2012. március 30., péntek

Mikor lesz óvodás a fiam? Kérem, tegyék meg tétjeiket...

Tegnap délután a játszótéren konkrétan kiröhögött egy anyuka, amikor felvetettem ama (egyelőre erősen naivnak tűnő) kérdésemet, hogy vajon felveszik-é a jövő októberben harmadik életévébe lépő Andrist az óvodába. Az anyuka jelentőségteljes pillantást vetett a 23 hetes és iksz napos hasamra, és közölte, hogy nem, kistesóval senkit nem vesznek fel háromévesen. Bepróbálkoztam azzal, hogy és ha van elég hely, akkor sem?, de hiába, nevetve rázta a fejét.
Remélem, soha nem kell bölcsődébe adnom egyik gyerekemet sem, az ovit viszont nagyon fontosnak tartom, elsősorban a közösség miatt. Andris elképesztően társasági emberke, imádja, ha nyüzsöghet pl. a játszótéren. Ő extrovertált típus, mi B.-vel mindketten introvertáltak vagyunk. (Abba simán belehalnék, ha a hét összes estéjét társaságban kellene eltöltenem, legyen szó akár baráti kocsmázásról.) Sir Andrew nagyon könnyen teremt kapcsolatot felnőttel-gyerekkel, és olyan nincs, hogyha valaki beteszi a lábát a játszótérre, ne menjen oda hozzá egy kis ajándékkal (elszáradt virágfej, kavics, homokozólapát, bot ésatöbbi, attól függően, hirtelen mi akad a kezébe), főleg abban az esetben, ha gyerek az a valaki. Nem pusztán megnézi magának, hanem folyamatos kontaktust tart fenn vele. Már egy-két hónapja érzem, hogy kevés vagyok neki egész napos társaságként, és ez egyre inkább így lesz. Szervezek programokat, szeretem, ha szinte minden egyes napra akad valami, bár a terhességem azért csak lekorlátozza a lehetőségeinket. Az anyja vagyok, nem pedig sok-sok gyerekekből álló közösség, és oké, megszületik majd a tesója, ami rengeteg szempontból szuper neki is, de egyáltalán nem ugyanaz, mintha oviba járna.
Ja, B. anno nem járt óvodába, nem járhatott a kisebbik testvére születése miatt. Rengeteget beszélgettünk arról az elmúlt években, hogy ez mekkora hátrányt jelent egy gyerek életében.
Bemegyek majd az óvodába, hogy kíméletlenül az orczámba vágják a kegyetlen valóságot, a ti tapasztalataitokra azonban mindenféleképpen kíváncsi vagyok. Szerintetek van esély arra, hogy Andris óvodás legyen jövőre vagy legalább négyévesen? 

2012. március 27., kedd

Kimi Raikkönen és Valentino Rossi is így kezdte

Anyu szabadon eresztette a játszótéren Andrist egy órácskára, én meg vajon mit csináltam nagy-nagy szabadságomban? A fiam képei között mazsoláztam, mert ugye biztos kevés időt töltünk együtt és ritkán látom a gyereket. (Á, csak napi tizennyolc órában.) Úgy látszik, ilyesmiről majd' másfél év után sem lehet leszokni. Azért az összes zajforrást lekapcsoltam, és a végtelen csendet élvezve lapozgattam a fotókat. És úgy ettem meg a kakaóscsigámat, hogy senki nem reklamált égbe tartott kis kezekkel egy-egy újabb falatért.

Hiába a rengeteg figyelmeztetés, nem bírtunk ellenállni ennek a játékautónak, meaculpa ésatöbbi. 


Andris (10 hónaposan és iksz naposan) aztán belekapaszkodott a szomszédos motorba is, megdobogtatva ezzel B. szívét, akinek az álomfoglalkozása: a világhírű F1-pilóta / MotoGP-versenyző Andris apukája. 


Az OBI-ban most már muszáj autóba ültetni a dedet, így egy ideig elkerülhető, hogy szétrámolja az árukészletet, de amúgy is imádja a felnőtt játékszerre hajazó autós kütyüket. Szeretném felhívni a figyelmet a jobb felső kép jobb kézzel kivitelezett kormányfogására. Igazi férfi, le sem tagadhatná.


Hihetetlenül nagyfiús (16 hónaposan és iksz naposan), mindig meglep, mennyivel idősebbnek látszik a képeken, bár az is lehet, hogy mivel minden egyes nap látom, nem tűnik fel, milyen sokat változik az arca akár hétről hétre. Fura és ugyanakkor megható látni a kis kerek babaképét a Ferrariban.


A kismotorral odáig jutott, hogy segítséggel felül rá, és kényelmes, Sir Andrew-hoz passzoló tempóban eltekerget akár cirka negyven percig is, ha olyanja van. A járdaszegély közeléből én tolom el, viszont a kanyarodást és a farolást, illetve a motoron kivitelezett evést-ivást kiválóan megoldja egyedül. A táplálék- és folyadékfelvételt anno a lakásban gyakorolta, amikor még csak barátkozott a motorral: direkt úgy közlekedett ide-oda, hogy különböző irányból érkezzen meg a székre kitett kulacshoz és almához, így csiszolva tökéletesre a zsákmányszerzés technikai részleteit.  


