2012. december 30., vasárnap

A MechWarrior gondolat teremtő ereje

A harmadik gyerek nálunk most úgy áll, hogyha például sétálok a srácokkal, vagy benézek hozzájuk a gyerekszobába, hiányérzetem van, hogy hol a harmadik sarjunk, aki lány, ugye, és barna a szeme, viszont perpill se a lelkem, se a testem nem kíván egy újabb terhességet, és a perpill-t értsük úgy, hogy a következő másfél évben nem kíván ilyesmit se a lelkem, se a testem, dögfáradt vagyok, dögfáradt, minden szempontból, ez persze nem akadályozza meg B.-t az álmodozásban, egyrészt mindig mondja, hogy a két bestiánk úgyis megnő, nem lesz ilyen húzós az élet velük (ja, persze, három év felett hirtelen átváltanak kisangyal üzemmódba, aha, biztos), másrészt meg ma láttam, hogy az egyik online játékban, a MechWarriorban a gyerekekről nevezte el a Mech-jeit. 

2012. december 24., hétfő

Csak szólok, hogy...

... az énblogomba írtam a karácsonyos-jókívánságos posztot, és nem másolnám be ide, elég ha egy helyen olvasható. A jókívánságokat nyugodtan vegye magára mindenki.

2012. december 20., csütörtök

A bölcs apa

B.: ... és van olyan, hogy coca cola light.

csibike: És olyan miért nincs, hogy anyaság light?

B.: Van olyan, úgy hívják, hogy bébiszitter.

2012. december 18., kedd

Ajándéktipp

Igazából Dávid 5. hónapjáról kellene írnom, meg még nem szültem meg virtuálisan, meg ott a sok megosztásra váró, szerintem egészen hasznos tanácsom a hozzám hasonlóan kezdő kétgyerekesek számára, meg a mindennapjainkról is regélhetnék egy csomót, de idő hiányában és betegesen most csak arra futja, hogy megsúgjam: Nálunk remekül bevált a gyurma és a festék, a rendkívül mozgékony (és rendkívül kreatív) gyerekünkkel húsz-harminc perceket is el lehet gyurmázni-festékezni egyben (még úgy is, hogy az ifjabbik egy ideig az ölemben ücsörög - és áhítattal nézzük, mit alkot a bátyja), és nagyon élvezi, és például a péntek esti, meg a szombat esti zenés tehetségkutató műsorokat is úgy nézem, hogy gyurmázunk közben (Andris tíz előtt amúgy sem alszik el soha). Szeretem ezeket a kézműves dolgokat, tök jól kikapcsol az is, ha a nagyfiú kérésére az ötezredik golyót gyúrom. (Anya! Pici golyók!, utasít a sarj, és ha a magam örömére valami mást kreálok, két kezébe temeti az arcát, gondterhelten sóhajtozik, hogy micsoda anyával verte meg az élet.) Az esti fürdetésnél pedig a csempemaszatolás révén B. képes megmosni a szóban forgó és masszívan makacskodó (NEEEEMMMMM!!!) gyermek alvázát is, aki szíve szerint az idők végezetéig elücsörögne-eljátszadozna a kádban. (Mázlija, hogy vízimádók családjába született.)


A gyurma ez a Play-Doh Party készlet, és azért szuper a kiszerelés, mert a felét el lehet rejteni feltűnés nélkül, így sokáig kitart, a Sir nem tudja mindet felbontatni. A csomagolásban meglapuló matricák meg felragaszthatók (és adott esetben lekapirgálhatók) a pelenkázószekrényre, az is nagy móka ám. Az ujjfestékünk ilyen SES, jó nagy mennyiség. Adagolom ezt is kupakba, fedélbe, kispohárba, mert ha Andrison múlna, öt perc alatt szétkenné az összes tégelyt. A csempegyalázó festék is SES, a szivacsaival Dávidot szórakoztatom, csempén nem váltak be annyira. B. sem olyan amatőr, hogy egy teljes tégelyt kiszolgáltasson a gyereknek, szóval, az S-es méretű Picasso egy-két kanálnyi cuccot kap kistányérra, azzal is irdatlan maszatolást rendez. (Szépen lejön a festék csempéről is, gyerekről is, apáról is, csak ne hagyjátok másnapra a tisztogatást.)

P.S.: Az utolsó gyurmás képen Andris arra kért, hogy csináljak neki esernyőt. A feje fölé tartotta és így sétálgatott a lakásban. Eljátszotta, hogy ő az apukája, aki esernyővel ment el itthonról és azzal is jött haza, mert éppen szakadt. Ilyeneket csinál ez a kölök.

2012. december 12., szerda

Amúgy...

