2013. február 20., szerda

Érettségi előtti gyorsjelentés


Íme, a blogilag elhanyagolt gyermek, egy hete múlt hét hónapos. Már kész férfi, nem? Itt éppen a bátyja motorját simogatta elmélyülten, amikor lefotóztam, és a motorsimogatás-fényképezés kizárólag azért történhetett meg, mert a bátyja elment vásárolni az apukájával, így nem rángatta ki az enyém! én motorom! felkiáltással az ifjabbik Sir kezéből a járgányt. Ez amúgy a halálom, ez az enyémezés, 2012 legtöbbet hallott szava, úgy kábé tízmilliószor hangzott el, utálom. (A második helyen az én! végzett, tegye fel a kezét, aki meglepődött.) Dávid jól viseli, hogy a bátyja mindent kirángat a kezéből, és nem igazán hatja meg: Mivel a hóforduló előtt egy héttel elkezdett kúszni, simán odavágtázik Andrishoz és megpróbálja visszaszerezni az éppen aktuális kincsét, vagy nagyon politikusan akkor cserkészi be, amikor a bátyja mást csinál (mondjuk, ebédel) és nem néz oda. Andris alapjáraton sivalkodik, elrohan a cuccal. Anya / apa normál hangerejű szép szóval vagy emeltebb hangon megfogalmazott szép szóval ötezredszer is elmondja Andrisnak (adott esetben Dávidnak is, igen, taktikai okokból), hogy nemszabadelvenniamásiktólaztamiveléppenjátszik ésatöbbi. Ez még állandó óránkénti program lesz idén, ebben biztos vagyok, és igazán szólhattak volna a mesterek, hogy egynemű, kicsi korkülönbségű gyerekeknél milyen durva az ilyesmi. Fárasztó és idegőrlő, de csak vége lesz egyszer. A vége előtt persze jön az, hogy Dávid majd jól odamászik mindenhez, ami Andrisé, és ez az idő nincs is olyan messze, ugyanis a kisebbik cápa a négykézlábazást próbálgatja. Két-három hétig kúszott, műveletsor részéről kipipálva, most minek tötymörésszen tovább, ha van a kúszásnál hatékonyabb mozgásforma is. A héten történt, hogy felnyúlt egy polcra a konyhában (na, azért nem a mosogató felettire) és leszedte az ott dekkoló cuccokat, meg az, hogy az ágyrácsba kapaszkodva húzódzkodott, ma meg életében először átkelt az egyik küszöbön (áttolatott rajta), ami nagy mumus volt eddig. Ja, az enyémezés körüli balhé azért is idegesítő, mert Andris sokszor odaviszi a dolgait Dávidnak, hogy tessék, öcsi, és megtapsolja magát, meg várja, hogy megdicsérjük, milyen aranyos és kedves tőle, hogy odaadta a játékát Dávidnak, szóval, nagyrészt inkább minket tesztelő hisztinek érzem a kitöréseit, mert soha nem veszünk el tőle semmit, Dávid sem kap meg úgy játékot, hogy elmarja a kezéből (visszaadjuk Andrisnak és közben a kicsinek is elmondjuk a játékszabályokat, aki édesen néz, mintha értené).


