Az anya sanyarú sorsáról

A délután egy részét matricakapirgálással töltöttem, mert van ugye a gyerek unokaöccseitől megörökölt kiságy az ötszáznegyvennyolcésfél matricával és hiába vártam hetek óta, maguktól nem estek le a matricák. Vakarászás közben kismillió Spiderman gyűlt fel a körmöm alatt, ha egy érzékenyebb lelkületű manikűrös látja, mit művelek a kezemmel, ott helyben beledől a körömpolírozójába. Az elmúlt néhány évben az unokatesók ügyes kis kezecskéikkel kétféle matricát ragasztottak az ágyra: az egyik típus egyetlen mozdulattal lerántható, a másik viszont makacs matrica erőteljes ragaszkodó jelleggel, a színes kép eleve több körben jön le, az alatta figyelő fehér maradványt meg úgy kell pluszban lekapargatni. Kés, fakanál, egyéb szerszám nem jó, kizárólag a puszta köröm hat rá. Természetesen az ágy matricáinak 98 százaléka ebbe a kategóriába tartozik, például az összes Pókember, az összes Némó, az összes kiscsizma, az összes paplan alól kikandikáló medve. A küzdelem heroikus, az ágyat centiről centire ásom ki a ragacs alól. Ilyen a táj csata előtt (részlet a holnapi adagomból), tényleg csak erős idegzetűek kattintsanak rá. A motoros matricák forgalmazójának ezúton szeretném megköszönni, hogy klasszul eltávolítható járgányokat dob piacra, ez igen, ez már minőségi matricagyártás, egy tépés és nyoma sincs a matricának. Elvileg le akartam festeni az ágyat, mert nem bírok ellenállni a natúr felületeknek, de úgy tűnik, ha ebben a tempóban haladok tovább, a matricavakargatásban megőszült hajszálaimra kell majd valami kence. Felborzolt idegrendszeremre jótékony hatással volt Lepkevár meglepetés csomagja: teljesen meghatódtam a sarjnak küldött babaruhákon, meggyötört ujjakkal és átszellemült mosollyal a fejemen simogattam a puha anyagokat. Puccos kis dög lesz ez a mi gyerekünk, és szeretném leszögezni, hogy erről az őt ruházó bloggerek tehetnek, apja és anyja csak két body-t vett neki.   

Egy kis izgalom azért van

Ahhoz képest, hogy ma hajnali fél kettőkor B. a bútorok tologatása és a pelenkázó összebarkácsolása után még ügynöki stílusban bemutatót tartott a bűzelzárós kuka használatából (még meg is kocogtatta a falát, hogy nézd, ilyen műanyag), üde vagyok és friss. A kukát ajándékba kaptuk a légzésfigyelőhöz, volt egy ilyen légzésfigyelőt vesz, kukát adunk hozzá akció. Így első pillantásra önmagában az ilyesmi kuka szerintem úri huncutság kategória. Nem tudom, mennyire lehet durva öt-nyolc telekakált éspervagy -pisilt pelenka, mindenféle tapasztalat alapján hajlok arra, hogy elég, ha jól összecsomózom a szimpla szemeteszsák száját, nem kell szagbiztos bunkert építeni a használt pelenkáknak, talán a három garnitúra gázálarc beszerzéséről is lemondhatok.

Izgalom persze nem a kuka miatt van. Pár nap alatt kiderült, a gyerek nem hagyta magát befolyásolni születésügyben, a doki birizgálására rá se bagózott, továbbra is az apai és az anyai szóra hallgat (kisfiam, légyszi, várd meg szépen a Forma-1-et, illetve kisfiam, kérlek, ne ma, még palacsintát szeretnék sütni), mert ő ilyen rendes srác. Csírakora óta október 4. és 10. közé várjuk. Rossz érzés lett volna, ha a negyvenedik hét előtt a doki piszkálása segíti elő a cápakölyök születését, főleg úgy, hogy a leletek alapján semmi nem indokolja a siettetést. Utána már nincs kifogásom ellene, a túlhordásnak megvannak a maga szabályai, de ez a negyven hét a miénk, tessék minket békén hagyni. Most az a jó, hogy a testem úgy teszi a dolgát, mintha semmi sem történt volna és minden megy a maga útján. A hasam érezhetően-láthatóan lecsúszott az elmúlt egy-két napban. Egy kis derékfájás, egy kis keményedés, egy kis jóslóváladék (bocs, így neveztem el). Jelzésképpen. Az izgalom is kicsi, legalábbis B.-nél és nálam, és abból a tudatból fakad, hogy bármikor megtörténhet. Reggelente azzal a jó érzéssel vágunk bele a napba, hogy akár már ma magunkhoz ölelhetjük a fiúnkat, ki tudja, és ez nagyon izgalmas. Csalódottság egyelőre nincs, pölö én perverz módon annak is tudok örülni, hogy ezt még kivasaltam, azt még elpakoltam. A családtagokat viszont lassan már nem merem hívni, mert ha meglátnak a kijelzőn, egyből az a kérdés, hogy na...? 

Fura, de hiányozni fog a terheshasam.   

Konyhai csendélet A Hassal

Épp anyósommal csevegtem a konyhájában, amikor B. orvul lekamerázott. Bocs a képminőségért (videóról ollóztam ki), a 39 hetes hasam így is tök jól látszik, én mindegy vagyok. Háttérben a konyharuha és a répa héja, meg minden más. A kompromittáló sütimorzsákat ügyesen lenyestem a képről.
XL-es pocakért katt, de csak óvatosan, cápa lakik benne.

