2011. szeptember 30., péntek

Borostyánlánc és kommandós kiképzés

Nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de mióta vasárnap apai javaslatra levettem Andris nyakából a borostyánláncot, mintha kicserélték volna a fiamat. Tíz perc után elmúlt az extrém méreteket öltő nyűgössége. Sir Andrew újra a régi, jó kis hetünk volt a gyakori ébredésekkel fűszerezett éjszakai műszak (igen, a foga) és az egyre határozottabban kinyilvánított éntudatából fakadó konfrontációk ellenére is. B. vélte úgy, hogy esetleg a nyaklánc miatt alakult durván a múlt péntek, és nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de tényleg a csütörtök délután felhelyezett nyaklánccal kezdődött ez az új típusú sírósság/anyásság. Persze lehet, hogy pont a lánctól való megszabadulás pillanatában szűnt meg minden front és szél és izémizé, mi azonban inkább a láncra gyanakszunk. Tény, a fogzási tüneteket enyhítette (nem tömte állandóan a szájába a fél takaróját), azért nem sírt Andris a két és fél nap alatt, viszont minden másért igen. Rögvest vizslatni kezdtük a láncot, eredeti-é vagy sem, hátha műanyagot címkéztek borostyánnak, én körömmel kapirgáltam a szemeket, B. pedig sós vízben úsztatta. Úgy néz ki, echte borostyán a cucc, Andris valamiért mégsem szerette. Borostyánügyben tanácstalan vagyok, Andrissal nem akarok kísérletezni. Azóta megint fél takarókat tol a szájába, viszont nem kíván második bőrként tapadni rám és csak akkor sír, ha nem adom oda neki a kamerát, vagy nem engedem, hogy kihajoljon a sokadik emeleti ablakból.
Ha hármasban vagyunk (ő, én és mobil/kamera/fényképezőgép), csak ilyen balhézós képeket tudok róla csinálni, egyiket sem lehet egy másodpercnél tovább működtetni a Sir közelében. Ha együtt visszanézzük a képet vagy filmet, röhögcsél saját magán, dumál a hangomat hallva, mihelyt azonban elteszem a műszereket, jön a (mű)sírás, hogy milyen kegyetlen anya vagyok.


Játszani óhajtana velük, naná, és a mobilt néha odaadom neki, mert imádja a csengőhangokat (death metalos headbangelést és seggrázást képzeljetek el koreográfiaként), de hadd ne finanszírozzam az uraság ad poci telefonhívásait. Valószínűleg B. nem örülne, ha Andris a kamera kihajtható képernyőjével origamizna.
Csomó minden történt egy hét alatt, például kétszer csináltunk közös programot dorwanyukával és a fiával. Ugye, az az alap, hogy ebben a korban még nem játszanak együtt a gyerekek, pusztán elszöszölnek egymás mellett. Na, a két Andris ezt a tételt rendszeresen cáfolja, ők bizony labdát dobálnak egymásnak, az egyik kergeti a másikat, a másik meg vissza-visszanézve és vigyorogva menekül (a másik 99,9%-ban Vackor, mert ő már profin rohan), elbabrálnak az üres kulaccsal (képen), doboztetőt hajigálnak ésatöbbi. 



A fiúk jól megvannak, nagy az öröm, ha találkoznak, és gyorsan eltanulnak dolgokat egymástól, pölö Vackor is rákapott arra, hogy a kanapénk háttámlájába kapaszkodva lesi a ruhaszárítót, Andris meg tegnap óta súlyosan sebesült dinoszaurusz hangján vijjog fel a legváratlanabb pillanatokban. A frászt hozza rám. A srácok itt éppen formagyakorlatokat mutatnak be Vackor leendő szobájában terpeszkedő matracon:


Ami a gyakorlatokat illeti, érik a névváltásom - a G.I. Jane pont jó lesz. Andrisról kiderült, hogy kalandor típus, ráadásul a vakmerőbb fajtából, egyből felkapaszkodik a legmagasabb mászókára (és mellesleg megtanul felmenni, illetve lejönni a lépcsőn), semmi hezitálás-terepszemle, nekem pedig marad a mászókázó bodyguard hálátlan szerepe, hiszen vagy eltiltom a gyereket a játszótéri mókától, ami bődületes baromság, vagy nyomkövetésre kapcsolok, ami szintén bődületes baromság, de legalább legálisan kipróbálhatom az összes gyerekjátékot. Dorwék játszóterén fél napra megadta magát a bal térdem (roppant egyet valami belül és kész), mert kúsztam a kalandor fiam után, a mi játszóterünkön meg a kötélhágcsón szórakoztattam a lakótelepet a kommandós vetődéseimmel. Mielőtt azt hinnétek, hogy megatutiistencsászárnő vagyok, elárulom, hogy van hová fejlődnöm, például sminkben, miniszoknyában-harisnyában és magassarkúban még nem mászókáztam, viszont a játszótéri toronyban egyszer mögöttem araszolt az anya, aki igen. A kék foltjaimat már nem számolom. Az ősz hajszálaimat sem.