A kúszásnál hatékonyabb mozgásformák közé tartozik Dávidnál az is, ha az anyjával / apjával cipelteti a kis seggét. Hihetetlen erősségű balhét képes levágni, ha valami általa kietlennek és sivárnak titulált helyen ott merjük hagyni egyedül akár öt percre (pl. a gyerekszobában). Várom már, hogy másszon és oda kommandózza magát, ahová akarja - az ifjabbik Sir balhéját még az ellenségeimnek sem kívánom. A kúszása egyébként eszméletlenül aranyos, baromi gyorsan halad, mert erős kisfiú és igen elszánt. Néha elfelejti, hogy tud kúszni, ilyenkor duzzogva pattog egy helyben, megpróbálja hasról elrugaszkodva feldobni magát a levegőbe. Eme test pontos paramétereiről nincs infóm, legyen elég annyi, hogy nő és hízik és finom a húsa. 
Az is biztos, hogy a gyerek hajlamos megnehezíteni az életét (meg az enyémet): A szoptatásnál még mindig akadnak keserves pillanatok. Azt eleve nehezen emésztem meg, hogy fekve-ülve egyáltalán nem tudom szoptatni (fekve soha nem is lehetett és nagyon hiányzik az az összebújás vele), csak állva, karban ringatva. Van úgy, hogy enni akar, mert dögéhes, és én is azt akarom, hogy egyen, ennek ellenére izomból és bőgve tolja el magát tőlem (sír azért, mert meg akarom etetni és sír azért, mert éhes, jó, mi?), leizzadok a test-test elleni küzdelemben, mire a szájába operálom a mellemet. Nem elég már neki a tejem, éjszaka négyszer-hatszor etetem, és külön jó, hogy hajnalban élek kicsit, mert így nem az alvásomat szakítja meg. Azért az továbbra is nehéz, amikor másfél órán belül háromszor ébreszt fel, és ez nem is fog változni egy ideig, ugyanis a hozzátáplálást nem fogadja el (pl. bársonyosan puhára pürésített sütőtök), annyira undorodik a kábé egytized babakanálnyi nem anyatejes kajától, hogy egyszerűen kihányja. Dávid sem az a típus, aki mindent a szájába vesz. Bár párszor rajtakaptam azon, hogy megnyalta valamelyik játékot, Andrishoz hasonlóan rá sem jellemző, hogy megpróbálná a szájába gyömöszölni az izgalmasabbnak tűnő dolgokat. Nagyon kényes arra, mi érhet a szájához, és a Vigantol beadása sem egyszerű. Most a kiflicsücsökkel próbálkozom, jelenleg abban a szakaszban járunk, amikor különböző praktikákkal megkísérlem ráébreszteni másodszülöttemet arra, hogy a kifli szájba vehető és rágcsálható izé. Mivel hadonászni és ütögetni jobban szeret a kiflivel, egyelőre nem ítélem sikeresnek a kiflicsücsök-projektet. Nyammogni kizárólag az öklén szokott, mert vadul fogzik.


A két gyerek gyakran játszik így, itt pölö szemetet szállít a kukásautó, és igen, a háttérben is van még kukásautó, és igen, külön szemetet téptem-gyűrtem Andrisnak az Avon katalógusból (bocs!), meg külön szemetet téptem-gyűrtem Dávidnak az Avon katalógusból (bocs!), mert Dávid elmarkolta az Andrisét, Andris tiltakozott, aztán meg begyűjtötte Dávidét is. A kicsi finommozgásával is elégedett vagyok, ügyesen csippent fel mindenfélét, és a kedvenc játékai közé tartozik két hónapja, hogy valamit megpróbál valamibe / valamire rakni, és a háttérben látható kukásautóba már profin pakol. Az a zöld kukásautó (én kukásautóm! by Andris) amúgy az ő életében is nagy szerelem, áhítattal játszik vele hónapok óta, csók a fejére annak, aki kitalálta a három kiskukát hozzá, plusz a fehér bőrű kukásbácsit és a barna bőrű kukásnénit. Ha Andris játszik a kukásautóval, Dávid egész kis szíve ott van a szemében (én kukásautóm!, olvasom le az arcáról), izgatottan reklamál, hogy őisőisőis, merthogy a szájberregtetés mellett nagyon dumál már. Tudom, hogy milyen játékkal lehet örömet szerezni neki, például a könyveket imádja, és a top3 játék között ott a túró rudi papírja meg az üveggolyó. Ez utóbbit szintén imádja, ügyesen görgeti ide-oda, ha levadássza (mellette vagyok, nyugi), és talán akkor kúszik a leggyorsabban, ha üveggolyót kell becserkészni, csak úgy hasít a gyerek. A ruhaszárító tologatása szintén a kedvencek közé tartozik, egészen extázisba tud esni tőle, meg a függönytől. Szeretem, ahogy elbabrál a kincseivel, a kora reggeli kelésben például az a jó, hogy odabújhatok mellé a földön és nyugodtan nézhetem, ahogy játszik. Klassz az is, hogy úgy tud nekem örülni, mintha én lennék a világ közepe.
Az utóbbi egy hónapban gyakran sikerül összehangolnom a gyerekek napközbeni alvását, illetve az a fontos, hogy amikor Andris alszik, Dávid is aludjon, hogy az anyjuk hadd szusszanjon kicsit. A séták alatt egyre több időt tölt ébren, de a hordozóban azért előbb-utóbb elszundít. A kiscápa háromszor egy órát szunyál nappal, a 20-30 perces villámalvások elmaradásáért végtelenül hálás vagyok. Reggel ugye korán ébred, hiába reklamáltam nála emiatt, úgyhogy marad a kómázás (ő persze vidáman kacarászik és kurjongat), és ha mázlim van, egy órára még visszaalszunk Andris ébredése előtt. Ilyenkor a két fiú szokott engem ébreszteni: Például ma Andris a konyhaszekrényből levadászott sodrófával támogatta meg az anya... anya! suttogását (nem derült ki, mire akarta használni, csak odarakta jelzésképpen a kispárnám mellé), Dávid meg az ágyában viháncolt, hogy ugyan ébredjek már fel. 