A kismamaruha pszichológiája

K. barátnőmtől kaptam egy mélybordó tunikát, egyszerűen gyönyörű, ebben az őszies időben istennőként tündökölhetnék benne. (Persze, húznék alá valami felsőt meg nadrágot.) Igen, tündökölhetnék. Ha. Ha nem az lenne vele is a bajom, mint a kismamaruhák túlnyomó többségével: nem áll jól nekem, mert valahogy lóg rajtam az egész, pedig minden terhestartozékom megvan ahhoz, hogy a megfelelő helyeken kitöltsem. És tulajdonképpen ezért van tíznél kevesebb kismamáknak gyártott, igazi terhescuccom. Ezért is. 

A hasam már a tizedik-tizenegyedik hét környékén domborodott, nem tűrte a szimpla szoknyát-nadrágot, úgyhogy lelkesen és teljesen gyanútlanul átléptem egy kismamabolt küszöbét. Nem kellett volna. Ha B. nem jön el velem vásárolni, beleesek az önutálat legsötétebb bugyraiba. (Miatta lett nagy a hasam, a seggem és a mellem, az a legkevesebb, hogy az egekig magasztalja csodálatos idomaimat, miközben csinosabbnál csinosabb kismamaruhákban pózolok előtte.) Naivan hittem abban, hogy léteznek csinos kismamaruhák, hiszen másokon láttam olyat, meg a nő nő marad a terhesháj alatt is, eszembe sem jutott, hogy a terhesdivat valójában az ormótlan sátorruha eufemisztikus megnevezése és mázli (éspervagy sok pénz) kell a jobb darabokhoz. Ott szakadt el a cérna, amikor az eladónő az ötödik nagyobb méretet hozta ki ugyanabból a farmernadrágból - és már az első, ami nem akart a fenekemre jönni, XL-es volt. Lélektani k.o. a javából, és tényleg csak azért nem bőgtem el magam az M-es alkatommal és a domborodó hasammal, mert B. azzal vigasztalt, hogy nem az én terhestestemmel van baj, dehogy vagyok vágóhídkész dagadt sertés, nem, nem vagyok az, ha ő mondja és ezt a hülyeséget hagyjam abba, és nézzem csak meg, a legutoljára felpróbált farmernél is mintegy tizenöt méternyi anyag fodrozódik comb és boka között, szar a fazon, ennyi, majd máshol találunk jobbat. Találtunk. Nehezen, de találtunk.

A kilenc hónap alatt nem jártam túl sok kismamaboltban, ugyanis meglehetősen kevés van belőlük. A szabászok (biztos pasi vagy gyerek nélküli nő) nagy része fűz valami masnit a sátorponyvába vagy krumplis zsákba, oszt' nesze neked divatos kismamaruha, hiszen előbb-utóbb úgyis merő mell és far és has leszel, minek neked szexi ruha, nem igaz? A fazon általában gáz. Értem én, hogy ez nem a fekete minibe bújtatott áramvonalas test ideje, nincs olyan, hogy A Végzet Terhes Asszonya, de azért hadd burkoljam nagyjából csinosba a gyerek otthonát. Egyszer betévedtem a C&A kismamaruhái közé. Hát, volt ott fekete ruha, meg barna... meg fekete ruha... és szürke... meg fekete ruha. Ja, és még... fekete ruha is. Emós kismamáknak maga a földi paradicsom, én szívem szerint eret vágtam volna a gyártón. Nyilván nem a terhescicim és a terhescsípőm vagy a terhesfenekem az esztétika csúcsa, viszont pont a terhes nő lelkét kellene cirógatni finom anyaggal, jó fazonnal, az árcédulán pedig barátságos mennyiségű nullával. A kismamaruhákban egyetlen dolog varázsolt el: a spéci, gombokkal állítható derékgumi. Ilyen miért nincs a nemterhes cuccokon? 

Az anyag szintén borzalom, a legtöbb boltban tömény műanyag. Nyári harminc fokban megdöglesz vagy megdöglesz? És az is meglepett, hogy az egyre terebélyesebb tejcsárdát szinte lehetetlen százszázalék pamutba gyömöszkélni, mert alig kapható olyan, holott a terhes nőről gyakran szakad a víz, még a Vichy hiperszupermegatuti izzadásgátlója is befuccsol. Bevallom, spéci terhesbugyival nem próbálkoztam, egyrészt gyerekkoromban az apai nagymamám pl. szülinapomon ilyesmi, ejtőernyőnek is beillő alsóneműkkel tiport a lelkembe (nem gonoszságból, náluk falun ilyen volt A Bugyi és úgy gondolta, ötven évvel később még mindig ilyen A Bugyi), másrészt szeretnék még gyereket B.-től, nem akartam egy életre impotenssé tenni a nagymamás páncélzattal. Fehérneműügyben azt is rosszul viseltem, hogy az egyik boltban pasi eladó ecsetelte a szoptatós melltartó előnyeit. Borzasztó viccesen hangzott a szájából, hogy szoptatós melltartó, lecsatolható, kosárméret. Tudom, ez az én dilim, de nekem ne nézze meg hímnemű eladó, hogy bevág-e a mellem alatt a melltartó vagy sem. 

Pár akciónál belestem a Brendonba, hátha, hiszen a katalógusban olyan remekül néznek ki a modellek. Persze, mindegyik az a típusú terhes modell, aki negyvenöt kilósan megy szülni, és semmit nem hízik nyakra, hátra, felkarra. A brendonos cuccokról annyit, hogy szarul áll rajtam az összes, úgy látszik, soha nem voltam elég terhes hozzájuk. Kezembe akadt olyan darab is, amiből egyszerre négy helyen ficcent ki a mellem. Igen, szoptatós hacuka, és mint ilyen, elvártam volna tőle, hogy kizárólag szoptatásnál buggyantsa ki a tejes egységeket. Aztán egyszer tőlem zengett a fél Brendon, mert B. is jelen volt a ruhapróbánál és egy fehér felsőre azt mondta, hogy ez olyan szűzies - nekem meg a fehér felső alatt kerekedett a hét és fél hónapos pocakom. Ühüm, ekkora hassal valóban én vagyok a testet öltött szűziesség. Nagyon kellett röhögnöm.