Az eget nem azért kémleli (a 17 hónapos és iksz napos) Andris, mert Aigner Szilárd nyomdokaiba kíván lépni, hanem mert észrevett egy repülőt és az megunhatatlan csoda egyelőre. 

2012. március 26., hétfő

Macisajtot kaptam

Na jó, nem. Macidíjat. Ferilka és teide lepett meg vele, köszönöm szépen itt is. (Azonosulni perpill a macival tudok: nagy a fenekem. Értem én, hogy kell az ellensúly a hasamnak és a melleimnek. De ekkora... ?)
A játékszabályok első (köszönet a díjért) és második (napos-macis kép a blogba) pontja pipa, jöjjön a harmadik, a három dolog rólam. Sok mindenről írtam már itt a gyerekblogban is, de talán azt még nem említettem a terhességem kapcsán, hogy
1) most nem tudok olyan lazán gondolni a szülésre, mint Andrisnál (a tudatlanok nyugalmával és derűjével fogadtam el, hogy oké, szülök), mert hiába nem emlékszem a konkrét fájásokra, az azért ott fészkel a tudatomban, hogy baromira megkínzott a legtöbb, bár nem az első tíz-tizenöt órában kezdtem el kiabálni  (gőzöm sincs, mivel érem el majd magamnál, hogy ne féljek előre a fájdalomtól);
2) igazából úgy érzem, mindegy, császár lesz-é megint vagy sem, felőlem lehet császár is (csak ne 27 órás vajúdás után), semmi bajom nincs vele (a gyerekem iszonyatosan hiányzott a szülés utáni első hét órában, más gondom nem volt), és ha a kis lelkembe pillantok, nem látom, hogy annyira vágynék a hüvelyi szülésre;
3) egyre többen kérdezik tőlem, hogy fogom bírni egy kicsi meg egy pici gyerekkel, mert ez a felállás nem olyan egyszerű, és erre mindig azt mondom, hogy úgy, mint mások, a részletekre meg majd térjünk vissza szülés után.
A labdát négy bloggerinának adhatom tovább, pedig sokkal többnek szeretném. Olyan anyukákat választottam, akik még nem kaptak tőlem díjat sem itt, sem a másik blogomon (és az ékszeresen sem, és... ja, nincs több blogom), és akiknek a válaszaira kíváncsi vagyok, bár nem kötelező játszani:

1) Katity
2) Marcsi
3) Niki
4) Nóri

Köszönöm a játékot!

2012. március 22., csütörtök

Elkobozta a porszívómat, én pedig elmerengtem

Andris kezdettől fogva nagy rajongója a porszívónak. Eleinte csak nézegette, piszkálgatta, aztán ahogy nőtt, úgy nyúlt hozzá egyre bátrabban, például felmászott rá, beledumált a csőbe. Az orrszívást utálta, de külön egységként kezelte, nem rótta fel a porszívó bűnéül. Amíg tudtam hordozni, a hátamra kötött cápával porszívóztam, ezt is nagyon élvezte, és ha nyűglődött valami miatt és már semmi nem esett jól neki, magamra kötöttem és simán bealudt a monoton zajtól - ilyenkor egy kicsit ráérősebben tologattam a cuccot. (Ajánlom vészmegoldásként ezt az eljárást, a gyerek elalszik, a lakás ragyog. Klassz, nem?) Soha nem fordulhat elő, hogy a közreműködése nélkül porszívózok a lakásban, ha itthon van. Egyszer akartam a fürdetés alatt lebonyolítani, nagyon tiltakozott, az apukája nem is tudta addig fürdetni, amíg ki nem kapcsoltam a gépet. Másnap együtt kitakarítottunk. 
Hónapokkal ezelőtt szokott arra rá, hogy a kikapcsolt porszívóval porszívózást imitál nagyon profin, az utóbbi egy-másfél hónapban már egyértelműen jelzi, hogy élesben is takarítani akar. Ma megint kivette a kezemből a porszívót. Hát, tessék. Ki vagyok én, hogy meggátoljam a világ felfedezésében? A szakszerű mozdulataiért odavagyok, a kedvenc képem a guggolós - a legeldugottabb helyekről is kizavarja a porcicákat.