Imádom, amikor így összekulcsolja a bokáját, igazából az egész gyereket valami elemi erővel imádom, meg a bátyját is. Alapjáraton még mindig vigyorgombóc a kisebbik fiam (nem lehet, hogy nála kimarad a dackorszak?), és az az imádat, amit a szemében látok, ha engem néz, az egyszerűen megremegteti a térdemet, meg az is, amikor a karomban van és fülem alatt szerelmeshez illő módon, puha, finom mozdulatokkal cirógatja a hajamat. Jó, itt ezen a képen pont nem imád, mert nem adtam neki oda a fényképezőgépet. A vetkőztetést és az öltöztetést utálja, mondjuk, én is, mert egyetlen másodpercre sem marad a hátán, rögtön hasra akar fordulni, mihelyt lefektetem a hátára, és azért az is durva, hogy hajnal ötkor totálálmosan pölö fütyörésznem kell, hogy nyugton maradjon (a meglepetéstől, hogy micsoda hang jön ki az anyja száján). Még az életben nem izzadtam annyit, mint most a két gyerek mellett, és csak azért nem vagyok még agárvékony és párductestű, mert gyakran kajálok este 11 után, amikor nyugi van és úgy tudok lenyelni egy falatot, hogy közben nem kell ezer dolgot csinálnom. 
A ded hajlamos szeparációsan szorongani. A múlt hétvégén volt egy szabad napom: B. elment anyósomékhoz Andrissal, én meg itthon maradtam Dáviddal. Hát, kétgyerekesként is mást jelent a szabad nap, ugye. Gondoltam, szuper, egy kisgyerekkel simán lezavarom úgy a napot, hogy teszel-veszek, közben meg-megpihenek. Aha, persze. Két óra elteltével már bőgtem, és erősen vágytam arra, hogy valaki azonnal mentsen meg, mert nem lehet azt ép ésszel kibírni, hogy két órán keresztül szinte állandóan sír valamiért a gyerekem, hol a foga miatt, hol az imádott bátyja nyújtotta szórakoztatás hiánya miatt, de főleg azért, hogy két percre egyedül hagyom, hogy beindítsam a mosógépet, hogy elmenjek vécére, hogy becsukjam az ablakot ésatöbbi. Végül magamra kötöttem a manducában, na, az jó volt neki, így porszívóztam és mostam fel, ettől az extrém sporttól nem is szabadulok mostanában. A szombati mérleg végül úgy nézett ki, hogy Andris remekül elvolt anyósommal, a tehermentesített B. elugrott masszázsra (egy órára!), én meg alig vártam a kisírt szemeimmel és a megtépázott idegrendszeremmel, hogy hazajöjjenek és húsz percre leülhessek az asztalomhoz, az ékszereimhez - egyedül! 
Kíváncsiságból visszaolvastam, Andris hol tartott a fejlődésben ennyi idősen, és megijedtem, hogy úristen, elhanyagolom a második gyerekemet, mert még nem áll kapaszkodva, nem ül ésatöbbi, és már kerestem a választ a miértekre, de aztán kiderült, hogy rossz hónapot néztem. Tudom, hülyeség, de mégsem szeretem, hogy nem tudok annyit foglalkozni Dáviddal, mint Andrissal, és néha motoszkál bennem a félelem, hogy nem kap annyi figyelmet / szeretetet ésatöbbit, mint anno Andris, és jajjmileszígyvele.

