Kicsit pofán csapott a valóság

Váratlanul derült ki, hogy a héten be kell mennem a kórházba és ha már ott voltam, megejtették az első nst-t is. Kaptam egy bigyót a kezembe, hogy a sarj minden egyes moccanásánál nyomjam meg a tetején lévő kis pöcköt. A gyerek természetesen aludt, így az első öt-nyolc perc csőre töltött ujjal telt el. Aztán elérkezett az a pillanat, amikor a sarj felriadt arra, hogy egyesek (pl. a szülésznőm) a hasamra helyezett tappanccsal alattomos módon lehallgatják a szívverését, ezért bevetette a magonc korában alkalmazott trükköt és jó cápa módjára megpróbált elillanni a zaklatás elől. Kicsi fiam egyedül azt felejtette el, hogy azóta mintegy két kilót hízott, így az illanás, mint olyan, falakba ütközik, konkrétan belém, és az anyai gazdatest egy bizonyos határon túl már nem tágítható. Azért becsülettel küzdött, rendületlenül nyomogattam a pöcköt, közben meg úgy éreztem magam, mint egy kvízműsorban - jó válasz esetén gombnyomás.

Mindig is volt egy olyan érzés bennem, hogy hiába próbálom, teljes valójában nem tudom felfogni azt a tényt, hogy én hozom világra a kettőnkből lett és hónapok alatt magamban növesztgetett emberkét. Mivel még nincs gyerekem, nem bírom elképzelni, milyen lesz ez az egész a technikai kivitelezéstől kezdve az érzésekig. Szerintem pont emiatt nem lehet felkészülni az első szülésre, csak adatok és sejtések vannak az ember fejében, és oké, ott a terhesség kilenc hónapja, de a szülésig tulajdonképpen megfoghatatlan a dolog, az ultrahang, a gyerekmocorgás satöbbi ellenére. 

Az nst mintegy húsz perce alatt kaptunk egy kis ízelítőt abból, mi vár ránk: Épp hozzánk robbant be egy láthatóan és hallhatóan javában vajúdó anya, ilyen-olyan elhaló sóhajait és fújtatásait (próbáltam nem bámulni, de néha mégis kellett, hogy kábé milyen lehet egy vajúdás), illetve a szülésznő és a doki készülődését egy-két baba hangos oázása festette alá, merthogy a szülőszoba közelében van a csecsemőosztály. Meg azok az infók is elhangzottak, hogy elfolyt a magzatvíz, mindjárt szülünk, és mindez olyan volt, mintha valamelyik kórházas sorozat egyik jelenetébe csöppentünk volna. B.-vel egészen határozottan megszeppentünk, főleg annak tudatában, hogy a dokim a manuális vizsgálatnál kedélyesen megjegyezte, reméli, a következő két hetet még kihúzzuk, ugyanis szépen tágulni kezdtem. (Harmatos lelkivilágú leány és fiú olvasók nézzenek utána a neten, mit is jelent eme misztikus kifejezés.) Sarj kifogástalan állapotban, elvileg és gyakorlatilag is kész a kinti életre, úgyhogy akár egy erősebb front kilakoltathatja. Hőőőő... Nem mondom, hogy nem lepett meg a hír, mert meglepett, és nem az hökkentett meg, hogy szülni fogok, hogy szülni kell, ezzel eddig is tisztában voltam, inkább az az érzés fogott el, hogy de... de én még olyan kis porszem vagyok egy ilyen nagy dologhoz, és tessék mondani, nem kaphatnék még pár hónap haladékot?