A kismamaruhák ára szintén nevetséges. Mondjuk, nem volt túl sok kedvem kacagni, amikor vettem egy melltartót és két könnyű nyári ruhát, hogy a harmincöt fokban legalább egy kis levegő hűtse a bálnatestemet, és ez a három semmi kis anyagból álló cucc durván sokba került. Tényleg nem értem (dehogynem, csak játszom a tudatlant), miért háromszor-négyszer olyan drága egy kismamaruha, ha ugyanannyi anyag van benne, mint egy normál ruhában. Csúnya, csúnya, csúnya üzletpolitika, és akkor még a cukimuki játékok, szükségesnek mondott babakényeztető izék, tündibündi bébirucik himalájai magaslatokat súroló árairól még nem is beszéltem. Tény és való, alapjáraton nem gyakran terhes a nő, a bababizniszben mindent egy lapra kell feltenni. 

Nos, a kilenc hónapot úgy oldottam meg a tíznél kevesebb kismamaruhámmal, hogy a terhesnadrághoz és -szoknyához normális boltban vett normális felsőket hordtam/hordok. Érdekes, ezekben sokkal kevésbé érzem terhesnek magam, mint az igazi kismamacuccokban, ez ilyen pszichés beütés lehet nálam. Semmi XL. M, aztán L és még most is L. Potom pénzért, azaz pl. tízezer helyett kettőezerötszázért. Csinos, kényelmes, pamut. B. szerint szexi, ahogy követi az idomaimat. És ez a lényeg. Ja, meg az, hogy terhesen egy kiadós ebéd után legálisan feszülhet rajtam a ruha - nem kell behúzni a hasamat.               

Azért akadnak kellemetlen pillanatok is

Ma több szempontból is kegyetlen nap virradt ránk, főleg rám, de ne rohanjunk ennyire előre. Hajnal hétre mentünk nst-re és ez embertelen időpont, mondtam is a sarjnak, vegye figyelembe, hogy a szülei bagoly típusúak, este akarjon megszületni. B.-vel ásítoztunk és megpróbáltunk nem belealudni a szívhangba, harmincnyolc hetes magzatunk meg néha moccant egyet a hasamban, hogy örüljön a szülésznő és a doki. Az értékeink továbbra is tökéletesek és most nem a gyerek nevében beszélek T/1-ben (ld. kinőtt az első fogunk, bogyósat kakiltunk, homoktortát sütöttünk), mindketten rendben vagyunk, bár ha a szülésznőm negyven perccel később méri meg a vérnyomásomat, kiakad a műszer. Nem tudom megszokni, hogy az alig ötperces vizsgálat miatt negyven percet várok a dokira, mea culpa ésatöbbi. Nincs sor, nincs műtét, nincs semmi és mégis várni kell. És az a vizsgálat! Most már tudom, milyen érzés, ha pl. egy vastag kályhacsövet dugnak fel az ember lányának. Baromi szar. (A pasik csak ne nyafogjanak holmi borotválkozás miatt, oké?) Úgy általában nincs bajom a manuális vizsgálattal, nyilván jobb elnyalni három gombóc fagyit, mint égnek meredő lábakkal terpeszteni a vizsgálóban, de nem gondolom, hogy a dokim merő perverzióból vagy unalomból tapogatja a méhem száját. Szükséges, ergo elviselem, nem hullatok hisztikönnyeket, hogy jajj, micsoda gyalázat. A mai művelet azért nem lopta be magát a szívembe: Néhány kósza deréktáji fájdalmacskát leszámítva sehol semmi jóslófájás, ezért a doki úgy döntött, kézzel rásegít a dologra. Alulról felnyúlva már-már megcirógatta a mandulámat (úgy éreztem, tricepszig bennem van a karja), a másik kezével meg kívülről nyomta lefelé a cápagyereket. Azt hittem, ott belez ki gyerekestül. Nagyon örültem, hogy nincs harmadik keze. Nem volt jó, na, és belül azóta is lázongok, hogy két hét van a kiírásig, ha most nem fájok, majd fájok később, és miért kellett megbirizgálni a sarj fejét, merthogy a doki még mondta is, hogy megbirizgálta, ugyanakkor ő a doki, csak tudja, mit csinál, feltételezem, nem kreténségből ilyen, és engem nem az zavar, hogy a simogatáshoz és kényeztetéshez szokott habtestemet és habpocakomat meggyötörték, hanem az, hogy van bennem a gyerek, akit békében-szeretetben növesztgetek magamban,  akinek eszméletlenül hamisan dúdolgatok, akit beavatok a főzelékkészítés rejtelmeibe, akivel sokat játszunk, akit az apjával babusgatunk (meg puszilgatunk és harapdálunk, ezt főleg az apja csinálja) és aki ma azzal szembesült, hogy hopp, befigyelt egy kéz az albérletébe és ezt-azt felforgatott a luxuslakosztályában. Azt már csak így a végén jegyzem meg, hogy a kórházban egészen közelről láttam az anyareggelit: két zsömle (puszta kézzel fogták meg és tették tányérra, jegyzi meg csibike királykisasszony énje), valami májkrémszerű izé és egy pohár tejeskávé vagy tea. Annyira sokkolt a látvány, hogy itthon a kisboltban rögtön vettem egy kakaóscsigát... meg fél liter kakaót. 

