne döntsek magamba egy bögre kakaót reggel, mert így szoktam meg. Rögtön eszembe jutott, hogy a márciusi hajnalokon két pisilés között  félliternyi narancslevet juttattam a szervezetembe, mert heteken át ezt követelte a korpuszom, én meg hallgatok rá, ő tudja, mire van szükségem. Mióta hazajöttem a dokitól, folyamatosan szomjas vagyok, bár igyekszem megnyugtatni magam, hogy ez nem az utolsó korty vizem. Az előbb megittam két bögre kakaót, nem megszokásból, talán a zaklatottságom jele lehet.
A kezdeti rohamtempó már a múlté, ennek ellenére nagyon rendesen növesztgetem az albérletet. B. minden vasárnap lefotózza az aktuális méretet. Vicces, ahogy a pocaktájékon lévő anyajegyek a növekedés miatt vándorolnak, mármint nem tetszés szerint ide-oda, hanem úgy, hogy pölö ami korábban a csípőmön volt, most felcsúszott a hasam oldalára. A pocak kidolgozottsága változott az elmúlt két hétben, ugyanis nekiállt csúcsosodni. Azzal egyelőre nem tudok mit kezdeni, hogy a hátamra is híztam. Nem igazán látom a stratégiai jelentőségét, esetleg arról van szó, hogy előző életemben teveként éldegéltem és ez valami onnan hozott csökevény.  
Új fejlemény, hogy egy-két óránál többet nem bírok állni-menni, ha mégis megkísérlem, a túra után kidőlök, mint a térdkalácson vágott elefánt, másnap pedig egészen durván sajog és fáj a lábam, feküdnöm kell. Azt hiszem, még be kell lőnöm, mi az, amit bírok. Ez igazi kihívás az ilyen határfeszegetős-túlhajtós típusnak. Olyan panaszaim vannak, hogy fáradékonyság, álomszuszékság, frontérzékenység, ja, meg a pattanások, szóval, semmi komoly. Tinikoromban volt ennyi pöttyöm, de ez legyen a legnagyobb bajom. 
Az idő egyébként annyira repül, hogy jövő héten már az ötödik hónapot kezdem, a dokim mondta is, hogy nemsokára érezni fogom a sarj mocorgását, olyan lepkeszárnyszerű mozgásra számítsak. Hát, én még életemben nem tároltam lepkét se a gyomromban, se a méhemben, fogalmam sincs, milyen az, de mától résen leszek, hátha gyomorkorgásnak vagy hasizomrángásnak álcázza magát a gyerek. 

2010. április 9., péntek

Arra gondoltam, hogy...

... milyen jó lenne, ha pölö az autókereskedő és a kertes házakat kínáló ingatlanos is azt mondaná meghatottan, széles vigyorral az arcán, hogy "A kisbabának!" - és kezembe nyomná a slusszkulcsot meg a családi ház kulcsait.