2011. szeptember 25., vasárnap

Kis esti vegyes

Nemrég begyűjtöttem újabb ötezer fekete pontot: Andris alvás közben felsírt, kivettem az ágyából és a karomban ringatva megszoptattam. Így csináltam mindig, és így is fogom csinálni, amíg szoptatok. Nekünk így jó. Az okos könyvek szerint már át kellene aludnia az éjszakát, itt az ideje, hogy egy kis vízitatással és szigorúan a kiságy rácsain keresztül kivitelezett hátsimogatással altassam vissza a fiamat (ha többet szeretne, ne engedjek a zsarnoknak), aki éjszaka pusztán azért ébred fel kétszer, mert tudja, hogy megetetem. Belekódoltam ezt az infót. Az okos könyvek azzal biztatnak, hogy három-négy sírós éjszaka, és Sir Andrew úgy átalussza azt, amit át kell, hogy csak na. Az az igazság, hogy gyűlölöm az ilyen barbár megoldásokat, meg az, hogy képtelen vagyok sírni hagyni a gyereket. Nagyjából két hete öt percig kellett hallgatnom a bömbölését, kegyetlen volt. Épp habfürdőbe bátorkodtam belemerülni egy olyan időpontban, amikor nem szokott felébredni, erre tessék, kivételesen felébredt. Habokból ki, villámzuhany. Az apja ölelte magához a cápakölyköt, aki addig üvöltött, amíg a karomba nem vettem. Teljesen belehergelődött abba, hogy elmaradt az azonnali szoptatás, utána nehezen aludt vissza, bár két tejkorty között dobott nekem egy puszit az éjszaka meghitt sötétségében. Öt percig is alig bírtam hallgatni a 'nekem most rettentően rossz, gyere, anya, segíts rajtam!' sírását, a három-négy éjszakán át tartó sírásba simán belehalnék. Inkább arra tippelek, hogy fejlődési ugrásra készül, ugyanakkor hiába kínálom négyszer-ötször per nap, továbbra sem eszik igazán komoly mennyiséget felnőttkajából, következetesen hagy helyet az anyatejnek, ez viszont már nem olyan tápláló, hogy fedezze a cápanövekedéshez szükséges mindenfélét.  Éhesen senki nem tud ugrálni, nem igaz? Persze lehet, hogy cicifüggő a ded és ezért nem alszik 'rendesen' (definiáljuk ezt a szót, kérem szépen), passz, de úgy vagyok vele, hogy a  tíz-tizenegy óra alvást megszakító két ébredés is igen szép. Az Idő majd megoldja a kérdést. Eddig sem erőltettem semmit, eddig sem akartam okosabb lenni az ösztöneimnél. Van tejem, szeretem szoptatni, és ha már nem kér belőlem, elválasztja magát tőlem. Ennyi. 
Ja, múlt héten lecsekkolt a nőkurkászom a fel-felbukkanó rosszulléteim miatt (három teszt is azt mondta, hogy nem vagyok terhes, hüpp és szipp), és hagyott bennem némi rossz érzést, hogy meghökkent, amikor mondtam, hogy nem, Andris még nem alussza át az éjszakát, illetve falánknak titulálta a gyereket, aki nem igazán az, de mindegy. Sajna ő is azt mondta, hogy nem vagyok terhes (hüpp és szipp). Tudtam én is, csak szép lett volna, ha kiderül, mellétrafáltak az ösztöneim. A jó hír az, hogy egészséges vagyok, a terhestüneteket azért produkálta a testem, mert hormonálisan visszarendeződött az alapállapotba. Odabent mindenem szuper, bármikor megfoganhat Andris tesója, és nem leszek veszélyeztetett terhes, csak a hegszétválás fog fenyegetni, a vetélés nem, mármint hivatalosan. Nemhivatalosan minden megtörténhet, de majd gyúrok ezotériára, hogy rajt-cél győzelem legyen a következő gyerekemnél (a második fiú, a harmadik lány, ezt álmodtam nem sokkal Andris születése után). A 'szervezetem kipihente magát' mondatnál vissza tudtam fojtani a nevetést, bár nagyon ki akart bukni belőlem. Ja, lehet, hogy a szervezetem igen, csak én nem. Nem emlékszem, milyen érzés, amikor nyolc órát alszik az ember egyhuzamban és saját magától ébred. Elfelejtettem. Törölték a memóriámból. Olyan, mintha soha nem aludtam volna többet darabokra tördelt hat-hét óráknál.  
Ja, a még lényegebb lényeg: A fiamtól fehér alapon piros pöttyös bögrét kaptam a szülinapomra (a másik blogomban már nem írhatok pöttyös bögrentyűkről), és B.-vel együtt adták oda, a fiam két keze rákulcsolódott a bögrére, nézett rám a gyönyörű szemeivel, aztán az arcomra nyomta életem első andrispusziját. Meghatódtam, nem kicsit. Amúgy is ügyes, pl. ha mondom neki, hogy Andris, töröld meg a szádat, fogja a papírzsepit (nem volt itthon szalvéta) és megtörli a száját. Ma annyira belelendült a törölgetésbe, hogy anyu és a nagymamám száját is megtörölgette, aztán ha már ott suvickolt a közelben, kitért a nagymamám szemüvegére is. Nem a szemüvegről jutott eszembe, de elmondom, hogy Andrisnak rettenetesen fejlett már most a gömbérzéke (fogás, dobás), meglepne, ha nem kötne ki valami labdás csapatban sportcápa korában. Anyu röplabdázott, apu kézilabdázott, B. focizott, én kézilabdáztam, szóval, örökölhetett tőlünk ezt-azt.
És ha már apu így szóba került, muszáj feljegyeznem, hogy azt hittem, anyuval vagy anyósommal keveredek konfliktusba gyereknevelési kérdésekben, ha egyáltalán, mert mindketten tiszteletben tartják, hogy én vagyok a gyerek anyja és egyelőre nem buktam meg semmiben, a mai családozás után azonban arra az álláspontra helyezkedtem, hogy apuval fogok összebalhézni, bár nem akarok, és ez azért vicces, mert ő kóstolgat engem, ő, akinek szülőségből nem tudok egyesnél jobbat adni. Nem egy Montessori alkat, fogalmazott elegánsan csibike, és nem azért, mert pasiból van. Annyira éreztem, hogy a saját szülőlétem kérlelhetetlenül felszínre hozza majd a szüleimmel 34 éve tartó kapcsolatom kényes részeit.