Még nem a szülésről

A múlt héten sem kapcsoltam takaréklángra, nem megy nekem ez a 'feküdjünk egész nap és várjuk, mikor kezd csepegni a magzatvíz' c. mutatvány. Tettem-vettem itthon (pihenéssel megszakítva), illetve mászkáltam kicsit ügyintézés címén (pihenés nélkül, a járdán mégsem akartam elfeküdni). A nép körében aztán belefutottam (belesétáltam) olyan biztatásba, hogy kitartás, kedveském, mindjárt megszabadul a tehertől, meglássa, a gyerek kárpótolja minden szenvedésért, nekem pedig az az érzésem támadt, hogy talán mégis ufó vagyok. Olvastam én is, hogyne olvastam volna, hogy a harmadik harmad utolsó előtti és utolsó pillanataiban Az Anya pokolba kívánja Az Apát, A Gyereket és A Terhességet, nem bunkóságból, egyszerűen szabadulna már ettől az egésztől, ölelné a csemetét, borogatná a gátsebét, kapná vissza az agárvékony testét ésatöbbi. Én így terhes ufóként megpróbáltam fellelni magamban a szenvedés csíráját, de nem jártam sikerrel, szóval, nálam az a helyzet, hogy fizikailag és lelkileg remekül vagyok, nagy ívben elkerülnek az utolsó hetekre jósolt panaszok: nem fáj a derekam és a hátam, kapok levegőt, nem ég a gyomrom, nem vagyok hisztis, éjjel pompásan alszom (egyetlen fix ébredéssel, ennyire azért hadd legyek terhes). Ja, és jöhet a szex is, még mindig. Nem tudom, hogy ez szerencse vagy adottság vagy hozzáállás kérdése (nem pont a szex, úgy az egész panaszmentesség), mindenesetre nem reklamálok. Pusztán két dolog kellemetlen: Az egyik, hogy az ötperces utat húsz perc alatt teszem meg és ez a 'soha nem érek célba' érzés eléggé fárasztó. Ha csak gyenge kísérletecskét teszek arra, hogy gyorsabban szedjem a lábaimat, a sarj rögtön lefékez: jó mesterlövész módjára valamelyik mozgáskorlátozó idegbe csatlakozik a lábával éspervagy kezével, lelki szemeim előtt ilyenkor kigyullad a 'Stop!' felirat. A másik, hogy nem esik jól a tömegközlekedés (sok a büdös és agresszív ember), pedig most már a helyet is átadják.      

A cápakölyköt nem méricskélték mostanában, fogalmam sincs, hány kiló, azt viszont érzem, hogy szépen nő és egyre nagyobb helyet foglal el bennem. Alapjáraton rengeteget alszik, egyedül frontnál vadul be, de azt is kíméletesen csinálja, nem az a kiköpött brutálcápa. Az nagyon vicces, amikor a jobb oldalamon hirtelen megjelenik egy kis dudor, mert ősarjsága beletalpalt vagy beletérdelt az anyjába. Tartottam attól, hogy így a végén már nem tudom bekötni a cipőmet és mielőtt B. munkába indulna reggel, a lábamra kötözi, ha menni akarok valahová a nap folyamán, azonban ez is úgy alakult, hogy megoldom, igaz, kicsit szuszogva, kicsit sajátos pózban, de megoldom. Kaptam olyan 'tanácsot', hogy különböző furfangokkal siettessem a szülést, merthogy még most szüljem meg a gyereket, amíg kicsi (ez ugye relatív), vagy volt az az indok is, hogy legalább hamarabb túl leszek rajta. Hát, az ilyen okosságoktól nemcsak a kisbicska nyílik ki a zsebemben: szívem szerint az egész étkészletemet a kedves jóakaró hátába állítanám, plusz B. bazinehéz fúróját, azt, ami simán átviszi a betonfalat. Egyrészt ha óvtam-védtem a gyereket harmincakárhány hétig, óvni-védeni fogom a legutolsó pillanatig, másrészt meg pusztán azért, hogy előbb megölelhessem, nem rohangálok emeletről emeletre. Majd jön, amikor akar, ha meg nem, ott a dokim, ő tudja, mi a teendő 40-42 hét után. 

Az már biztos, hogy lesz miben tologatni az ivadékot, ejthetjük a talicska beszerzését. K. barátnőm kisfia kilenc hónapos, neki már felnőtt babakocsi dukál, ezért megkaptuk a bébijárgányát. Egyelőre ismerkedünk vele, pl. tegnap tologattuk a nappaliban (jé, ez a fék!, jé, így mozog a kereke!, jé, ez lecsatolható!). Még nem tudjuk olyan gyorsan szét- és összeszerelni, mint a filmekben a rossz arcú gonoszok a kalasnyikovot, de dolgozunk rajta. A lakásban már nagyjából babafogadásra alkalmas állapotok uralkodnak, bár még át kell rendezni ezt-azt. B.-re vár a pelenkázó összelegózása, nekem meg le kell kapargatnom a B. unokaöccseitől örökölt gyerekágyra ragasztott ötszáznegyvennyolcésfél matricát, vesszen a sok kicsi Spiderman! Jó, értem én, hogy fiúk mégsem ragasztgathatnak ibolyát meg napraforgót az ágytámlára, de könyörgöm, 2x2 centis képeknél azért lehetett volna nagyobbat...  

A tegnapi szülinapozásról annyit, hogy ismét bebizonyosodott, a fiúnk öntörvényű srác: az anyai nagymamám hasamhoz intézett verbális noszogatását, miszerint na, mozogj már! (cirka olyan hangnemben, hogy na, Morzsi kutya, gyerünk, támadj!), figyelmen kívül hagyta, csak semmi cirkuszi attrakció, kérem szépen, szerintem kaján félmosollyal az arcán durmolt tovább, feje alatt a köldökzsinórral. A vasárnap még azért is volt jó, mert a babakocsin kívül kaptam mindenféle finomat, meg olyanokat mondtak nekem a t. családtagok, hogy nem is látszik rajtam a terhesség, mármint kiló szempontjából (pölö nem hónaljból nő a hasam és nincs akkora felkarom, mint a Fekete Lacinak). A hasamat persze észrevették, feltűnt nekik, hogy továbbra sem tudnak rendesen magukhoz ölelni. Elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy ezek szerint pl. a szüleim szemében mindig is ilyen kis bucifejű, bögy- és farnehéz lány voltam. 