Ebben a korban ez még csak játék, és örülök, hogy mindent ki akar próbálni a fiam (jó, pölö az etetőszék megmászási kísérlete annyira nem boldogít), de eszembe jutott, pont ma mondtam dorwnak, soha nem terveztem, hogy a három fiú rabszolgája leszek, az a jó, ha mindenki kiveszi a részét a házimunkából. Enyém a legnagyobb falat nyilván, plusz a család/családi élet menedzselése is, zokszó nélkül viszem a hátamon a családomat, ha úgy hozza az élet, viszont néha szeretnék pihenni, megvannak a hobbijaim, nem kívánok pusztán a melóban és a házimunkában kiteljesedni, a szabadidőmet (röpke óránál többről nem merek álmodozni, és azt ki tudja előre, hogy ez per nap vagy per hét viszonylatban jelentkezik-é két-három gyerek mellett) pedig úgy lehet biztosítani, ha nem egyedül csinálok mindent. B.-vel ez jól működik évek óta, nem lennénk együtt, ha anyapótléknak és szobalánynak tartana. Láttam a családunkban is házi rabszolgákat (nem vettem észre, hogy örömmel élik úgy az életüket, ahogy, inkább csak teljesítették a kötelességüket, de ez már az ő dolguk), irtózom a hagyományos női-férfi szereposztástól, holott nem vagyok harcos feminista. (Csak harcos, hehe.) Úgy szeretném szélnek ereszteni a gyerekeimet, hogy mosnak, főznek, takarítanak magukra. Képesek rá. Legyenek önállóak és talpraesettek, elsősorban maguk miatt. Igazság szerint 20-25 évesen már nem akarom itthon látni őket, tanuljanak-dolgozzanak, lakjanak egyedül vagy mással/másokkal. Ezt tartom egészségesnek az ő szempontjukból is. Aztán majd meglátjuk, hogyan alakulnak a dolgaink. Nem vagyok az a típusú anya, aki nem engedi ki a szárnyai alól az ő kicsi fiacskáit, lesi minden kívánságukat és értelmetlen az élete, ha nem ugrálhatja körül a családját. Abban hiszek, hogy a teljes emberek boldogok igazán.   

2012. március 21., szerda

Legközelebb bekapcsoljuk a Spektrumot

A hétvégi programok közül csupán az elsőt sikerült megvalósítanunk: az állatkertezést. Andris nagyszülői felügyelet alá való helyezése az egyik napon, valamint szabadon eresztése az unokatesók között a másik napon (és így a szülők ellógása moziba, illetve a Daubnerbe romantikus fagyikelyhezés céljából másfél év után először) meghiúsult, mert B. egy idő után nagyon csúnyán gyengélkedni és sápadozni kezdett az Állatkertben. A 10-es skálán olyan kilences fokozatban érezte rosszul magát. Na, de kezdem az elején.
Még soha nem csináltunk ilyen klasszikus gyerekes programot, például én sokkal jobban izgultam, mint Andris, ami nem csoda, hiszen hiába meséltem el neki, hogy megyünk az Állatkertbe, fogalma sem volt arról, mi az az Állatkert. Autózni viszont imád, úgyhogy felőle akár az egész napot kocsikázással tölthettük volna. Visszagondolva azt mondom, nem biztos, hogy nem ez lett volna a jó választás.
Anyu az unokaöcsémet vitte az Állatkertbe, adódott, hogy összefutunk, ha odaérünk. A környék tömve autókkal, egészen véletlenül csíptünk el egy helyet az Állatkert közelében.  Az egyik bejáratnál félórás sor, a másik bejáratnál csak két pár állt előttünk, simán bejutottunk. Ahogy elnéztem a kígyózó sort, felrémlett előttem a fenyegető jövő sötét árnya: a hosszú hétvégére tervezett gyerekprogramokra edzeni kell a családi állóképességet... vagy maradunk itthon. Az utóbbi azért nehezen elképzelhető kettő darab energiabomba fiúgyermekkel.
Bevallom őszintén, pofára estem az Állatkertben. Mármint nem konkrétan, bár nekem a lapos sarkú cipellőben is kibicsaklik a bokám. Gyönyörűen elképzeltem, hogy Andris ámul-bámul az állatokat látván, eltátja a pici száját a nagy csodálkozásban, aztán úgy egy óra múlva bealszik a babakocsiban a sok izgalom közepette, mi meg B.-vel lángosozunk, fagyizunk és satöbbizünk az alvó ded felett. Ja, persze. Kábé 30 perc sem kellett ahhoz, hogy minden tervem romokban heverjen. Andrist összesen egy-két kacsa és fóka kötötte le pár percre, alapvetően a többi gyerek érdekelte, hogy ők hova futnak és mit csinálnak, meg amúgy is tök szuper, hogy ide be lehet szaladni és ott ki lehet rohanni, és hiába mondtam neki, hogy nézd, kisfiam, ott a tigris, baromira nem érdekelte a tigris, mert neki a tigris az az itthoni két plüsstigris, meg a rajzfilmes tigris, de az a nagy, üveg mögött sétáló izé, az hidegen hagyta. A tigrisnél sokkal jobban érdekelte pölö a kút, mert született vércápaként imádja a vizet:


Nem zártuk be sehová, a kisállatos simogató rácsába kapaszkodik és onnan les ki vágyódva a kútra. Meggyőződésem volt, hogy extázisba esik az állatok megsimogatásának lehetőségétől, Sir Andrew azonban egyszer-kétszer megérintette a mellette elsétáló kecskét, aztán ennyi, rohant tovább mindenfelé. Extázist még nyomokban sem tartalmazott a tekintete. Az apukája azért néha megpróbálta közelebbi kontaktusba hozni az állatokkal, ha már bementek a kecskeszarba:


A háttérben nem azért fekete a statiszták feje, mert szénné égtek a napon vagy mert ezt kívánja az állatsimogatós etikett - besatíroztam az orczájukat. A magát kerítésnek álcázó kecskét piros nyíllal buktattam le, épp egy rózsaszín bicikli kerekével masszírozta a fejét. Úgy tűnik, Andrist csak a pici kutyák hozzák lázba, olyat már látott, arról tudja, hogy mi, meg a kacsák, mert azok is kicsik (a fókák meg a semmiből bukkantak fel az orra előtt, az vicces volt szerinte). A fiam a mellette álló kislánytól kért kenyeret, miután látta, hogy a lánynak van olyanja, amit a kacsák közé dobál. Magától értetődő természetességgel nyújtotta a kezét a kislány felé, hogy jöhet a kenyér, és nagyon profin hajigált. Jó fej volt a kislány, mintha mindig is egymás mellett állva etették volna a kacsákat, teljesen úgy néztek ki.


Azt is elmondom, hogy Andris ilyenkor mindig elfelejt szeparációsan szorongani, az csak akkor jut eszébe, ha becsukom magam mögött a vécéajtót. Mihelyt kikerül a lakásból, nekiered a nagyvilágnak és nem nézi, ott vagyok-é mögötte vagy sem. Nyilván azt feltételezi, hogy igen, ezért mer kalandozni, de azért engem gyakran meglep az a magabiztosság, ahogy a fiam a nyakába veszi az új helyeket és leszólítja/megérinti az új embereket. Bátran és kíváncsian jár-kel ez az apró fiú akár a rendelőben, akár a játszótéren, akár az Állatkertben, akár a boltban. És szinte alig engedi, hogy fogjuk a kezét, mert ő egyedül akarja csinálni a dolgait.


B. utolsó fittebb perceiben még családi képet is készített anyu, persze nem tudtuk, hogy valamivel később B. igen ramaty állapotba kerül. Ööö... talán nem a fotózástól. 


Az első fotón mintha jobban látszódna a hasam mérete (a kisebbik fiam is a kényelmes albérletet szereti). Egyébként nálunk általában olyan képek születnek, hogy mindenki másfelé néz és valami mást csinál a kamerába vigyorgás helyett. A második fotón Andris tekintete éhező gyerek benyomását keltheti, de senkit ne tévesszen meg a látszat, rengeteget za eszik.
B. egy teával próbált életet csiholni magába, mert valakinek az autót is kellett vezetnie, aztán kicsit tologattuk még a gyereket, aki alvás helyett bőszen tiltakozott, mert még futkározni akart volna, ezt azonban egyikünk sem vállalta fizikailag, inkább befekszünk a tigrisek közé. Egyik oldalamon a sápadt B.-vel, másik oldalamon a balhézó gyerekkel esélyem sem volt a lángosozásra. A fagyizás egy nyomi Calippo elszopogatásában merült ki. 
Mire hazaértünk, a másik gyerek szétrugdosta a belső szerveimet, a lábaim sajogtak, húzott a hasam a nonstop gyaloglástól (és még az elefántokat sem láttam), szóval, kizárólag arra vágytam, hogy az álmosan pislogó Andris elaludjon végre és B. mellé omolhassak az ágyba, akit kiütött a betegség. A fiam nem támogatta ezt a tervemet sem, ébren kihúzta fürdetésig, és ez azzal járt, hogy megállás nélkül pesztráltam a nap további részében a sajgó, fájó, húzódó mindenemmel. Másnap aztán kidőltem a kimerültségtől: 14 órát nyomtam le egyhuzamban terhesen az állatkertes napon, a szervezetem takaréklángra tett. Valahol azért ott csörgedezik bennem egy kevéske Terminátor-vér.   
A tanulság pedig az, hogy cirka két évig hanyagoljuk az Állatkertet. Ha állatokat akarok mutogatni Andrisnak, bekapcsolom a Spektrumot, én meg elnyúlok a kanapén felpolcolt lábakkal és fagyicsokisütivel. 

2012. március 18., vasárnap

Vigyétek, vigyétek, vigyétek

Murphy természetesen taccsra vágta a hosszú hétvégére tervezett programjainkat, mert a Murphy az ilyen, de erről majd később, most inkább jöjjön mindaz, amit a gyerek cuccainak szétszálazása óta közkinccsé szeretnék tenni, hátha érdekel valakit: 

Birtokolok 
a) egy tubus Physiogel krémet: júliusban jár le a szavatossága és összesen kábé két-három borsószemnyit használtunk belőle, mert kiderült, hogy rossz infót mondott anno a védőnő és Andris bőrére nem ezt kellett volna megvenni (eme malőr valamikor még a rutintalan anyakorszakomban történt, mára kitapasztaltam, mire hogyan reagál a fiam érzékeny bőre és nem kajálok meg holmi "ezt és ezt mindenféleképpen vegye meg, anyuka, mert csak ettől múlik el a probléma" instrukciókat, hiába jóindulatúak);
b) kismillió dm bababónuszos kupont: tényleg kismillió, simán kitapétázhatnám velük a lakást, ugyanis a legtöbb kupon nálunk nem aktuális (pölö pelenkakiütés elleni krém, fürdető és sampon, pelenka, babakrém, MAM cumi 1 forintért, cumisüveg, babaápoló olaj, bébiétel, tápszer, rágóka és sok-sok egyéb kedvezményes cucc), és csak azért nem veszek meg valamit, mert x százalékos akciót nyomnak rá.