2011. szeptember 23., péntek

Valaki mondja meg, mi sistergett ma a levegőben

Régóta nem volt olyan gáz napom, mint a mai, és most nagyon visszafogottan választottam jelzőt, tudjuk be a lábon kihordott agyhalálnak. Ha intravénásan bekötik nekem a Szamos aktuális sütemény-, csoki- és fagyikészletét, akkor is csak egy hervadt mosolyra tudom elhúzni a számat, pedig ez a Szamos endorfinbomba egészen a vébéaranyig hajtaná a magyar focicsapatot - ennyire megviselt ez a péntek. A pokoljárásom pontosan 18.25-ig tartott, aztán hazaért B., én meg lemenekültem a Szamosba, hogy valami sütit hozzak a vendégeknek, bár az előbb említett intravénás megoldáson is elfilóztam kicsit. A süti meg azért kellett, mert hiába terveztem, hogy s.k. (dorw receptje alapján megtestesülő) csokicsodával lepem meg L.-t és kisrumpfot, Andris nem hagyott sütni, és ez egy dolog, de élni sem.
Az anyaság legmegemészthetetlenebb pontja számomra, hogy x órányi folyamatos nyűglődés és sírás után faképnél hagyom a gyereket (aki emiatt még jobban bömböl) és berohanok az egyik szobába, hogy üvöltsek egy orbitális nagyot (ebből ma kettőt eresztettem ki a torkomon az eltelt tizenegy óra alatt), mert egyszerűen nem bírom tovább magamban tartani a feszültséget. Úgy érzem, elpattannak az erek az agyamban, ha nem üvölthetek. Hát, nem az a zenmamis stresszkezelés, elismerem, tutira nem lapul majd a karácsonyfa alatt a Zenanyák Aranykeresztje. Nyilván nem erről ábrándoztam gyerekkel a hasamban, de lassan el kell fogadnom a tényt, hogy van olyan nap, amikor a gyerekemnek semmi sem jó, hiába teszek meg mindent, és tényleg mindent, Andris kizárólag a karomban tudja elképzelni a nap összes percét, és már azért is sír, ha a hátamra kötöm a Manducában (vettem végre egy ilyet és szerelmes vagyok belé), mert a hátam nem a karom. Nyilván szégyellem magam, hogy pont a gyerekem miatt üvöltök kínomban, és ott is és utólag is fáj, hogy képtelen vagyok mosolyogni rá. Nem tudom eljátszani előtte, hogy semmi baj, tyutyukám, nem visel meg, hogy órák óta sírsz, és tényleg csak annyit szeretnék, hogy öt percig egyedül lehessek, nem manikűrözni akarok, hanem nyugiban enni. Nyilván lehet úgy pisilni, hogy a gyerek teljes erőbedobással üvölt az ajtónak támaszkodva, nekem nehezen sikerül, főleg úgy, hogy az ajtó becsukása előtt látom, hogy Andris sírva mászik utánam és taknya-nyála egybefolyik bőgés közben. (Ha nem csukom be az ajtót, összefogdossa a vécét, és egyébként is, olyan nagy kívánság az, hogy egyedül pisilhessek?)
Tizenegy óra sírásból-nyűglődésből nekem sok (tudom, elkényeztet Az Élet, hogy az elmúlt majd' egy évben 'csak' kábé négyszer-ötször kerültem ilyen helyzetbe), és az sem esik jól, bár ez nem a legpontosabb megfogalmazás, hogy ha kint felsétálunk a dombra, akkor nincs sírás, meg akkor sincs, ha egy ilyen nap után a könyvesboltban megdicsérik Andrist, hogy milyen vidám és érdeklődő baba (azt hittem, beledőlök a 2012-es naptárkupacba), meg akkor sincs, ha apaisten hazajön, meg akkor sincs, ha betoppannak a nem várt (de nagyon szeretett), később a várva várt (és nagyon szeretett) vendégek. Ilyenkor nem tudom, mi van, mert fura, hogy 18.25-kor Andris már úgy vigyorog, ahogy egész nap nem, hirtelen elmúlt  a fronthatás, a fogfájás, a világ összes kínja, ami 18.20-kor még ott könyökölt a gyerekem szemében. És a nap első felében mosolyogtam, játszottam, kedves-megnyugtató hangon duruzsoltam, karban hordoztam, szépen néztem, énekeltem (ez volt a baj, mi?). És ez már ott sem ért semmit a mai napon. Ment a sírás, a jajjnetegyélleanya. Borzasztóan frusztráló, hogy csak úgy tudok mosolyt csalni a fiam arcára, ha két centire vagyunk egymástól és együtt játszunk, és nem távolodhatok el tőle 2.3 centire, mert az már katasztrófa.
Áruljátok el, légyszi, hogy lehet egy ilyen napot jókedvűen és lazán végignyomni kérek abból a piából. Mit csinálok rosszul?