2013. február 15., péntek

A tegnap legjobb dumája

csibike: Andris, ne ugrálj az ágyon, légy szíves!

Andris: Oké, édes!

2013. február 8., péntek

A gyerekeim olvassák a blogomat

Komolyan. Mióta leírtam, hogy megint brutálnehéz időket élünk - tünemények, az élet velük már-már habkönnyű. Ilyenkor még legalább öt gyereket szülnék, de azt a harmadikat mindenféleképpen. Amúgy mindig az van, hogy írok valamit róluk és másnap beköszönt az ellenkezője, szóval, holnaptól újra pokol, szia. 
Fura, hogy nálunk nincs középút: vagy nagyon idill minden, vagy azon jár az agyam, hogy úristen, mikor lesz már vége ennek a korszaknak... Jellemző, hogy az idill kábé egy hétig tart, a hardcore meg két-három hét. Az idill egy hete alatt szusszanunk, aztán újra jön a daráló. 
Soha nem gondoltam volna, hogy épp a gyerekezés alatt sírok majd sokat. Jó, nem minden egyes nap. Pedig nem is vagyok az a könnyen kiboruló, gyámoltalan, kéztördelő anya. Egy csomó bajom adódott már az életben, de érzelmileg egyik sem viselt úgy meg, mint a két fiam nevelése-terelgetése. Pont a héten olvastam Vekerdy-nél, hogy "az egész nap a két gyerekkel, minden segítség nélkül, még a háztartás vezetése mellett, rendkívül kimerítő. Igen, a gyerekek kiszívják a vérünket, lerágják a húsunkat egy ilyen helyzetben, és néha meg kell szabadulnunk tőlük, pihennünk kell, hogy a gyerekek, a maguk épülésére is, egy pihent anyát kaphassanak vissza." (Nagy családkönyv) A kiszívják-a-vérünket és a lerágják-a-húsunkat nagyon tetszik, abszolút igaz, adott esetben pontosan ezt érzem, holott semmi disznóságot nem csinálnak. És ugyan nem egyszer számolom az órákat, hogy mikor jön már haza B., a fiaimra nagyon büszke tudok lenni azért (is), hogy mindkettőnek van saját akarata és elképzelése, még akkor is, ha napokon keresztül megfeszülök a saját akaratok és elképzelések kordában tartása miatt. 


P.S.: A kommentekre fogok reagálni, ha lesz annyi időm, hogy normális válaszokat írjak.

2013. február 3., vasárnap

Hardcore (már megint, azaz még mindig...)

B. (álmodozó hangon): ... és a házunkban majd lesz dühöngő is a gyerekeknek...
csibike (csillogó szemekkel): Igen! És nekem is lesz egy saját dühöngőm!
B. (vigyorogva): ... és a gyerekekét kívülről lehet zárni, a tiédet meg belülről...

Elnevetgéltünk ezen, de az a helyzet, hogy reggel háromnegyed tízkor már üvöltöztem a nagyobbikkal, aztán bőgtem azzal a jellegzetes anyasírásommal, amit utálok, és ami csak azóta van, mióta anya vagyok, és volt még egy ugyanilyen üvöltözős-bőgős kör pár órával később, és tulajdonképpen a héten annyit kiabáltam-üvöltöztem meg bőgtem, hogy kezdtem azt hinni, idegbeteg roncs vagyok, de minimum depressziós, aztán kiderült, hogy csak belefáradtam az elmúlt kétévikszhónapba, a gyerekek viszont izomból nyomják a saját dolgaikat. Fáradt a testem, az agyam, a lelkem. Az idegrendszerem cafatokban. És még a hajam is szarul áll.