Ha szeretnétek ezt-azt a felsoroltak közül, illetve konkrét kuponra vágytok, dobjatok egy mélt, légyszi, nagyon szívesen odaajándékozom bármelyiket.

2012. március 16., péntek

A kisebbik fiamról

A hónap első hetének kórházi ultrahangosát nem igazán nevezném a szakma Nánási Palijának, és nem azért, mert nő. Azt hiszem, ilyen nyomi uh képet még senki nem csinált a gyerekeimről, ami azért nem gond, örülök, hogy egyáltalán látom, pölö nincs három szeme a kiscápának. 


A sarj nem zavartatta magát, önfeledten szunyált a néhány perces vizsgálat alatt. Erre egyébként 30 percet vártam, hiába értem oda pontosan, ugyanis az ultrahangos bagázs abban a pillanatban osont el kávézni, amikor betoppantam. A levezető kávézásra meg három kismama után került sor. Hiába, no, 10 perc ultrahangban (kábé 3 perc per anya) elfárad az ember szonográfus lánya, jegyezzük meg magunknak ezt a fontos tapasztalatot. A pocakhierarchiában lassan-lassan egyre jobb pozíciót foglalok el, minél nagyobb az albérlet, annál előbb hívnak be ultrahangra. A szóban forgó albérletet első pillantásra harmincvalahány hetesnek nézte az ultrahangos nő. Hát, nem bánnám, ha ekkora hassal és ekkora fenékkel telepednék meg a szülőszobán (a gyerek nőjön még, natürlich), nekem néha már ez is sok, mondjuk, abban az esetben, amikor az Andris névre hallgató motoros banditát menedzselem a lakótelepi dzsungelben, vagy amikor majdnem beszorul a seggem a csúszdába. Ja, kaptam ajándékba vicces babás füzetet, mert az ultrahangos úgy vélte, az első gyerekkel már megtapasztaltam az anyaság sötét bugyrait is (olvassák a blogomat vagy mi?), ergo nem fogok megsértődni a füzetet lapozgatván. Az első gyereküket várók állítólag zokon veszik az ilyesmi poénokat. 
A kisebbik fiamnak amúgy mindene megvan a genetikai ultrahang szerint is, nagyon szépen fejlődik, ezennel szülői dicséretben részesítem. (Sokadjára.) 281 gramm, most már abszolút nehézsúlyú, és annyira fiú, hogy ennél fiúbb nem lehet, szóval, itt semmi nem fog se leesni, se visszahúzódni. Nem mintha ebben reménykednénk, de jó az ezerszázalékos bizonyosság, kislányruhánk nincs itthon. 
A nőkurkászomnál kivitelezett hétfői ultrahang képet nem teszem fel, mert olyan sötét lett, mintha az én kis amatőr kacsóim matattak volna a baromi drága uh-gépen. A dokim még nem tapasztalta ki a működtetés  legapróbb rejtelmeit, de legalább hasi ultrahangot csinált a hüvelyi helyett. Úgy látszik, megtalálta az összes vizsgálófejet. Talán a terhességem végére előkerül a használati utasítás is. Kiderült, hogy az albérlő fiam cápább Andrisnál, a doki nagyon nehezen kapta el a szívhangját, percekbe telt, mert nonstop ficánkolt. (Nem a doki, hanem a fiam.) Később hatalmas ásítással bealudt. Az ásításról azért maradtam le, mert a sötét monitoron a gyerek szívét néztem a szájának. Ennyire sötét volt a monitor. 
A dokinál rákérdeztem a hamarosan esedékes cukorterheléses kálváriára, miként lehetne lerövidíteni a két órát. Nem a cukros lötty  elfogyasztása aggaszt, hanem az a tény, hogy reggel hétre az éhgyomrommal együtt be kell bumliznom az egészségházba, a vérvétel és a cukorcucc magamba döntése után pedig két órán keresztül ott dekkolok röghöz kötve a következő vérvételre várva. A doki azt mondta, sehogy, a két óra kivárása kötelező. Tavaly túléltem, meglátjuk, idén mi a sorsom.