P.S.: A fiam szülinapi köszöntéséről, a dorwéknál töltött napról, a Manducáról és egyebekről  (tök ügyes a sarj, mindig elkápráztat valamivel) írok még, csak ez a ma meglepően szar volt. És friss kép nincs az uraságról, egyedül balatoni, mert bolondul a gépért, kézbe akarja kaparintani, úgyhogy extra erősséggel sír, ha látja nálam, de nem kapja meg.

2011. szeptember 20., kedd

Új derékra gyűjtök

A jelenlegi derekamnak semmi baja nem lenne, ha a fiam gyorsan nőne tíz-tizenkét centit, igazán kényelmesen elsétálgatnánk együtt kéz a kézben, még az sem zavarna, hogy minden kőnél és földre hullott falevélnél és eldobott kupaknál meg akar állni. (Na jó, néha zavarna.) A mostani mérete derékgyilkos (az apjának is leamortizálja a derekát tizenöt percnyi kézfogós séta), és ráadásul regenerálódni sincs időm, mert Andris megállíthatatlan. Szó szerint. 
A hétvégén kiharcolta magának a felnőttcipőt, amit egészen addig nem szándékoztam venni neki, amíg önállóan nem jár. Az utóbbi két hétben az a meggyőződés fészkelt bennem, hogy a boltokban elcirkálgat a vastag, tapadós zoknijában, kintre meg egyelőre nem kell semmi, kiböjtöljük azt a kis időt az önállósodásig, meg amúgy is, tök jó lenne, ha a járással párhuzamosan beszélni kezdene, nem kell sokat mondania, csak például annyit, hogy anyám, a rüsztömnél nyom a cipő. Kihegyezett anyaradarjaimmal valamit azért megéreztem a gyerekben dúló továbblépési vágyról, mert egyszer bementem a Deichmannba és a meggyőződésem ellenére leemeltem a polcról egy cipőcskét, sőt, rendkívül bátran rá is próbáltam a Sir lábára. A természet vad gyermeke nem lepődött meg igazán a merényleten, mert elcsípett a tévében egy mesefilmet, és azt kommentálta a francia és japán sajátosságokkal teletűzdelt halandzsanyelvén. Megjegyzem, izzasztó egy ilyen cipőpróba, kicsi láb, kicsi cipő, tiszta stressz az egész, mi van, ha lesántul miattam? Szerencsére pont a legprofibb eladónál kérdeztem rá, hogy jó cipőt választottam-é a gyereknek, ő meg rögtön felvilágosított, hogy nem, az első lépésekhez puhább talp kell (nem ötezerért, hanem tízért), és remek kiselőadást tartott a babacipőkről, innen is csókoltatom, hálás vagyok az infókért. B.-vel abban maradtunk, hogy elraktározzuk az új ismereteimet (mindent elmeséltem, ő két napnál tovább is emlékszik a részletekre, nálam ez még mindig nem biztos - siratta csibike a régi jó rövid és hosszú távú memóriáját), a cipővel még várunk.
Andris azonban teljesen más álláspontra helyezkedett cipőügyben. A nyílt terepen egyik napról a másikra nem maradt meg sem babakocsiban, sem karban, állandóan tiltakozott és a karunkból leficergett a járdára, hogy márpedig ő sétálni akar, hagyjuk már fejlődni, na. Mivel nem akartam, hogy egy szem fiam zokniban szambázzon a betonon, engedtem az erőszaknak: a Sir vasárnap megkapta élete első cipőjét. Rögtön legyűrte benne a bolt és a lakásajtó közötti cirka kétszáz métert. Andris közöttünk sétált, fogta a kezünket és borzasztóan élvezte a cipőt, a lépegető lábait, a kavicsrugdosást, a lépcsőzést, a liftben álldogálást. B. kérdezte tőlem hazafelé, hogy gondoltam-e valaha is, hogy így hármasban fogunk sétálni még Andris első szülinapja előtt. Hát, nem, nagyon nem. Arra jöttem rá a kérdés kapcsán, hogy nekem mindegy, Andris mikor fejlődik ide meg oda, képtelen vagyok ilyesmin görcsölni, ez sem verseny, az a lényeg, hogy meglegyen az  adott minőségi ugrás és kész. Bevallom, gőzöm sincs arról, pölö mikor fordult a hátáról a hasára, vissza kellene lapoznom itt a blogban. Nincs jelentősége a mikornak, az a fontos, hogy megtörtént. 
Mióta megvan a k.drága babacipő (és nincs olcsóbb, max. ha én cserzem a bőrt és szabom-varrom), rengeteget sétálunk a gyerekkel, mert még képes és kinövi egy hét alatt. Meg azért is, mert a Főnök ilyen időben (önmagához képest) extrém nyűgös, kint jobban bírjuk mindketten. Délelőtt problémát okozott, hogy a bal kezemmel tolt babakocsi balra ment, a jobb kezembe egyetlen kézzel kapaszkodó gyerek jobbra, én meg egyenesen előre szerettem volna haladni, délután azonban rém fifikásan hagytam a fenébe a babakocsit, elfáradás esetére felkötöttem a mei-tai-t és közöltem a cipős kisfiúval, hogy sétálni megyünk, add a kezedet. Kábé negyven percet andalogtunk, szinte hallottam, ahogy tíz perc után felsikolt a derekam (és a következő harminc percben nem hagyja abba). Egyetlen reményem, hogy a fiam a (kapaszkodás nélkül) felguggol-guggolásból feláll-állásból előrelép sorozattal kísérletezik két napja, majd megdumálom vele, hogy siessen egy kicsit.



