Mindenféle1:
Azt a nagyon borzalmas két órán át tartó altatásos mizériát végül úgy sikerült rendezni, hogy megszereltük az elromlott gyereket megvilágosodtunk: Andris kis fejében összeállt a kép, miszerint ha ő álomra hajtja a fejét, korántsem biztos, hogy a szülei is így tesznek (apja gépe bekapcsolva, anyja asztalánál ég a lámpa ésatöbbi), ezért az esti altatást félbeszakítva ellenőrző körútra indult, hogy az apja épp mivel foglalatoskodik a másik szobában, és aztán "a szüleim játszanak, ergo még én is játszhatok" alapon nekiállt mókolni a dolgaival vagy az apjával. A gyerek felismerését erőteljesen megdobta a mostanában kibontakozó apássága, pölö gyakrabban csimpaszkodik rá, alig tágít mellőle, miután hazajött, este és hétvégén kizárólag a térdén ülve, a karjában hajlandó táplálkozni, lehetőleg az apja tányérjából, illetve őt etetve. Az apásságából következik, hogyha imádott apja még a gép előtt ül, fenét fog lefeküdni, inkább Alma együttest hallgat az apja ölében ücsörögve.
Katartikus aha-élményünk után azt a stratégiát dolgoztuk ki B.-vel, hogy amíg a gyereket el nem altatom, lefekszik a hálószobában és akár el is aludhat, de semmiféleképpen ne keltsen bulizós benyomást. A taktikánk eddig remekül működik. Hacsak nem hullafáradt ez a mi kis Sherlockunk, alvás előtt lelkiismeretesen eltrappol az apjához, aki többszöri ránézésre is ágyon szundikáló apának tűnik vagy ténylegesen az is, ami ugyan nem akadályozza meg Andrist abban, hogy szeretete jeléül telepakolja az apja kispárnáját autóval és szerszámmal, viszont B. lecsekkolása után minden cécó nélkül visszamászik hozzám a kanapéra és a szoptatás végén szépen elalszik, és arra sem ébred fel, hogy átszállítom az ágyába.
Mindenféle2:
Az alvástéma érzékeny pontom amúgy, ugyanis a Sir néha 30-40 perccel nyomja végig a napot reggel héttől-nyolctól este kilencig. Valami gigafrontnak kell ahhoz a levegőben terpeszkednie, hogy hajlandó legyen kétszer aludni. Elfogadtam, hogy áttért az egyszeri alvásra, ez az élet rendje, vagy mi, azt azonban már nehezen emésztem meg, hogy egyre gyakrabban kezdi egykor vagy még később az alvást, és addig folyamatosan teszek-veszek. A Sir mellett nincs egyetlen nyugodt percem sem, mindenben részt akar venni, amit csinálok. Az elképzelhetetlen, hogy leülök öt percre és békésen, de főleg egyedül elkortyolgatom a kapucsínómat. Jön, hogy vegyem az ölembe, mert kér belőle, de ha már nem adok, mert ugye nem adok, akkor legalább a kanalamat hadd kaparintsa meg, hogy kevergethesse a löttyöt, illetve belekanalazhassa a számba. Szóval, amíg nem alszik, esélyem sincs a pihenésre, pedig félidős terhesen kifejezetten rosszul viselem, ha állandó aktivitásban vagyok fizikailag. Most ott tartunk, hogy kiszámíthatatlan, mikor dől ki, ráadásul hiába dögálmos, átkapcsol robotpilótára és úgy ténykedik tovább egy-két órácskát.
Mindenféle3:
A másik, ami miatt lassan atomjaimra hullok a fáradtságtól, hogy még mindig szoptatom a gyerekemet. Szeretném, ha elválasztódna, vagy ha el tudnám választani, de egyelőre gőzöm sincs, hogy csináljam lelki sérülés nélkül. Nekem majd' 17 hónap után már nyűg a szoptatás, a terhesség mellett iszonyatosan leszívja az energiáimat, fájnak a melleim. Táplálkozás szempontjából egyáltalán nincs rá szüksége Andrisnak, és az humbug, hogy a több kaja miatt úgyis simán leszokik. Annyit eszik, mint egy ló, viszont ha a mellem kell neki, nem fogad el mást. (Cumira nem fogom rászoktatni, ha eddig csodásan elvolt nélküle.) Frontnál, fogzásnál, altatásnál nagyon igényli, bár ha valamiért nem vagyok itthon a nappali alvásánál, a mellem nélkül is el tud aludni az apja karjában. Olyan nincs, hogy nem szoptatom meg, amikor kéri, mert jön a sírás, és én sohasohasoha nem fogom sírni hagyni egyik gyerekemet sem. Andris pillanatok alatt behergeli magát, ha mondjuk éjszaka felébred és nem én megyek be hozzá, hanem az apja, hiába imádja, semmit nem fogad el tőle. Adódik úgy, hogy a fogzás felébreszti hajnalban és együtt durmolunk tovább a kanapén, mert nincs erőm újra és újra bemenni hozzá megszoptatni (kizárólag fekve kényelmes, a rácsos kiságyában azonban nem férek el). Ilyenkor többet szopik, mert ott vagyok mellette, én pedig úgy ébredek, mint aki nyolc órán keresztül tombolt az Aerosmith koncerten, és szívem szerint elájulnék/sírnék a kimerültségtől. Perpill ördögi körnek tűnik ez az egész, és nem kizárt, hogy talán lehetett volna ügyesebben is csinálni (ahogy az okos könyvek írják, ugye), de mi így tudtuk nyugodt lelkiismerettel. Egyelőre veszünk neki egy nagyobb gyerekágyat, hátha megúszható ezzel a kanapézás, mert oda tudok feküdni mellé, illetve mert utálja a rácsos ágyat, csak ugrálni és bújócskázni szeret benne, de azt éjszaka szerencsére nem csinálja.
