2013. január 25., péntek

Kajaügy


Dávid hónapok óta bámulja a felnőttkaját majszoló családtagjait, meg kapaszkodik bele tányérba-pohárba, úgyhogy a héten kapott egy kis kiflicsücsköt. Sejtettem, hogy elmarad a nagy egymásra találás, de azért pár másodpercre hajlandó volt a szájához érinteni Azt Az Ismeretlen Izét. Mostanában kezdte el nyalogatni-kóstolgatni a játékokat, persze csak úriemberes távolságtartással. A Vigantolt úgy kell beküzdeni a szájába, a hozzátáplálás első kísérlete meg kudarcba fulladt: zokogni kezdett, miután egy kisujjhegynyi sült sütőtökpüré került a szájába. Eléggé felháborodott a dolgon, ezért most várok kicsit, aztán kevésbé karakteres ízvilágot tárok fel előtte. Mondjuk, a bátyja mindig is utálta a pürés-pépes dolgokat, lehet, hogy Dávid sem lesz püréfan. Soha nem felejtem el, amikor a nagyobbik kisfiam, aki az anyatejet imádta és alig-alig evett a babakajákból, tízhónaposan az ebédnél rárepült a makaróninkra és utána a balatoni nyaralás többi napja alatt minden fogást végigkóstolt: a palacsintát, a hekket, a sült krumplit, a lángost, a sült kolbászt, a fagyit, a koviubit, a főtt kukoricát... Dávid ugyanezt műveli idén a Balcsin, ebben biztos vagyok, addig viszont jó lenne ezzel-azzal kiegészíteni az anyatejet, mert adódott már olyan éjszaka, hogy kétóránként mentem-keltem az éhező dedhez, és nagyon nem szerettem. 
Andrisnál meg az a helyzet, hogy legszívesebben ropin, túró rudin és kekszen élne. Minden, ami normális kaja, az nem! kategória. A héten akadt olyan nap, hogy csak tejet ivott és kiflit evett, mert minden kajámat visszautasította. (Kicsit sem dübörgött a vér az agyamban.) Még a szent virsliből is csak keveset eszik. Szerencsére a gyümölcsöt imádja. Tudom, most kellene Disneyland-et építenem a borsófőzelékből és kalózhajókat gyártanom a reggeli szendvicsekből, hogy játékosan vegyem rá az evésre, de bevallom őszintén, nincs hozzá energiám. Ha nem akar x dolgokat megenni, nem erőltetem. A húst-zöldséget rejtő muffint kipróbálom a hétvégén, ennél többre csak akkor vagyok hajlandó, ha durvul a helyzet. Például az anyósom főztjét megette a kis bestia, úgyhogy úri szeszélyeskedésre gyanakszom.

2013. január 22., kedd

Hiánypótlás és nem túl jó minőségű fotók

Ez itt balra egy robotbácsi, haja is van, és virágot tart a kezeiben. Andris kérte az apukájától, B. meg mindent meg tud építeni legóból, mindent. A robotbácsi úgy került Andris szókincsébe, hogy mutogatta Dávid pólóján a kis robotokat, mondtam neki, hogy robot, a bácsi-t már ő tette hozzá. Kis kreatív beszédben is, mert amikor szemöldökét összevonva helytelenítette a kinti dübörgést, hogy hangos bácsi, gondolván, hogy valaki fúr, én pedig pontosítottam, hogy nem a bácsi hangos, hanem a repülő, közölte, hogy hangos repülő. Hasonló módon született a kukás dédi, összerakta magától a kukás bácsi mintájára, ugyanis a nagymamám nem guberál és kukásautót sem vezet. És olyat is tud már, hogy például tessék, anya, csüccs, azaz üljek le arra az általa kiválasztott székre. Amúgy a bevetésen lévő kukásautó csodálása az egyik legnagyobb öröme, ha meghallja, hogy tolat, már rohan az ablakhoz, hogy KUKÁSAUTÓÓÓÓ!!!, csillog a szeme és teljes az eksztázis. A youtube-on is elég gyakran nézünk kukásautót (a milliós letöltések mi vagyunk), ami engem illet, lassan doktorálhatok kukásautóból.