P.S.: Segítek: a középső az Andris cipője. 

2011. szeptember 18., vasárnap

Cssss... ne ébreszd fel az alvó cápát!


A kép még egészen friss, négy perccel ezelőtt készült. A pólót dorwtól kapta a fiú, a szeme alatti sebet pedig a sarki késdobálóban saját magától.

2011. szeptember 15., csütörtök

Esetleg hasznos

Andris őszi-téli ruhatárának kiépítésével is foglalatoskodom mostanában. Ebből a szempontból nem bánom a nyárias szeptembert, de persze annak jobban örülnék, ha - teszem azt - Korfuról blogolnék, mert így Andris öltöztetése kimerülne a pelenka és a naptej ráapplikálásában. Szülinapjára mindenkitől ruhát kap a kiskorú, és hogy a célnak (ne fagyjon meg a következő néhány hónapban), valamint az anyai ízlésnek (strapabíró, lehetőleg 100% pamut, vagány) megfelelő darabok kerüljenek a szekrényébe, megveszem a cuccokat, aztán a családtagok beszállnak a költségekbe.
Nálunk a Tesco gyerekruha részlege az egyik favorit, meglepően jó minőségű babaruhákra lehet bukkanni egész olcsón. A Brendon baromi drága, a C&A csak szimplán drága, utóbbiban nem találtam nagy választékot (lehet, hogy rejtegetik előlem a fiúszereléseket), akciókat azonban ki lehet fogni mindkét helyen. A másik favorit a Rákóczi úti babaruha turkáló, ezeket a ruhákat ma gyűjtöttem be:


Azért kellett abbahagynom a kurkászást, mert a fiam egyértelműen jelezte, hogy a gyöngyboltos ámokfutásom után e-n-n-i akar (a hordozókendőben csücsülő ded rátátogott a dekoltázsomra), újabb kereskedelmi egység kifosztásához nem asszisztál. A négy felső és a melegítő összesen 2.650 pénzbe került, igen jó állapotban leledzik mindegyik és színtiszta pamut. (A dínósat eredetileg dorwAndrisnak szántam. Jövő héten méretet veszek a fiatalemberről, de egyelőre úgy néz ki, hogy ha nem is kicsi rá, levegőt már nem kap benne.) Sok a baba- és kisgyerekruha, sulikezdésig túrok néhány ruhát Andrisnak, az biztos. Talán még tinik is találnának maguknak ezt-azt. Egyetlen gondomat azért hadd osszam meg veletek, ne mondjátok később, hogy nem szóltam: A ruhák ömlesztve lógnak. Evidens lenne a nemek és a méretek szerinti csoportosítás, de ha nem, hát nem. És már kártyával is lehet fizetni.  

2011. szeptember 11., vasárnap

Aki a földre dobálja és megtapossa a könyveimet...

... annak megzabálom a hasát.


Jó, ez a büntetés (?) elsősorban a cápakölyökre vonatkozik, középkorú vendégeink hasfalát nem szoktam marcangolni, szerencsére eddig ők sem éreztek késztetést arra, hogy például sütiropogtatás közben leteszteljék a könyveim és a gravitáció viszonyát.
Ezek a könyvek régóta várják, hogy méltó körülmények közé kerüljenek (leporolás, tematikus csoportosítás estébé), már csak az ikeás polcokat kell megvenni és összelegózni. (Ez itt a 'Csibike jelentőségteljes pillantásokat vet B.-re' c. szmájli helye.) Andris hónapokkal ezelőtt lecsapott a Leslie L. Lawrence könyvekre, elmélyülten olvasgatja lapozgatja-tologatja a számára szimpatikus példányokat. Tulajdonképpen van ízlése: ugyan Tripla L. az utóbbi néhány évben lejjebb vett a színvonalból (akkoriban hagytam abba a könyvei gyűjtését), a borítók nagy része izgalmas. Nekem azzal sincs bajom, ha Andris nem Forma-1-es világbajnok lesz, hanem könyvtáros, csak addig bele kell vésnem a kis fejébe, hogy barbárság ráállni a könyvekre, még az LLL könyvekre is, akárhogy kelletik magukat az üvegkavicsaim a következő polcon.