... már nem is emlékszem, miért tudtam anno iszonyatosan elfáradni egy gyerekkel, mint ahogy azt sem tudom, honnan van erőm minden reggel felkelni és végigcsinálni a napot azzal a két energiabombával, aki nekem van. Ebben a megfeszített, soha-nem-lazíthatok tempóban. Mert az, hogy napközben öt-tíz percet tudok bíbelődni az ékszereimmel, nem lazítás. És úgy végigcsinálni a napokat, hogy sokat nevetünk azért. És játszunk. És a gyerekeket mindenki dicséri, hogy milyen szépek, aranyosak, kedvesek, ügyesek, okosak. Reggeltől estig hajtok, rohanok, milliószor leizzadok. Én nem is tudom, mi történne, ha hirtelen kapnék kettő darab szabad órát. Egyben. Szerintem csak ülnék bambán, és nem hinném el, hogy arra mehetek, amerre csak szeretnék.
Nemrég volt egy mélypontunk sok-sok év után először, végigkiabáltam B.-vel egy teljes hetet, mert elfogyott az ereje és nem tudta-nem akarta felvenni a két gyerek új ritmusát, és hirtelen született egy harmadik gyerekem, és úgy éreztem, tökegyedül cipelem a hátamon a családomat. És így is volt, de megoldottam, mert csibike mindig mindent megold. És elrohantam kicsit világgá egy szóváltás után (a Nagy szóba sem állt velem, mert csak a Kicsit vittem dokihoz, őt nem), de aztán eszembe jutott, hogy a Kicsi mostanában fog megéhezni, úgyhogy siettem haza. Meg fáztam is, és a kabátzsebeimben kitapintottam két buborékfújót és egy minimotort. És a Kicsi sapkáját. Hát, ezért nem tudtam begombolni a kabátomat. A világgámenésnél egészen a játszótérig jutottam, a nagyfa alatti padon megettem az egyik kakaóscsigát (a másikat a Nagynak vettem) és megittam a kisboltos nesteát. Idén ezt a húsz percet töltöttem egyedül, más nem rémlik. Mindig volt valaki velem éspervagy bennem. És ez a baromi nehéz nekem. Hogy nem lehetek egyedül. Állandóan másra kell figyelni, mindig igazodni kell valakihez. Nincs olyan, hogy megnyomom az off gombot. Most még nincs. Majd lesz, igen, de most még nincs. És persze legyen kaja is, meg tiszta ruha, és rendes lakás. A piros sarokban a szülő, a kék sarokban az én. Az utóbbit mindig kiüti az előbbi. Vágyom arra, hogy az én is nyerjen legalább néhány menetet.
Most már százezer dologra figyelek egyszerre, és nem az egygyerekesség a nehéz, nem. Napközben kizárólag anya vagyok, más nem tudok lenni. Nincs időm rá. Egymásba érnek a gyerekek dolgai, ha leteszem az egyiket, jön a másik, meg úgy is van, hogy párhuzamosan szórakoztatom a kettőt. Ritka, ha csak egy dolgot csinálok egyetlen pillanatban. Mázli, ha tíz percet alszanak egyszerre. Hajnalban élek egy-két órát. Ha fel bírok kelni éjfél után. És az a trükköm, hogy nem gondolok a szabadságra. Nem gondolok arra, hogy de jó lenne... Ja, pont ilyesmire nem gondolok. A nyárra gondolok. Hogy megyünk a Balcsira két hétre, és hogy már mindkét gyerek elég nagy lesz, és ha jönnek anyuék is az unokaöcsémmel, talán ki tudunk szökni B.-vel a balatoni estébe egy órára. Borozni, tökipompostenni, kézenfogvasétálni, csókolózni. B. negyven lesz a nyárra, én még maradok harmincöt, és tiniként fogunk viháncolni a mólón. Aztán sietünk vissza a gyerekekhez, fürdetni, mesét mondani, altatni. És aztán kiülünk az erkélyre, és palacsintát eszünk, és scrabble közben csak nem bírjuk ki és a gyerekekről beszélgetünk, és néha belesünk a szúnyoghálón, felriadtak-e a nevetésünkre.  
Halálosan szerelmes vagyok mindkét fiamba, várom a reggelt, hogy lássam a mosolyukat, belefúrjam az orromat a nyakukba, érezzem az illatukat. És abba a férfiba is halálosan szerelmes vagyok, akivel a gyerekek előtti években annyit raktunk a kapcsolatunkba, hogy mindent kibír. És aki nálunk jár, azt mondja, hogy jó nálunk lenni. 

A gyerekek céges Mikulás-csomagjába kókuszos szaloncukrot tettek. Finom.

2012. december 10., hétfő