A mai nap tanulsága

Hát, igen, a kismamának pl. nem a szemét dicséri meg a helyes fiatal orvos, hogy milyen gyönyörű, hanem az nst eredményét.

Na jó, mégis van

csibike: ... és vettem ipari méretekben csokit meg kekszet a kórházba, plusz veszek még előre csomagolt felvágottat és sajtot is, ezeket nem esszük meg, hanem majd két fájás között megcsinálom a szendvicseket, mielőtt A Nagy Napon bemennénk a kórházba. Ki tudja, meddig nem jutunk el a büfébe a vajúdás és a szülés miatt.

B.: Méghogy nincs szülésterved...

A Szamár és Egy Igazi Baba

Voltam olyan barbár anya, hogy kimostam A Szamarat. A Szamár a gyerek harmadik számú játéka és tőlünk egyelőre nem is kap több rágható-nyálazható-rázható cukiságot, mert nagyvonalúan gondoltunk a család gyermeklelkületű tagjaira is: sok év után végre legálisan betérhetnek a bababoltba és kedvükre válogathatnak a játékok között. Az csak egy kósza ötlet volt részemről, hogy majd jól lekorlátozom a játékok számát, mert a gyereknek felesleges kismillió izémizé (éljen Spárta!), de úgy sejtem, az állítólagos felnőtteket nem lehet kordában tartani, ha kisbaba érkezik a családba. Egy dolog viszont fix: Aki valami borzasztó zenélő szart mer ajándékozni a gyereknek, vegye úgy, hogy homlokára rajzoltam a célkeresztet.

A Szamár egyébként ilyen és akcióssága ellenére sokat merengtem felette, míg a hónom alá csaptam. Gondos és felelősségteljes anyaként megpróbáltam elképzelni, vajon cápagyerekként örülnék-é A Szamárnak, zörög, tükrös meg ilyesmi. Tapogattam, rázogattam, nyomogattam a többi tanácstalan szülő közé vegyülve, szerintem az én fejemen is olyan idétlen mosoly ült, mint az övéken. A meghitt sorsközösség ellenére azért nem éreztem úgy, hogy a tesztelés érdekében számba kellene vennem A Szamarat.   

A jószágra rábillogozták, hogy csak kézzel mosható, ami számomra nem bírt információs értékkel, úgyhogy beraktam a harmincas mosásba. Olyan plüssjátékot nem tűrünk meg a klánban, amelyik nem bírja a harminc fokot. A Szamár végül is jól teljesített, csak a piros patáján lett kettő darab gombostűfejnyi szakadás a varrás mentén. B. amputálni akarta a piros patát, mondván, jól elcsörög-elzörög a maradék három, ráadásul nem is azon van a tükör. Szerencsére sikerült meggyőznöm arról, hogy három lábbal nem túl autentikus egy szamár (abba most ne menjünk bele, hogy a kék, tépőzáras, macimintás szamár mennyire az) és különben se zavarjuk össze a fiúnkat azzal, hogy a környezetében felbukkanó összes szamárnak négy lába lesz, az övének meg csak három. A döntő érv az volt, hogy meg tudom varrni, így semmiféle töltelékanyag nem szabadul bele az ivadék szájába.

Ruhaügyben most már ott tartunk, hogy a gyereknek sokkal több cucca van, mint nekünk, és 2010-ben biztos nem David Beckham lesz a világ legjobban öltözött férfija (ez van, ne haragudj, David). Annyi mindent kaptunk tőletek, hogy idén nem kell ruhát vennünk a kölyökcápának (az első két kombidresszén kívül tőlünk nem is kapott más babaruhát) és az utóbbi napokban már azt mondtam mindenkinek, hogy köszönjük a felajánlásokat, de nem fér több a gardróbjába. Azért ez őrület, nem? Itt is köszönöm, hogy ennyire jó / aranyos / rendes / kedves emberek vagytok. Olyan kevésnek tűnik a köszönöm, nagyon örülök, meghatott, boldog, hálás vagyok, ha csak a ruhákra nézek, vigyorgok. (Meg magamhoz próbálom őket, hogy mekkora lesz majd a sarj, ez biztos ilyen anyai szokás.) 

Ami a babaméretet illeti, tegnap kaptunk belőle egy kis ízelítőt, B. meg én. Egy Igazi Babát láttunk-simogattunk dorwéknál, nyöszörgött, mosolygott, mocorgott, szóval, teljesen jól működött. Ez az A betűs baba igen vonzó férfiember a maga hat hetével és majd' hatezer grammjával, muszáj volt megpuszilnom a parányi talpát. Vendégségben egyébként tudok viselkedni, nem puszilgatom a házigazdák lábát vagy egyebét, kisdobos becsszó.   