 Mióta megtalálta a régi napszemüvegemet, naponta többször is az orrára biggyeszti, és napszemüvegesen gyurmázik vagy motorozik vagy hintázik. Gyakran én is megkapom A Szent Napszemüveget, már mostam babafeneket, pelenkáztam, gyurmáztam, legóztam napszemüvegben. Érdekes élmény, ne hagyjátok ki, anyák.


A napszemüveges Sir Andrew gyakran illegeti magát a tükör előtt, főleg a moci hátán tetszik magának borzasztóan, és szokta gyakorolni, hogy az orra hegyére ereszti a szemüveget és a pereme felett nagyon férfiasan és jelentőségteljesen belenéz az ember szemébe, teljesen hé, bébi, pattanj fel mögém! a pillantása.


Motorral egyébként úgy megy, mint a villám, nem ismeri a félelmet lejtőn lefelé sem, és ha majd szép vékony leszek a nyárra, ne felejtsük el, hogy nem az istenektől kaptam eme klassz adományt, hanem az volt az ára, hogy heti több órában loholtam a manducába kötött majd' kilenc kilós kisebbik kisfiammal együtt a száguldó Sir nyomában (plusz téli szerelés, plusz hátizsák). És a lépcsőket, meg az itthon lenyomott kilométereket még nem is részleteztem.


Szombat óta már nem hosszú a Sir haja, ugyanis hagyta, hogy a fodrászom levágja. Keddtől gyakran felhoztam neki azt a témát, hogy a fodrász néni kindertojást ad azoknak az ügyes kisfiúknak, akik hagyják, hogy levágja a hajukat. Kettő darab kindertojást, hangsúlyoztam minden egyes alkalommal. Andris ritkán kap kindertojást, a fodrászolós héten direkt nem is vettünk neki, mert mindenféleképpen le akartam vágatni a haját. Nos, a tojásoknak (és a leleményes anyának) köszönhetően Andris új frizurával jött ki a fodrásztól. Amíg a fodrász vagdosott, Andris bontogatta a csokitojásokat (a tojásokat még a legelején G. kezébe varázsoltam), és csak kicsit kapdosta el a fejét. Sírás nem volt.


Dávid sem egy Sámson (az egyik boltban konkrétan lekopaszozta egy néni), úgy sejtem, nála is több kindertojásba kerül majd a fodrászkodás. Ja, G. azt mesélte, hogy mi tök jók vagyunk a tojással, mert ismer olyan családot, ahol a gyerekkel vágás után a játékboltba mennek. Lehet, egyszer mi is emeljük a tétet, de egyelőre a ropi és a túró rudi és a kindertojás a királyság.


A kicsi fiam cirka egy hónap alatt eljutott odáig, hogy hiába morog úgy, mint egy falka dühös oroszlán, ily módon egyetlen centit sem halad előre, ezért egészen hatalmas erőket mozgósított a mobilizálódás érdekében. Néha balettosra sikerül egy-egy mozdulat, de ha már nagyon akar valamit, képes előre is elmozdulni úgy, hogy kézzel húzza, lábbal tolja magát. Az egy helyben történő hason pattogás hiábavalóságáról még nem sikerült meggyőznöm, makacsul hiszi, hogy a kitartó pattogás következtében egyszer a levegőbe fog emelkedni hasról dobbantva.


Ja, Dávidfiam rájött, hogy létezik a fiók, mint olyan, és kihúzható, ergo erősen cidrizek az ujjai miatt. Néha megsimogatja a matricaállatokat a fiókokon és az ágytámláin, mert ő ilyen kedves gyerek, még a matricaállatok lelkével is törődik.


A gyönyörű, anyatejszagú babámban azt is imádom, hogy mindig mosolyog rám ébredés után, mert az én lelkem is fontos neki. Azt hittem, hogy sírós, túlérzékeny gyerek lesz, hiszen Andris mellett terhesen soha nem tudtam pihenni, gyakran hallhatta Andris hisztijét, nem egyszer sírtam a terhesség alatt, és tessék, mosolygombóc ez a gyerek.