2010. április 8., csütörtök

Lencse, ingyensüti, védőnő

A tegnapi szemészeti vizsgálat volt az utolsó forduló a karosszériám felülvizsgálata során, a gyerek most már nyugodt szívvel elmondhatja magáról, hogy korához képest jól tartja magát az anyja teljesen egészséges az anyja, például kiderült, lát a szemével. A látószervszerviz nem kötelező, én azonban összekötöttem az új adag kontaktlencsém beszerzésével. Szülés után nem akartam ezzel szöszölni, nem hiszem, hogy két szoptatás között majd pont a szemészeti táblán sorakozó apró betűk és számok silabizálására vágyom. A neten elég sok badarságot lehet olvasni a szemüveges-kontaktlencsés nők szülési lehetőségeiről (is), ezért foglalkoztatott a kérdés, vajh ilyenkor tényleg evidens-e a császár, a természetes szülés szóba sem jöhet? A szülés részletei egyelőre ennél jobban nem izgatnak, ez csak ilyen előzetes tapogatózás. A dokinő szerint a szemüveg/kontaktlencse nem jelent automatikusan császárt, a szemfenék állapota azonban indokolhatja. Az a kérdés is izgatott, hogy szülés közben tologatnom kell-e az orrnyergemen le-lecsúszó szemüvegemet vagy szülhetek kontaktlencsében, ami számomra komfortosabb útnak tűnik. Semmi akadálya az utóbbi verziónak, óje. Van, aki arra koncentrál, hogy frissen pedikűrözött-lakkozott lábakkal szüljön, mondván, nem mindegy, milyen állapotú virgácsokkal kalimpál a szülőszoba személyzete előtt, én a lencsémhez ragaszkodom, ha lehet. 
A szemészet után orvosi dicsérettel és információval a tarsolyomban felkerestem a kedvenc rétesezőmet, 'az ilyen egészséges, látó anya megérdemel egy kis finomságot' alapon. (Rossz hírek esetén vigaszrétest kaptam volna - nagyon kreatív vagyok, minden pillanatban nyomós érvekkel tudom alátámasztani a rétesevés szükségességét.) Ezeket a réteseket képtelenség megenni az utcán, mert rengeteg anyag van bennük és eleve el sem férnek a tenyeremen, úgyhogy becsomagoltattam a frissen sült meggyes, túrós és almás csodát, a hazaútra meg kértem három darab masnit (sós csavart süti - a szerző megjegyzése), lélekerősítőként. Épp fizetni akartam, amikor a réteses néni letett elém a pultra egy kisebb zacskónyi (!) masnit, hogy "A kisbabának!" és szélesen mosolygott. Csak a rétesért fogadott el pénzt. Engem simán el lehet bűvölni ilyen szívből jövő gesztusokkal, fülig érő szájjal mentem haza, gondolatban szökdécseltem is. Megjegyzem, a gyerek még meg sem született, de már az ujja köré csavarja a jónépet. Úgy terveztem, este vanília fagyival kísért rétessel kényeztetem B.-t, ezért a boltban szereztem vanília fagyit.
Védőnőzés előtt természetesen leteszteltem az egyik almás rétest és a fagyit is, hátha megromlott útközben vagy ilyesmi, meg egyébként is nagyon kívántam, az csak falatozás közben jutott eszembe, hogy hoppá, ma mérlegelés lesz, de aztán vállat vontam, a húsvéti sonkázás miatt úgyis lőttek a mintaeredménynek. A védőnőm igazán klassz, egy hullámhosszon rezgünk, akarom mondani... röhögünk. Nem választhattam, területileg kerültem hozzá - soha rosszabbat. Nincsenek felesleges körök, nem szekál mindenféle hülyeséggel, mindig arra válaszol, amit kérdezek és hasznos dolgokat mond, nem nyúz dekákért, mindegy neki, hogy három vagy négy kilót híztam (én négyet láttam aznap hitelesített sasszemeimmel a mérlegen, ő hármat, mert levonta a ruhát), látom rajta, hogy szereti a munkáját és még humora is van, szóval, pont nekem való. Próbáltunk szívhangot hallgatni, az ősrobbanás előtti gép azonban csak a két-három héttel idősebb babaszív dobogását tudja kimutatni, ezért be kellett érnem a köldökzsinór véna (hahh, milyen szavakat tudok) suhogásával, az viszont mintaszerűen suhogott.
Összességében remek kis nap volt a tegnapi.