Megint egy védőnős, dokis, szülésznős szerda

Megejtettük a heti egyszeri cétégés (enestés) szeánszot, két tappancs a hasamra, nyomogatós műszer a kezembe és hajrá. Sarjunk persze nem moccant olyan húsz-harminc percen keresztül, gondolom, a múlt héten zokon vette, hogy lesből rátámadtak a két tappanccsal és csakazértsenem ficánkolt, a csokoládé nem hatott rá, pedig ettem tisztességgel, azt hittem, összeragad a szám. Muszájból nem szeretek édességet enni, erre a felismerésre jutottam, a nassolásnak pont az a lényege, hogy önkéntes és megkívánós alapon működik. A fiatalember rendületlenül tartotta magát akkor is, amikor a szülésznőm só-liszt gyurmának nézte és manuális noszogatásként két keze közé fogta a hasamon keresztül és elmorzsolgatta kicsit. Erre sem reagált, amit abszolút megértek, én is utálom, ha alvás közben rázzák a vállamat, szinte láttam magam előtt a gyerek durcásan lebiggyesztett száját. Kábé tíz perccel később azért nagy kegyesen hajlandó volt belém rúgni éspervagy könyökölni párat, mintegy jelzésképpen, hogy tud ő mozogni, ha akar. A mi gyerekünk szabad szellem, nem lehet kényszeríteni.

A szülésznőm és a dokim olyan, hogy a szülés természetes folyamatát támogatják, amíg lehet, és adott esetben a doki például nem azért metszi meg a gátamat, mert nincs jobb dolga vagy hülyén néz ki a gátam matyóhímzés nélkül. Mondtam nekik, hogy én az a típusú terhes nő vagyok, akinek továbbra sincs vajúdás- és szülésterve, tök rugalmas vagyok szülésélmény szempontjából (a horoszkópom büszke lenne rám, hogy ilyen klasszul nem vések kőbe pillanatok alatt megboruló dolgokat), ha a baba egészsége technikailag úgy kívánja, jöhet bármi, zavarjanak fel a bordásfalra vagy legyen császár, lényeg, hogy sarjunkat egy másodpercre se legyintse meg az életveszély szele. A lelki cuccot megoldjuk szülés után, és harminc év múlva még mindig befizethetem a gyereket egy újjászületés workshopra.

Továbbra sem tudok betelni azzal, hogy a leleteim még mindig hibátlanok, mert a szokásos terhespanaszokra úgy gondoltam, hogy kötelezően felbukkannak, így készültem lélekben, erre tessék, fakultatív az egész, személyre szabott, nálam sehol semmi gubanc, a 'ne ijedjen meg, minden nőnek van ilyen izéje, majd kikezeljük antibiotikummal' címkéjű vizsgálatok eredménye is negatív, szóval, lehet, hogy nem vagyok nő (morfondírozik csibike a hasát simogatva). A védőnő mérlegébe meg csak azért nem szerelmesedtem bele, mert az enyém előbb kimutatta, hogy fogytam. Ha már pakolászás közben a kezembe akadt, ráálltam és kicsit meglepődtem, hogy jé, a nagy meglepődés elmaradt, mert egy ideje alig fogyasztok tejet, ergo egy hizlaló faktort kikapcsoltam az életemből, bár nem a hízás, hanem a bokadagadás miatt, ha csak a kilók számát növeli, nem mondok le róla ilyen könnyen.

Egyelőre úgy tűnik, jövő szerdáig még biztosan nem szülök, a két hetet már nem merte kijelenteni a doki. Szerintem októbernél előbb nem mondja fel az albérletét a szabad szellemű (és erősen mormotajellegű) gyerek, de ez csak ilyen anyai megérzés. Egy dolgot kértem a fiúnktól (mint nő a férfitől): ne a Sparban folyassa el a magzatvizét, itthon lepjen meg a Niagara. A kórházi pakkot bőröndbe csomagolom a héten, aztán utánam (alattam / előttem) a vízözön, hogy stílszerű legyek.

Az egyik legizgalmasabb kérdés (jó, nem az egész világon)

Kíváncsi vagyok, kitől mit örökölt a sarj arcberendezésileg. 

Az anyja így nézett ki anno:

Az apja meg így:

Megjegyzem, már az öt hónapos csibike elgondolkodva, Az Élet értelmén (optimista tekintettel) merengve pózolt a fotós előtt, B. pedig születése után pár órával azon törte a fejét (árulkodó a gondterhelt fülvakarás), mikor vágják le a szemébe lógó rengeteg haját.   

Ivadékunk gyönyörű szájának eredete még mindig rejtély. B.-vel egyelőre abban maradtunk, hogy a) vagy az övéből és az enyémből alakult valami szép, b) vagy felázott a magzatvízben és azért ilyen. Szülés után közelebbről is megnézzük.

Ide a végére bebiggyesztem a babakocsimat, anyu túrta elő ezt a paleolitikumban készült képet: 

Bolygósítható kerék, esővédő, bevásárlóháló, váltókar, travel system... Ühüm, persze.

Gyakorlatozunk

Hétfő hajnalban kiderült, B. egyfajta készenléti állapotban alszik, és erről hétfő hajnalig ő sem tudott, ez valami zsigeri dolog lehet nála így a szülés előtt négy héttel. Az történt, hogy épp a bal oldalamra akartam fordulni, amikor is a hajnali derengésben valahogy beleakadtam az ágy mellett szobrozó éjjeli lámpa zsinórjába, fogalmam sincs, hogy csináltam, az elmúlt években különösebb konfrontációra nem került sor közöttünk. A beleakadásnál természetesen magamra rántottam a szerkezetet, félálomban annyira nem esett jól, hogy üvegbúra landolt a homlokomban, aztán az agresszív lámpa leszánkázott rólam, feldöntötte az útjába kerülő könyveket, mindezt nem túl halkan, és hogy még pokolibb legyen a zűrzavar, az alattomos szoptatós párna ráfogott a nyakamra, de izomból, úgyhogy pár másodpercig sajgó puklival a fejemen levegőért kellett küzdenem. B. a robaj és a torkomból felszakadó halálhörgés hallatán felriadt, hogy  jólvagymitörtént?, teljesen olyan hangon, mint aki biztos abban, hogy gyermekének anyja pillanatokon belül közli vele A Hírt, miszerint kismillió fájás köszöntött rá és a magzatvíz is csöpögőben, irány a kórház, hiszen mi másért venné ilyen furcsán a levegőt. Miután sikerült letépnem a nyakamról a szoptatós párnát (lánykori neve fojtogató fenevad), megnyugtattam B.-t, hogy jól vagyok és minden rendben, persze nem tudom, mennyire tűnt hitelesnek az állításom egyik kezemben a szoptatós párna végével, másikban a lámpazsinórral, ezért hozzátettem még azt is, hogy nyugi, nem kell szülnöm. B. csak ezután mert elaludni.
Nem unatkozunk, na.    