2011. szeptember 10., szombat

Pillanatfelvételek az elmúlt hét napról

Egy héttel ezelőtt horgolni tanulok ilyenkor, a youtube angolul magyaráz, kilencszázötvenhétszer bontom le az első öt sort, B. Siófokon cégespókerezik- és bulizik, Andris egy kevés rábeszélés után elhiszi nekem, hogy bár kivételesen én fürdetem, attól még este van és tényleg aludni kell, B. nagyon hiányzik mindkettőnknek, nem tudom, hogy csinálja ennyi év után is.
Vasárnap hazajön B., sógorokkal, sógornőkkel és unokaöccsökkel bográcsozunk a kertben, Andris belehabarodik a trambulinba, mászás közben reng alatta, ő meg kacag és rója a köröket benne, a nap végére füstbüdös és szutykos, a kék zoknija fekete, tizenkét órát alszik egyhuzamban. 
Hétfőn 100%-ban idilli itthon Andrissal, ebből megsejtem, két-három nap és jön az ereszdelahajam.
Kedden végre megölelhetem dorwot, Vackor egyik szobából száguld a másikba, Andrist lenyűgözi kollégája lendületes jövés-menése, fém fedőt dobálnak egymásnak pár percen keresztül, négyesben sétálunk és túró rudit eszünk, kettőt is, finomat főzök, sokat nevetünk, Vackormester szokásához híven áldást oszt (később répás, majd szilvás, aztán körtés kézzel is).


Szerdán sza rosszul vagyok megint, hányinger, görcs, napok óta durván kívánom a kakaót és a joghurtot, pozitív terheshas (nem aprózom el, saccra kéthónapos gömbölység), negatív terhesteszt, B. majdnem itthon marad, megbeszéljük, hogy hívom, ha extrémgáz az állapotom, kéri, ne fogyjak tovább, mondom, nem direkt csinálom, hiszen szoptatok, délután egyiknagymamázunk Andrissal, hóforduló.  
Csütörtökön még mindig rosszul érzem magam, nem sikerül másiknagymamázni, délután védőnő, este Andris sírva fakad, mert megeszem a túró rudimat, kettőnél több falatra számít.
Pénteken Andris saját túró rudit kap, lerágom róla a csokit duzzogva (nem is), a gyerek megkergül (néhány százalék híján telihold plusz melegedés), nem szabad!, hajtogatom egész nap, hiába, tudja, hogy nem szabad!, de negyedszer is a fikuszhoz mászik, kiabálok, Andris bőg, szégyellem magam, a fikuszt legszívesebben kihajítanám a kukába, az ingerültségemet is (néhány százalék híján telihold plusz melegedés plusz száz százalék kerge gyerek), várom haza B.-t, mint a Messiást, Andris nyugtalanul alszik a sok nem szabad! miatt, hasam normál állapotban.
Szombaton minden visszazökken a régi kerékvágásba, Andris egyedül, életében először ceruzával belefirkál az egyik könyvbe, örülünk a mutatványnak, bennem felsejlik a gyanú, a Balatonon nem kellett volna megmutatni a gyereknek, mire jó a toll (ceruzára önállóan alkalmazta az infókat), fürdetés közben puszival kísérletezik B. vállán, anyjától lesi el a technikát, a konyhában egy halom mosatlan, főzni kellene holnapra meg rendet csinálni, blogot írok. 