2010. április 6., kedd

Társalgás alapfokon

Névnélküli Ivadék nem panaszkodhat arra, hogy nem dumálok neki eleget. Egyelőre inkább gondolatban beszélek hozzá, de gyakran fennhangon is csevegek vele, pölö lényegileg olyasmiket mondogatok, hogy nagyon szeretjük, legyen egészséges, növögessen szépen, időre szülessen vagy kicsit később, 2010.10.10-én, hogy könnyen megjegyezhessük a születésnapját, a hasamat meg simogatom, hogy sarjunk ne csak a verbális törődést érezze, bár ki tudja, mi jut el hozzá A Nagy Vízen keresztül, ja, és milyen torzításban. A terhességem kezdete óta visszatérő kommunikációs motívum, hogy a gyerek előtt sztárolom az apját és az anyját, hadd tudja meg, milyen jó fej családba kerül. Korábban azt hittem, idétlenül fogom érezni magam pocaksimogatásos monologizálás közben, mert nemterhesen csak olyat mondtam magamnak, hogy béna tyúk (ha például elbaltáztam a sárgaborsófőzeléket), érdekes módon most mindez teljesen természetes, magától értetődő, pedig már nem is magamnak mondom, hanem bennem a gyereknek (mármint nem azt, hogy béna tyúk), bár az utcán vagy a boltban inkább a gondolati összeköttetést preferálom, jobb a békesség. B.-nek könnyebb dolga van, általában a köldökömet használja mikrofonként, ha szólni kíván leendő elsőszülöttünkhöz, naja, ő le tud hajolni odáig. Mondjuk, ha majd állkapcson rúgja az izgő-mozgó gyerek, nem fogom irigyelni. Egyébként a délutáni szunya után ma olyasmit is mondtam a sarjnak, hogy jé, fél hétkor még világos van. Ez a világos-sötét tematika nem volt szándékos, kicsúszott a számon, de szerintem kimondottan jól fog jönni neki, ha a kórházban betolják a csecsemőosztályra - babanyelven eltársaloghat a többi újszülöttel, teszem azt, az időjárásról.

2010. április 4., vasárnap

A szenvedésemről

Arról persze mélyen hallgatnak az okos könyvek, hogy az a gyanútlan anya (értsd: én), akinek méhében magzat rejtezik, egyik pillanatról a másikra fejfájós lesz/lehet a terhesség alatt, és itt most nem a szexre gondolok, mert amilyen szarul hangzik maga a terhesszex szó, annyira élvezetes A Dolog, testileg, lelkileg és mindenhogyan, szerencsére, csak az elején volt nehéz elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy tulajdonképpen hárman vagyunk például az ágyban, B., én meg a gyerek. 
A tegnap esti fejfájásom úgy nézett ki, mintha valaki nagyon durván letépte volna a fejemet a nyakamról, aztán ez a valaki kitalálta, hogy inkább mégis visszarakja a helyére, de nem sikerült tökéletesen a mutatvány, ezért fogta a vésőt, kalapácsot, satupadot, százas szöget (gondolom, akadt szerszámosláda ennél a valakinél), hogy ezekkel az eszközökkel munkálkodva illessze a fejemet a nyakamra. Front, igen, és úgy tűnik, teljesen mindegy, hogy hideg vagy meleg, kikészít, bár a hideg jobban. Eddig max. buli, pasi vagy vizsga miatt fájt a fejem, az időjárásváltozást meg kizárólag a törött könyököm és a gerincsérvem pedzegette, de ezt tudtam kezelni, mi az nekem, hogy le akar szakadni a karom vagy a derekam, viszont A Fejfájás gyalázatos. Első körben elkínlódtam egy órát, hátha elmúlik. Nem múlt el, ezért a második körben úgy döntöttem, lefekszem az ágyba, párnák között haljak meg, ha már, félretettem a gyógyszerellenességemet és magamba kényszerítettem egy fél Algopyrint, elindítottam a munkahelyi stresszt kiválóan oldó jógazenémet - a döglött csirke ászanát remekül kiviteleztem a takaró alatt. Pokoli kínjaimat híven jelzi az a tény, hogy A Fejfájás elleni küzdelmben Byrne-féle beszélgetésbe elegyedtem az univerzummal, hátha. Nem tudom, végül melyik mágikus lépés segített, mindenesetre hajnalok hajnalán sikerült felébrednem, rögtön megállapítottam, hogy jé, élek. Kőkemény túlélőtúra volt a tegnap este - és hol van még a szülés...