Babakocsiguruk, segítsetek!

Járgány kell a gyerek segge alá, persze, de most épp ott tartok, hogy hagyom a fenébe az egészet, képtelen vagyok tovább mazsolázni a kismillió babakocsi között, szerzek egy talicskát és kész. Biztos hiányzik belőlem valami spéci anyai alkatrész. Szép és kényelmes, eddig oké, a színe is megvan. Eme rém fontos paraméterek után jön az, hogy legyen könnyű (bár szívesen gyúrnék bicepszre és tricepszre, a gerincsérvem kiújulásából nem kérek, köszönöm), a könnyű azonban drága. Ha nehéz, lakótelepen / erdőben / hegyvidéken nyugodtan tologathatom a cuccot és a gyerek nem esik ki a masszív szerkezetből, ami jó, néha azért csak fel kellene szállnom a békávé járműveire (már ha épségben lejutok az aluljáróba a gyerekkel bélelt babakocsival). Ja, a liftnek van egy olyan rossz tulajdonsága, hogy hajlamos elromlani, a sokadik emelet megmászása nemterhesen sem tartozik a hobbijaim közé. Mondjuk, nekem nagyon szimpatikus a hordozás (mei tai-t és kengurut kaptunk Macsektól, talán zokszó nélkül bírja majd a gerincem), úgyhogy a babakocsis metrózást, buszozást, villamosozást elvileg kihagyhatom. És akkor van az is, hogy viszonylag olcsó legyen a babajármű, mert még nem nyertünk a lottón és Amerikában sincs kőgazdag nagybácsink. Nem tudom, mennyire létszükséglet pölö a napellenző, esővédő, szúnyogháló, pelenkázótáska, pumpálható kerék, lábzsák, nekem mindez úri huncutság kategória, a bevásárlókosár viszont eléggé vonz, meg a váltókar, és a bolygósítható-fékezhető kerék is, de hogy három vagy négy darab, nem mindegy? Azt sem tudom, miért baj, ha a babakocsi 180 fok helyett csak 175 fokig dönthető, olyan nagy a különbség? A nemtudomhánypontba dönthető háttámla és a nemtudomhánypontos biztonsági öv alap. Őszi gyerek lesz a cápa, örülnék, ha nem fagyna bele a kocsiba, szóval, pozitívum, ha a szerkezet téliesíthető-nyáriasítható, a tavaszt és az őszt csak megoldjuk valahogy.  (Bocs.) A hordozóval meg úgy vagyok, hogy kaptunk egyet, amit sok évig használtak, egyelőre azonban nem merem határozottan kijelenteni, hogy penészfoltos az övrésze vagy csak valami mástól gusztustalan, további vizsgálatoknak kell alávetnem a céltárgyat. Ha az utóbbi, kimosom párszor, veszek anyagot és rávarrom, gondolom én. Megéri-é külön (autós) hordozót venni, ha például nem csatlakoztatható a vázra, pusztán a mózesszerűen kialakított részbe lehet berakni, és a rendszeres téli kocsikázás sem túl valószínű?             

Gőzöm sincs, mire kell még figyelni (pedig egy babakocsiba vetett cápa kényelme és jó közérzete múlik rajtam), úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat, a tapasztalatok mellett jöhetnek a kiegészítő infók, adott esetben linkek is. Köszikösziköszi.

Kommentben hosszú lenne, meg amúgy is kikívánkozik még egy-két gondolat

Szó sincs félelemről vagy bármilyen negatív érzésről, a porszem a kulcs, hogy én, csibike, hamarosan világra hozok egy embert. Az elmúlt majd' harminchárom évben csináltam ezt-azt, ettem, ittam, szerettem, örültem, sírtam, dolgoztam, tanultam, főztem, olvastam, rajongtam, küzdöttem és ilyesféle hétköznapi dolgok, de egyik sem fogható ahhoz a csodához, hogy növesztek magamban egy kisembert, akit aztán beleszülök ebbe az életbe. A terhesség alatt lenyűgözött a testem változása, minden egyes nap rácsodálkoztam arra a tényre, hogy van bennem egy ősi kód és ez remekül működik, a baba nő, a testem meg úgy alakul, hogy neki a legjobb legyen, a végeredmény pedig egy ember, tele vágyakkal, érzésekkel, gondolatokkal, igényekkel. (És akinek benne van a bugi a lábában: Miközben írok, folyamatosan hullámoztatja a pocakomat. Nagyon mókás.)