2011. szeptember 9., péntek

Nyaralás utáni állapotok

Ajjajjj, egy hónapnál kevesebb van az évértékelő beszédig, magunk mögött hagytuk a 11. hónapot is, ami nálunk nagyvonalúan A Balaton Hónapja címkét viseli. A nyaralásról bővebben valamivel később, most jöjjön a cápás mindenféle.
Ma este birtokomba jutottak a hivatalos paraméterek, ezek szerint a cápagyerek 76 centi és (a megkaparintott, aztán elhajított műanyag kockával együtt) 9.55 kiló. A védőnő áldását adta a nem fűszeres felnőttkajára, halleluja. Andris nem szereti a babaételeket, egy-két szilvás kulimászt megeszik, ugyanis a szilva a legkedvencebb gyümölcse, a többi üveges táp nagyja a kukában végezte. Ezt csak azért nem sajnálom, mert egyik-másik babakaja valóban borzalmas ízt-szagot mondhat magáénak, illetve az üvegek miatt nem hullattam könnyeket a szemetes felett, remek (gyöngyös) terv körvonalazódik a fejemben a hasznosításukra, csak legyen időm megvalósítani. A lényeg, hogy nem kell meggebednie a minimális létszámú agysejtemnek pl. a cápareggeli kiötlésében, Andris ehet velem/velünk együtt túrót, joghurtot, kalácsot, májkrémet, pogácsát, sült virslit és hasonlókat. Azért azt elmondom, hogy ezekből már kunyerálgatott a gyerek a 11. hónapban, és én nem álltam ellen. A gyakorlatban klasszisokkal lazább anya vagyok, mint azt valaha is gondoltam volna magamról. Ami az ivászatot illeti, Andris a vízen kívül mást nem fogad be folyékony halmazállapotban, legutóbb is én szürcsöltem el a babaüdítőjét, viszont a szívószálat kedveli. Kajában egyelőre mindenevő (cirka 65-70%-ban még azért anyatejezik), pölö a spenótfőzeléket imádja a popeye-cápa. A sztárallűrje úgy néz ki, hogy egy ideje nem hajlandó egyedül enni és inni, és olyan szinten nem, hogyha a térdéig engedem le a kulacsot, inkább lehajol odáig a száját csücsörítve, de direkt nem nyúl érte, nagyon vicces. Ha a kezébe adjuk a kaját/kulacsát, egyből elhajít mindent, úgyhogy most a szájába tesszük a falatokat, a kulacsot meg tartjuk az uraságnak. És a négy kibújt foga miatt van fogkeféje (kap rá babafogkrémet), és ez sem adható a kezébe, B. suvickol, mert a fia rögtön dobja el a cuccost.
Amíg vártunk a védőnőre, idősebb babákkal bandázott az A. nevű, és a futkározásuk olyan hatást gyakorolt rá, hogy egyből elengedte az egyik kezemet (nagyon kisbabásnak találhatta) és egykezes kapaszkodással szélvészgyorsan tepert(ünk) a többi gyerekhez. A hétvégi bográcsozásnál szinte vonszolta maga után az idősebbik és a középső sógornőmet, ilyen gyorsan sétál, ha belekapaszkodhat kettő darab felnőttujjba. A mászási technikájában új elemeket azonosítottam: Egyrészt mászás közben felcsapja a fejét, mint egy víg kiscsikó (vigyorog is), másrészt gyakran félig guggolva kúszik előre (nem tudom, minek nevezzem ezt a performanszt). Amúgy negyedóra séta után beáll a derekam, igazán nőhetne még pár centit, ez a méret elég gyilkos. Ha sétálgatni akar, odajön hozzám, megkeresi a két kezemet, belekapaszkodik és elindul, függetlenül attól, hogy feltápászkodtam-e már pl. fekvő/ülő pozícióból, úgyhogy nem kímél a kölök, széthajt, ha nem vigyázok. Cipő hiányában a lakásban menetelünk. Amíg nem jár önállóan, nem akarok venni neki, főleg úgy, hogy nyolcezerért és két hét alatt kinövi. Apropó, menetelés. A cápának remek járókerete van: az etetőszékét tologatja, ha felnőttkéz nélkül akar haladni. Furmányos jószág.


Az elmúlt hónapban jól aludtunk mindketten, 98%-ban kétszer kelt éjszaka, az első kelésnél ébren voltam még (mint pl. most is). Az alvással töltött órák száma alapjában véve nem változott, az eloszlás azonban igen: az éjszakaihoz hozzácsapott kettőt, amit a nappali szunyából vett le, így napközben meg kell elégednem kétszer 20-30 perccel, amiből túl sok mindenre nem futja, bár azért ne sírjon a szám, egész jó dolgom van. A Balatonon teljesen más napi ritmusban működött a ded (a szülőbarát hozzáállást díjaztuk, és magától csinálta teljesen), erről majd részletesen a nyaralós bejegyzésben. A reggel utolsó két órájában együtt alszunk a kanapén kábé másfél hónapja, mert nem szeretném korán kezdeni a napot, és ez a pihenés szempontjából szuper, meg finom, ahogy Andris mellettem szuszog, de nagyon hiányzik az apukája, hogy vele ébredjek reggelente, ezért szeptemberben megkísérlem leszoktatni magunkat a reggeli kanapézásról. Ez egyébként tipikusan az az eset, hogy melyik ujjamba harapjak. Az egyik csókkal köszönt, a másik belecsíp a pofazacskómba  és magához húz, hogy adjak neki puszit.
Új tudomány, hogy megtanult táncolni (Lady Gaga egyik számára kezdte először riszálni a seggét a kozmetikában, Elvist idézi a csípőmozgása), tapsolni (ha ügyes, megdicsérjük és sokszor megtapsoljuk, ez a szokás), két kézzel dobja a labdát maga előtt és a feje fölött indítva a dobó mozdulatot, szóval, igazi labdazsonglőr, séta közben szívesen belerúg mindenfélébe, főleg labdákba (lehet, hogy focista lesz). Gyakran alszik a kihúzott kanapén és a Balcsin sem szereltek korlátot az ágyakra, ezért megtanítottam Andrist arra, hogyan faroljon le az ágyról/kanapéról/fotelről. 