Mindenféle4:
Mindig mondtam, hogy a fiam úriember. Az elmúlt két napban nála pár hónappal vagy egy-másfél évvel idősebb lányokkal hozta össze a tavaszi napsugár, és a fiam barátkozás céljából aranyosan mosolyogva mindenkinek felkínálta az éppen aktuális mindenét (pl. kiflicsücsök, keksz, labda). Pici kora óta ilyen, soha nem fordult elő, hogy rárontson egy másik gyerek valamijére és a sajátjának érezze és hisztizni kezdjen, amikor a tulaj jogosan visszakéri. Andris általában odamegy a pölö kiszemelt motorhoz és nézegeti, egy-két ujjával megsimogatja, sétálgat mellette, ilyesmi. Konszolidáltan, figyelmesen, érdeklődve. A labdáját meg odatartja a másik elé, hogy gyere pajti, labdázzunk. Ma megtapasztalta, hogy másképp is lehet ezt csinálni. A nála két hónappal idősebb (és másfél fejjel magasabb, cirka 2-3 évesnek kinéző) Eperke (komolyan így hívják, azt nem kérdeztem meg, hogy mi a vezetékneve, esetleg Földi?) megrángatta a fiamat, mert Andris a kezébe merte venni a saját labdáját. Nem láttam még ilyen erőszakos és hisztis kiscsajt, most húsz percen keresztül élvezhettem a műsorát. Ma és tegnap is azt láttam-hallottam, hogy ezek a lányok pengeéles hangon képesek sikoltozni, ha valami nem tetszik nekik, hihetetlen módon nyávognak hasonló okból kifolyólag. Tökre örülök, hogy fiam lesz megint. Ja, E. a második csaj, aki idén megcibálta Andrist, a 15 hós oltásnál O. próbálta némi lányos erőszak alkalmazásával megszerezni Andristól a kiflijét. Nem tudom, létezik-e erre valami statisztika, hogy a lányok vagy a fiúk alkalmaznak-é testi erőt iksz dolog eltulajdonítása érdekében. Lehet, személyiségtől függ, vagy attól, ki mennyire frusztrált az adott helyzetben. Azért fura, mert a fiam ezzel soha nem próbálkozott. Nem is számít rá, nem is tud mit kezdeni a helyzettel, max. sírni kezd, ha erősen cibálják. Ő egyelőre az a típusú baba, aki rettentő barátságos és mindent odaad a többieknek, hogy oké, kezdődjön a közös játék, aztán csak értetlenül pislog, hogy a többiek meg elrohannak a cuccaival, illetve visítoznak, ha a cuccaikhoz ér.
Mindenféle5:
Sikerült véglegesítenünk A Kisebbik Fiúnk nevét, persze nem publikus a születésig. B. ötlete volt ez is, bár Andrisnál az Andrét vetette fel először, de mondtam, hogy kizárt az idegen hangzású név, így lett Andris a ded. Ezoellenesek most gyorsan görgessenek pár sorral lejjebb, mert elmesélem, hogy álmomban mindkét gyerek megüzente nekem a nevét. Hát... ööö... nem vettük figyelembe az óhajukat. Andrisnál az Ágoston jött elő, az öccsénél meg a Barnabás, de az Á.-t az apa nem tudta elfogadni, a B.-t meg az anya. Nálam egyik név sem szerepelt a nagyon rövid fiúnév listán, de az Á.-t szimpatikusnak éreztem. Mindkét alkalommal úgy ébredtem fel, hogy a nyelvem hegyén voltak a nevek, átjártak kívül-belül, és boldog voltam, hogy ilyen mély kapcsolatba sikerült kerülnöm a gyerekekkel. Elhiszem, hogy akinek nincs gyereke vagy nem tartja fontosnak a születés előtti anya-gyerek kapcsolatot, az hülyeségnek tartja ezt az üzengetősdit, én sem nekik írtam le, hanem magunknak. Aktív belső életet élek hosszú évek óta, amit nehéz szavakba foglalni, nem szoktam, de nem is akarom elmagyarázni, hogy ez milyen. Aki hasonlóan gondolkodik, azzal úgyis mindig megtaláljuk egymást.
Mindenféle6:
Nehezen szánom rá magam arra, hogy a terhességemről írjak. Nem tudom, miért. Minden rendben, és szerintem a holnapi genetikai ultrahang sem fog újat mondani, csak mutatni, ugyanakkor azt érzem, hogy ez a baba más habitusú, mint Andris. Szeret begubózni. Andris ízig-vérig társasági emberke, a tesója nem ilyen. Nehézkesen pakoltam fel eddig is a képeit, nem írtam róla annyit, és igazából most sem jönnek úgy a szavak, mint Andrisnál. Azt azért elmondom, hogy már úgy mocorog, hogy B. is érzi a tenyerén, és ahogy megérzi B. kezét a hasamon és meghallja a hangját, rögtön mozgásba lendül és a tenyere alá kucorodik. A kilencedik hét óta érzékelem a ficánkolását, de azok a kezdeti, néhány másodpercig tartó csikizős érzések meg sem közelítik azt, amikor a kezem alatt bugizik a kisebbik fiam. Imádom.