Azt gondolom, A Nő egyik legnehezebb feladata, hogy a terhesség alatt is elfogadja, szeresse és tisztelje a testét, illetve ki merje mondani, hogy oké, ebben a kilenc hónapban nem én irányítok, a testem most egyetlen célt szolgál - egészséges gyereket rak össze. Az anyatestnek tehát fontos dolga van, és ha ez azzal jár, hogy nem ihatok minden este alkoholt, émelygek-hányok, nem tudom bekötni a cipőfűzőmet, nagy a seggem, görögdinnyényi mellek nőnek rám, melegben szakad rólam a víz, frontnál nyűgös vagyok ésatöbbi, akkor ez ezzel jár és kész. Ez egy ilyen más állapot. Adott esetben nehéz lehet elfogadni a test önálló életét, nem vitatom, meg rengeteg, gyakran megválaszolhatatlan kérdés is felmerül a jövővel kapcsolatban, abban viszont biztos vagyok, hogy a terhesség a világ egyik legszebb dolga, ha az ember lánya felismeri a démonait és leszámol velük. Élvezem a terhességemet és ez hihetetlen boldogságot, erőt ad, plusz tuningolja az 'ízig-vérig nő vagyok' érzetemet, a terhesség alatt is megmaradtam nőnek és itt most nem a külsőségekben megnyilvánuló cicomákra gondolok. Nem tudok úgy tekinteni rá, hogy csak egy kis hétköznapi akármi, ami minden nővel megtörténhet, az ember kipottyant magából egy gyereket, oszt' csókolom, nem nagy kunszt. Nekem az. Kiskamaszként úgy mentem haza a sportversenyekről, hogy nyakamba akasztottam az összes aranyérmemet, fülig ért a szám és boldogan szökdécseltem, az érmek a mellkasomat verdesték, és nem érdekelt, hogy nem igazi arany, az sem, ha az emberek vállat vonnak, hogy érmek, na és?, az én szememben arany volt minden érem. A terhességnek, szülésnek, gyereknek sem tudok kevésbé örülni, bár azt nem túl sanszos, hogy sokkilós gyerekkel a nyakamban szökdécselni fogok.

A szülés pedig azért megfoghatatlan számomra, mert oké, eldönthetem, hogy kérek-e beöntést, gátmetszést, fájdalomcsillapítást, bordásfalat, de a színekre, szagokra, hangokra, érzésekre nem lehet felkészülni. Nem arról szól a történet, hogy kapok egy új plüssállatot vagy egy kiló lámpagyöngyöt. Simán el tudom képzelni, hogy minden gyerek várása-születése csoda és nem lehet megszokni, hiába van már három gyerek a családban, a negyedik szülése sem egyszerű és unalmas rutinélmény. Nagyon várjuk A Cápát (és nyilván nem marad bent, mert legrosszabb esetben az apja kiharapja, ugye), de egyáltalán nem félünk-aggódunk, izgatottak vagyunk kicsit és megilletődöttek, hogy nemsokára itt lesz a karunkban a gyerekünk. 

 

Lehet, hogy nem tudtam jól elmagyarázni, mit érzek, benne van a pakliban.

Kicsit pofán csapott a valóság

Váratlanul derült ki, hogy a héten be kell mennem a kórházba és ha már ott voltam, megejtették az első nst-t is. Kaptam egy bigyót a kezembe, hogy a sarj minden egyes moccanásánál nyomjam meg a tetején lévő kis pöcköt. A gyerek természetesen aludt, így az első öt-nyolc perc csőre töltött ujjal telt el. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor a sarj felriadt arra, hogy egyesek (pl. a szülésznőm) a hasamra helyezett tappanccsal alattomos módon lehallgatják a szívverését, ezért bevetette a magonc korában alkalmazott trükköt és jó cápa módjára megpróbált elillanni a zaklatás elől. Kicsi fiam egyedül azt felejtette el, hogy azóta mintegy két kilót hízott, így az illanás, mint olyan, falakba ütközik, konkrétan belém, és az anyai gazdatest egy bizonyos határon túl már nem tágítható. Azért becsülettel küzdött, rendületlenül nyomogattam a pöcköt, közben meg úgy éreztem magam, mint egy kvízműsorban - jó válasz esetén gombnyomás.

Mindig is volt egy olyan érzés bennem, hogy hiába próbálom, teljes valójában nem tudom felfogni azt a tényt, hogy én hozom világra a kettőnkből lett és hónapok alatt magamban növesztgetett emberkét. Mivel még nincs gyerekem, nem bírom elképzelni, milyen lesz ez az egész a technikai kivitelezéstől kezdve az érzésekig. Szerintem pont emiatt nem lehet felkészülni az első szülésre, csak adatok és sejtések vannak az ember fejében, és oké, ott a terhesség kilenc hónapja, de a szülésig tulajdonképpen megfoghatatlan a dolog, az ultrahang, a gyerekmocorgás satöbbi ellenére. 

Az nst mintegy húsz perce alatt kaptunk egy kis ízelítőt abból, mi vár ránk: Épp hozzánk robbant be egy láthatóan és hallhatóan javában vajúdó anya, ilyen-olyan elhaló sóhajait és fújtatásait (próbáltam nem bámulni, de néha mégis kellett, hogy kábé milyen lehet egy vajúdás), illetve a szülésznő és a doki készülődését egy-két baba hangos oázása festette alá, merthogy a szülőszoba közelében van a csecsemőosztály. Meg azok az infók is elhangzottak, hogy elfolyt a magzatvíz, mindjárt szülünk, és mindez olyan volt, mintha valamelyik kórházas sorozat egyik jelenetébe csöppentünk volna. B.-vel egészen határozottan megszeppentünk, főleg annak tudatában, hogy a dokim a manuális vizsgálatnál kedélyesen megjegyezte, reméli, a következő két hetet még kihúzzuk, ugyanis szépen tágulni kezdtem. (Harmatos lelkivilágú leány és fiú olvasók nézzenek utána a neten, mit is jelent eme misztikus kifejezés.) Sarj kifogástalan állapotban, elvileg és gyakorlatilag is kész a kinti életre, úgyhogy akár egy erősebb front kilakoltathatja. Hőőőő... Nem mondom, hogy nem lepett meg a hír, mert meglepett, és nem az hökkentett meg, hogy szülni fogok, hogy szülni kell, ezzel eddig is tisztában voltam, inkább az az érzés fogott el, hogy de... de én még olyan kis porszem vagyok egy ilyen nagy dologhoz, és tessék mondani, nem kaphatnék még pár hónap haladékot?