2012. március 9., péntek

Orrvérzésig

Anno kistányérnyi szemekkel néztem a középső sógornőm két fiát (a bordáig érő generáció tagjai), amikor egyik napról a másikra mintha megkergültek volna és minden balesetveszélyes hülyeséget kitaláltak, ami csak elképzelhető egy lakótelepi lakásban, és a sógornőm ilyenkor annyit mondott beletörődő hangsúllyal, hogy front van, és rohant intézkedni. Ma megtapasztaltam, hogy a front hatására a fiam teljes egészében egy másik cápává lényegült át, és azért mondom a frontot, mert abba nem akarok belegondolni, hogy ez a viselkedés az éppen aktuális fejlődési szakasz jellemzője és évekig eltart még. Például csak ötmilliószor szóltam rá, hogy Andrásfiam, ne csináld ezt, ne csináld azt. Ennyire zizi soha nem szokott lenni, meg is kérdeztem tőle, tud-e arról, hogy a valódi énjét éjszaka elrabolták az ufók és műcápaénre cserélték vagy valami, de nem válaszolt. Örültem, hogy még nem beszél, nehezen viseltem volna az igazságot. Aztán rátámaszkodott egy kartondoboz tetejére és addig-addig tehénkedett rá egyre lendületesebben, amíg beszakadt alatta, ott pont nem volt tejes doboz, és a szélébe bevágta az orrát. Óriási bömbölés, orra és szája csupa vér. A mosdó pár percig erősen hasonlított egy mészárszékre, nehezen állt el az orrvérzés. Nem tudom, hogyan őriztem meg a nyugalmamat, pölö a saját vérvételemnél nem bírok odanézni a karomra. Átsuhant a fejemen, hogy ugorjunk el a röntgenre, de miután Andris megnyugodott (szoptatás+ölelgetés+puszilgatás), megtapogattam az orrát és nem visított, aztán elmentünk sétálni, aztán jött az uzsonna, ahol a Főnök azzal szórakozott, hogy egy átlátszó műanyag fedelet szorított az arcára, erre a teljes arcberendezése felgyűrődött (nagyon röhögtem), az orra is, szóval, nem tört el. És ez csak egyetlen momentum a mai napból. 

2012. március 7., szerda

Körkérdezek

Megnéztem néhány helyen, hogy hány hónapos kortól adhatok gombát a gyereknek (ehhem... nem a pszichedelikus gombákra gondolok), de nem kaptam konkrét választ, pedig ez nem olyan bonyolult kérdés, mint a szelektív hulladékgyűjtés. Nagyrészt olyan verziókat olvastam, hogy a) akár már néhány hónaposan, b) az első szülinapja után, c) várjak vele, amíg betölti a kettőt.

Ötlet? Tapasztalat? (Varázsgomba nekem?)

2012. március 5., hétfő

2012. március 4., vasárnap

A legkedvencebb pénteki jelenetem és a (holtversenyben) legkedvencebb pénteki képem

Azt mindenféleképpen szeretném megörökíteni, kedves naplóm, ahogy dorw Vackora nagy-nagy boldogsággal átöleli Andrist:


Arra tippelek, hogy Vackor látta az anyukájától, miként kell megölelni azt, akit szeretünk (az aktuális helyzetben ez a személy én voltam, hehe), és úgy gondolta, itt az ideje, hogy öleléssel is kifejezze a Sir Andrew-val szemben táplált érzelmeit. Vackor még soha nem csinált ilyesmit, de a nap végére nagyon belejött Andris ölelgetésébe, mindig boldog arccal közelített felé és egyre ügyesebb mozdulatokkal próbálta magához szorítani. Látszott rajta, hogy jó dolognak tartja és élvezi az ölelgetősdit. Közel álltam ahhoz, hogy megzabáljam, de jó házigazda nem falja fel a barátnője kisfiát, ugyebár.   
Andris azt még zokon vette, hogy az egyik játszótéri ölelésroham következtében a földön kötött ki (Vackor lendületétől felborultak, mint két liszteszsák), aztán valahogy megszokta barátja új hóbortját és hagyta magát. Kíváncsi vagyok, mikor öleli vissza.


Ez meg egy olyan kép, hogy jujjdenagyonszeretem. Zsivány ez a gyerek, zsivány.