Persze a mosolygás-nevetés ne tévesszen meg senkit, kőkemény akarata van a kisebbik Sir-nek, de olyan, hogy néha, amikor már totál felszántotta az idegrendszeremet a makacskodásával, időt kérek tőle és bemegyek egy másik szobába mélyeket lélegezni. 



A bátyját isteníti, a szülei egyértelműen a második helyre szorulnak mögötte. Imádja, ha Andris bohóckodik neki. Többször meglestem már őket, ahogy összebújva mókolnak: Andris leül/lefekszik az öccse mellé játszani, játékot tesz elé, dumál és mesét olvas neki. Gyakran bemutatja az öccsét azoknak az embereknek, akikkel együtt liftezünk, az öcsi az első, akit megemlít, anya meg apa itt is csak a második. (Szerencsére.) 


És ilyen, amikor a három fiú közösen épít valami legóizét. Az olyan jó, hogy főzés közben bekukkantok a nappaliba és ezt látom.

2013. január 18., péntek

Az Ígéret

Még a gyerekek érettségije előtt fogok írni bejegyzéseket, kisdobos becsszó például az érettségi öltöny vásárlásáról, csak mostanában a hajnalok blogírás helyett az önmegvalósítással, a lelkizéssel és az ékszerkészítéssel telnek, meg aludni is szoktam.

2013. január 8., kedd

Andrisszáj

Imádom, hogy a nagyfiam egyre többet beszél és szavakba önti az élet legfontosabb dolgait, például olyanokat mond már, hogy kukásbácsi pakol kukásautó; te megy oda; apa álmos... alszik, anya pakol (pedig anya is álmos!); hangos a bácsi - bácsi hangos - hangos bácsi; könyv kinyit... ol(va)s; ott benn golyó; kukásautó elment; bácsi usz (úszik), és tudja, hogy másik bagoly és ház kéménye, meg hogy ez és ez a ruhadarab anyaja (anyáé) / öcsié / apaja (apáé), meg azt is, hogy öt, hat, hét, nyolc, és októbertől írtam az újabb és újabb szavakat, hogy forog, tej, kakajó, kő, tó, kuka, tű, tűz, kulcs, papa, torta, duda, kincs, tehén, arra, abba, ház, hús, kék, papucs, pisi, kaka, Barnus, tiéd, tenisz, teteje, alja, tenyér, autós, autók - golyók, pörgő, kakás, de aztán elvesztettem a fonalat, mert néha ömlik belőle a szó, képtelenség mindet felvésni. A legújabb most az, hogy dédi és pöcs, és mielőtt bárki megbotránkozna azon, hogy beszél a gyerek, ez utóbbi a 'csípős' verziója a sarjnál. Mondjuk, azt erősen remélem, nem a játszótéren összegyűlt anyukákkal akarja majd megosztani, hogy apa... pöcs!, azaz hogy az apukája csípős paprikát eszik.  

2013. január 2., szerda

Azért ez változhatott volna...

A postáshoz hasonlóan Sir Bestia1 és Sir Bestia2 is a régi (bár a két Sir nem reménytelen), még mindig képesek arra, hogy pillanatok alatt az egekbe tornázzák a vérnyomásomat. Pont egyszerre készülődnek valami fejlődési ugrásra, azaz egyszerre hisztisek, nyűgösek és kergék. A kicsi ma például azon borult ki sokadszor is, hogy hiába kapálózik veszettül a kezeivel-lábaival, nem halad előre, csak egy helyben pattog vagy hátrafelé tolat (és nem hiszi el, hogy a sikeres előrekúszáshoz a kezének és a lábának is érintkeznie kell a padlóval), a nagy meg olyan lázadó, hogy visszadumál, kiröhög, provokál, rendületlenül feszegeti a határokat és mindenre ezerszer kell megkérni, és a vége nála így is nagyrészt az, hogy nem! 


Nem tudom, hogy hoztuk össze, de a nagyjából két hét alatt, amíg B. itthon volt, egyszer sem tudtam elszakadni a gyerekektől, pedig minden porcikám vágyott gyerekmentes 30 percre/nap. Mindig akadt valami, ami miatt nem sikerült egyedül lenni, töltődni, és ma már üvöltöttem a nagyobbik gyerekemmel. Klassz. Néha azt érzem, egyáltalán nem való nekem az anyaság.