Kommentben hosszú lenne, meg amúgy is kikívánkozik még egy-két gondolat

Szó sincs félelemről vagy bármilyen negatív érzésről, a porszem a kulcs, hogy én, csibike, hamarosan világra hozok egy embert. Az elmúlt majd' harminchárom évben csináltam ezt-azt, ettem, ittam, szerettem, örültem, sírtam, dolgoztam, tanultam, főztem, olvastam, rajongtam, küzdöttem és ilyesféle hétköznapi dolgok, de egyik sem fogható ahhoz a csodához, hogy növesztek magamban egy kisembert, akit aztán beleszülök ebbe az életbe. A terhesség alatt lenyűgözött a testem változása, minden egyes nap rácsodálkoztam arra a tényre, hogy van bennem egy ősi kód és ez remekül működik, a baba nő, a testem meg úgy alakul, hogy neki a legjobb legyen, a végeredmény pedig egy ember, tele vágyakkal, érzésekkel, gondolatokkal, igényekkel. (És akinek benne van a bugi a lábában: Miközben írok, folyamatosan hullámoztatja a pocakomat. Nagyon mókás.)

Azt gondolom, A Nő egyik legnehezebb feladata, hogy a terhesség alatt is elfogadja, szeresse és tisztelje a testét, illetve ki merje mondani, hogy oké, ebben a kilenc hónapban nem én irányítok, a testem most egyetlen célt szolgál - egészséges gyereket rak össze. Az anyatestnek tehát fontos dolga van, és ha ez azzal jár, hogy nem ihatok minden este alkoholt, émelygek-hányok, nem tudom bekötni a cipőfűzőmet, nagy a seggem, görögdinnyényi mellek nőnek rám, melegben szakad rólam a víz, frontnál nyűgös vagyok ésatöbbi, akkor ez ezzel jár és kész. Ez egy ilyen más állapot. Adott esetben nehéz lehet elfogadni a test önálló életét, nem vitatom, meg rengeteg, gyakran megválaszolhatatlan kérdés is felmerül a jövővel kapcsolatban, abban viszont biztos vagyok, hogy a terhesség a világ egyik legszebb dolga, ha az ember lánya felismeri a démonait és leszámol velük. Élvezem a terhességemet és ez hihetetlen boldogságot, erőt ad, plusz tuningolja az 'ízig-vérig nő vagyok' érzetemet, a terhesség alatt is megmaradtam nőnek és itt most nem a külsőségekben megnyilvánuló cicomákra gondolok. Nem tudok úgy tekinteni rá, hogy csak egy kis hétköznapi akármi, ami minden nővel megtörténhet, az ember kipottyant magából egy gyereket, oszt' csókolom, nem nagy kunszt. Nekem az. Kiskamaszként úgy mentem haza a sportversenyekről, hogy nyakamba akasztottam az összes aranyérmemet, fülig ért a szám és boldogan szökdécseltem, az érmek a mellkasomat verdesték, és nem érdekelt, hogy nem igazi arany, az sem, ha az emberek vállat vonnak, hogy érmek, na és?, az én szememben arany volt minden érem. A terhességnek, szülésnek, gyereknek sem tudok kevésbé örülni, bár azt nem túl sanszos, hogy sokkilós gyerekkel a nyakamban szökdécselni fogok.

A szülés pedig azért megfoghatatlan számomra, mert oké, eldönthetem, hogy kérek-e beöntést, gátmetszést, fájdalomcsillapítást, bordásfalat, de a színekre, szagokra, hangokra, érzésekre nem lehet felkészülni. Nem arról szól a történet, hogy kapok egy új plüssállatot vagy egy kiló lámpagyöngyöt. Simán el tudom képzelni, hogy minden gyerek várása-születése csoda és nem lehet megszokni, hiába van már három gyerek a családban, a negyedik szülése sem egyszerű és unalmas rutinélmény. Nagyon várjuk A Cápát (és nyilván nem marad bent, mert legrosszabb esetben az apja kiharapja, ugye), de egyáltalán nem félünk-aggódunk, izgatottak vagyunk kicsit és megilletődöttek, hogy nemsokára itt lesz a karunkban a gyerekünk. 

 

Lehet, hogy nem tudtam jól elmagyarázni, mit érzek, benne van a pakliban.