2012. március 1., csütörtök

Mindenféléről

Mindenféle1:
Azt a nagyon borzalmas két órán át tartó altatásos mizériát végül úgy sikerült rendezni, hogy megszereltük az elromlott gyereket megvilágosodtunk: Andris kis fejében összeállt a kép, miszerint ha ő álomra hajtja a fejét, korántsem biztos, hogy a szülei is így tesznek (apja gépe bekapcsolva, anyja asztalánál ég a lámpa ésatöbbi), ezért az esti altatást félbeszakítva ellenőrző körútra indult, hogy az apja épp mivel foglalatoskodik a másik szobában, és aztán "a szüleim játszanak, ergo még én is játszhatok" alapon nekiállt mókolni a dolgaival vagy az apjával. A gyerek felismerését erőteljesen megdobta a mostanában kibontakozó apássága, pölö gyakrabban csimpaszkodik rá, alig tágít mellőle, miután hazajött, este és hétvégén kizárólag a térdén ülve, a karjában hajlandó táplálkozni, lehetőleg az apja tányérjából, illetve őt etetve. Az apásságából következik, hogyha imádott apja még a gép előtt ül, fenét fog lefeküdni, inkább Alma együttest hallgat az apja ölében ücsörögve. 
Katartikus aha-élményünk után azt a stratégiát dolgoztuk ki B.-vel, hogy amíg a gyereket el nem altatom, lefekszik a hálószobában és akár el is aludhat, de semmiféleképpen ne keltsen bulizós benyomást. A taktikánk eddig remekül működik. Hacsak nem hullafáradt ez a mi kis Sherlockunk, alvás előtt lelkiismeretesen eltrappol az apjához, aki többszöri ránézésre is ágyon szundikáló apának tűnik vagy ténylegesen az is, ami ugyan nem akadályozza meg Andrist abban, hogy szeretete jeléül telepakolja az apja kispárnáját autóval és szerszámmal, viszont B. lecsekkolása után minden cécó nélkül visszamászik hozzám a kanapéra és a szoptatás végén szépen elalszik, és arra sem ébred fel, hogy átszállítom az ágyába. 

Mindenféle2:
Az alvástéma érzékeny pontom amúgy, ugyanis a Sir néha 30-40 perccel nyomja végig a napot reggel héttől-nyolctól este kilencig. Valami gigafrontnak kell ahhoz a levegőben terpeszkednie, hogy hajlandó legyen kétszer aludni. Elfogadtam, hogy áttért az egyszeri alvásra, ez az élet rendje, vagy mi, azt azonban már nehezen emésztem meg, hogy egyre gyakrabban kezdi egykor vagy még később az alvást, és addig folyamatosan teszek-veszek. A Sir mellett nincs egyetlen nyugodt percem sem, mindenben részt akar venni, amit csinálok. Az elképzelhetetlen, hogy leülök öt percre és békésen, de főleg egyedül elkortyolgatom a kapucsínómat. Jön, hogy vegyem az ölembe, mert kér belőle, de ha már nem adok, mert ugye nem adok, akkor legalább a kanalamat hadd kaparintsa meg, hogy kevergethesse a löttyöt, illetve belekanalazhassa a számba. Szóval, amíg nem alszik, esélyem sincs a pihenésre, pedig félidős terhesen kifejezetten rosszul viselem, ha állandó aktivitásban vagyok fizikailag. Most ott tartunk, hogy kiszámíthatatlan, mikor dől ki, ráadásul hiába dögálmos, átkapcsol robotpilótára és úgy ténykedik tovább egy-két órácskát. 

Mindenféle3:
A másik, ami miatt lassan atomjaimra hullok a fáradtságtól, hogy még mindig szoptatom a gyerekemet. Szeretném, ha elválasztódna, vagy ha el tudnám választani, de egyelőre gőzöm sincs, hogy csináljam lelki sérülés nélkül. Nekem majd' 17 hónap után már nyűg a szoptatás, a terhesség mellett iszonyatosan leszívja az energiáimat, fájnak a melleim. Táplálkozás szempontjából egyáltalán nincs rá szüksége Andrisnak, és az humbug, hogy a több kaja miatt úgyis simán leszokik. Annyit eszik, mint egy ló, viszont ha a mellem kell neki, nem fogad el mást. (Cumira nem fogom rászoktatni, ha eddig csodásan elvolt nélküle.) Frontnál, fogzásnál, altatásnál nagyon igényli, bár ha valamiért nem vagyok itthon a nappali alvásánál, a mellem nélkül is el tud aludni az apja karjában. Olyan nincs, hogy nem szoptatom meg, amikor kéri, mert jön a sírás, és én sohasohasoha nem fogom sírni hagyni egyik gyerekemet sem. Andris pillanatok alatt behergeli magát, ha mondjuk éjszaka felébred és nem én megyek be hozzá, hanem az apja, hiába imádja, semmit nem fogad el tőle. Adódik úgy, hogy a fogzás felébreszti hajnalban és együtt durmolunk tovább a kanapén, mert nincs erőm újra és újra bemenni hozzá megszoptatni (kizárólag fekve kényelmes, a rácsos kiságyában azonban nem férek el). Ilyenkor többet szopik, mert ott vagyok mellette, én pedig úgy ébredek, mint aki nyolc órán keresztül tombolt az Aerosmith koncerten, és szívem szerint elájulnék/sírnék a kimerültségtől. Perpill ördögi körnek tűnik ez az egész, és nem kizárt, hogy talán lehetett volna ügyesebben is csinálni (ahogy az okos könyvek írják, ugye), de mi így tudtuk nyugodt lelkiismerettel. Egyelőre veszünk neki egy nagyobb gyerekágyat, hátha megúszható ezzel a kanapézás, mert oda tudok feküdni mellé, illetve mert utálja a rácsos ágyat, csak ugrálni és bújócskázni szeret benne, de azt éjszaka szerencsére nem csinálja. 

Mindenféle4:
Mindig mondtam, hogy a fiam úriember. Az elmúlt két napban nála pár hónappal vagy egy-másfél évvel idősebb lányokkal hozta össze a tavaszi napsugár, és a fiam barátkozás céljából aranyosan mosolyogva mindenkinek felkínálta az éppen aktuális mindenét (pl. kiflicsücsök, keksz, labda). Pici kora óta ilyen, soha nem fordult elő, hogy rárontson egy másik gyerek valamijére és a sajátjának érezze és hisztizni kezdjen, amikor a tulaj jogosan visszakéri. Andris általában odamegy a pölö kiszemelt motorhoz és nézegeti, egy-két ujjával megsimogatja, sétálgat mellette, ilyesmi. Konszolidáltan, figyelmesen, érdeklődve. A labdáját meg odatartja a másik elé, hogy gyere pajti, labdázzunk. Ma megtapasztalta, hogy másképp is lehet ezt csinálni. A nála két hónappal idősebb (és másfél fejjel magasabb, cirka 2-3 évesnek kinéző) Eperke (komolyan így hívják, azt nem kérdeztem meg, hogy mi a vezetékneve, esetleg Földi?) megrángatta a fiamat, mert Andris a kezébe merte venni a saját labdáját. Nem láttam még ilyen erőszakos és hisztis kiscsajt, most húsz percen keresztül élvezhettem a műsorát. Ma és tegnap is azt láttam-hallottam, hogy ezek a lányok pengeéles hangon képesek sikoltozni, ha valami nem tetszik nekik, hihetetlen módon nyávognak hasonló okból kifolyólag. Tökre örülök, hogy fiam lesz megint. Ja, E. a második csaj, aki idén megcibálta Andrist, a 15 hós oltásnál O. próbálta némi lányos erőszak alkalmazásával megszerezni Andristól a kiflijét. Nem tudom, létezik-e erre valami statisztika, hogy a lányok vagy a fiúk alkalmaznak-é testi erőt iksz dolog eltulajdonítása érdekében.  Lehet, személyiségtől függ, vagy attól, ki mennyire frusztrált az adott helyzetben. Azért fura, mert a fiam ezzel soha nem próbálkozott. Nem is számít rá, nem is tud mit kezdeni a helyzettel, max. sírni kezd, ha erősen cibálják. Ő egyelőre az a típusú baba, aki rettentő barátságos és mindent odaad a többieknek, hogy oké, kezdődjön a közös játék, aztán csak értetlenül pislog, hogy a többiek meg elrohannak a cuccaival, illetve visítoznak, ha a cuccaikhoz ér.

Mindenféle5:
Sikerült véglegesítenünk A Kisebbik Fiúnk nevét, persze nem publikus a születésig. B. ötlete volt ez is, bár Andrisnál az Andrét vetette fel először, de mondtam, hogy kizárt az idegen hangzású név, így lett Andris a ded. Ezoellenesek most gyorsan görgessenek pár sorral lejjebb, mert elmesélem, hogy álmomban mindkét gyerek megüzente nekem a nevét. Hát... ööö... nem vettük figyelembe az óhajukat. Andrisnál az Ágoston jött elő, az öccsénél meg a Barnabás, de az Á.-t az apa nem tudta elfogadni, a B.-t meg az anya. Nálam egyik név sem szerepelt a nagyon rövid fiúnév listán, de az Á.-t szimpatikusnak éreztem. Mindkét alkalommal úgy ébredtem fel, hogy a nyelvem hegyén voltak a nevek, átjártak kívül-belül, és boldog voltam, hogy ilyen mély kapcsolatba sikerült kerülnöm a gyerekekkel. Elhiszem, hogy akinek nincs gyereke vagy nem tartja fontosnak a születés előtti anya-gyerek kapcsolatot, az hülyeségnek tartja ezt az üzengetősdit, én sem nekik írtam le, hanem magunknak. Aktív belső életet élek hosszú évek óta, amit nehéz szavakba foglalni, nem szoktam, de nem is akarom elmagyarázni, hogy ez milyen. Aki hasonlóan gondolkodik, azzal úgyis mindig megtaláljuk egymást.  

Mindenféle6:
Nehezen szánom rá magam arra, hogy a terhességemről írjak. Nem tudom, miért. Minden rendben, és szerintem a holnapi genetikai ultrahang sem fog újat mondani, csak mutatni, ugyanakkor azt érzem, hogy ez a baba más habitusú, mint Andris. Szeret begubózni. Andris ízig-vérig társasági emberke, a tesója nem ilyen. Nehézkesen pakoltam fel eddig is a képeit, nem írtam róla annyit, és igazából most sem jönnek úgy a szavak, mint Andrisnál. Azt azért elmondom, hogy már úgy mocorog, hogy B. is érzi a tenyerén, és ahogy megérzi B. kezét a hasamon és meghallja a hangját, rögtön mozgásba lendül és a tenyere alá kucorodik. A kilencedik hét óta érzékelem a ficánkolását, de azok a kezdeti, néhány másodpercig tartó csikizős érzések meg sem közelítik azt, amikor a kezem alatt bugizik a kisebbik fiam. Imádom.