Azóta egyedül lemászik mindenhonnan, nem kell odarohannom segíteni, és ő is élvezi, hogy önállóan közlekedhet. Nagy jóság, hogy megtanulta, pl. mosogatás közben nem kell ezerszer ránéznem, hogy alszik-e még a kanapén, ott tudom hagyni és ha olyanja van, ébredés után lefarol és bejön a konyhába. Ja, mostanában mindent (konyhakő, takaró, dobozok, lufi estébé) letesztel a fejével, hogyan koppan, mennyire fáj, gondolom én, legutóbb az apja homlokára fejelt rá - egyikük sem sírt. Utólag bevallottam a meglepett apának, hogy aznap azzal szórakoztunk, hogy finoman összekoccantottuk a kobakunkat. Gyorsan tanul az Andris, egy-két bemutató után pontosan lemásolja a dolgokat. A szigorúságom aláhúzása végett felemelt mutatóujjal szoktam neki mondani, hogy Andrásfiam, nem szabad dobálni a kaját, és sajnos elröhögtem magamat, amikor Andrásfiam fogta a kis mutatóujját és ugyanúgy felemelte, mint én. Az is aranyos volt, amikor sóhajtottam valamelyik nehezebb pillanatomban, erre a Sir is felsóhajtott, hogy hja, nehéz az élet, vagy az, amikor megfújja az ételt a kanálon, ahogy tőlem látja de gyakran kevergeti kanállal a poharában a semmit - a kapucsínókevergetésem mintájára.
Az "apa" és az "ana" hónapja volt ez, néha megpróbálja kimondani, hogy "igen", "kutya", "autó", a folyamatos szövegelésétől pedig elolvadok, imádom a hangját (is). Az egyszerű kérések megértésében rengeteget fejlődött, ha kérem, pölö odajön hozzám, a pohárba/a dobozba teszi a kanalat/a játékot, nekem adja/dobja a labdát, kiveszi a szék/az ágy alá gurult kupakot/labdát, odanyújtja a lábát/kezét, és tudja, mi a könyv, autó, a nemszabadandris (általában elengedi a füle mellett) és a gyereenniandris. Szeret morogni és nyelvet nyújtogatni, és ha valamelyik mutatványán jót nevetünk, többször megismétli egymás után, mert bohóc. Sajna ez fordítva nem működik, hiába szólok/nézek szigorúan kétszáztizenhétésfélszer, a kajahajigálás változatlanul jó buli a cápa számára. Jól emlékszik egyszeri dolgokra is, mert pl. a Balcsin megmutattam neki, hogy firkálok krikszkrakszokat az újságra, és már kétszer lecsapott a tollamra és kísérletezett a vonalhúzkodással.
A billentyűzet és a mosógép tartja "nagy szerelem"-pozícióját, a billentyűzetet lábujjhegyen állva épp feléri, a mosógép tekerhető részeit még nem fedezte fel, szóval, aranyéletünk van egyelőre:


Ha nagyon a kedvében akarok járni, tíz percre leülünk a gép elé, mindent nyomkodhat, amit csak szeretne. Ilyenkor rettentően boldog, hiába no, apja fia. A kamera is nagy szerelem, de nem kaphatja meg, hiába nyújtózik (és szülői vonakodás esetén balhézik) érte:


Ezt a hónapot nagyon élveztem. Andris már sok mindenben partner és egy csomó időt töltöttünk hármasban. Bírtam volna, ha a hónap utolsó két hetét fémjelző hányingerek plusz rosszullétek a következő terhességem miatt jelentkeznek, de ne legyek telhetetlen, ugye.


P.S.: Odasétált hozzám és ráharapott az orromra. Csak úgy. És élvezte.

2011. szeptember 6., kedd

Nyaralás előtti állapotok

Kicsit nehéz úgy leltározni a tizedik hónapot, hogy nyakig benne vagyok a tizenegyedikben (sőt, mindjárt le kell zárni, mert Az Idő még mindig száguld) és csomó minden történik, de minek mentem nyaralni blogírás helyett, ugye.
A leglátványosabb fejlődést a beszéd/beszédértés terén produkálta Nazgúlovics Nazgúl, aki a kurjongatás mellé felvette a repertoárjába a babahalandzsát. Egyik napról a másikra abbahagyta a gügyögést és összetett szavakat, komplett babamondatokat kezdett használni, tele mindenféle mássalhangzóval, hangsúllyal, arckifejezéssel. Akár tizenöt-húsz percen keresztül is elszövegel játék közben, velünk is folyamatosan közli, mi foglalkoztatja éppen, viszont ha nem tömegben vagyunk, hanem baráti-családi társaságban, akkor eleinte szívesebben marad csendben, figyel, hallgat, illetve mosolyog és bemutatja szinte az összes kunsztját - később megjön a hangja. A Forma-1 pár percét leszámítva (ez általában a rajt) nem nézhet tévét, ezért az összes olyan helyen, ahol képernyőbe botlik (pl. Media Markt, mint tévéfellegvár, Spar biztonsági kamerái, gyógyszertári monitorok), örömsikoltozik, pl. a gyógyszertár munkatársai körében így szerzett magának hódolókat, már név szerint ismernek minket, és sorhossztól függetlenül  előrevesznek kedvességből, holott tudnánk várni, Andris nem az a türelmetlen típus. Továbbra sem morcos az idegenekkel/családtagokkal, mindenkire mosolyog, aki kedves hozzá. Gyakran hímneműek is integetnek neki, vigyorognak rá, bárhol járunk. Nem egyszer előfordult, hogy három-négy hímmel voltunk egy liftben és a meglett férfiak/fiatal srácok gügyörésztek neki és pápá-t intettek. 
Andris alapvetően társasági ember, hintázás, séta közben imádja nézni-hallgatni a gyerekeket, szívesen beleveti magát a nyüzsgésbe. Szemlélődő, elmélyülő oldala is van, tipikus Mérleg, ügyel az egyensúlyra.  Ebben a hónapban Andival és a kislányával futottunk össze, Andi megerősítette a gyanúnkat, miszerint Sir Andrew határozottan kisfiúsodik, egyre kevesebb a babavonása. A cápaság szeparációs szorongása hol jelentkezik, hol nem, pölö ha magamra csukom a vécéajtót, egyből jelentkezik, ha nagymamákkal kell játszani, akkor nem, negyedóra után lecsekkol, hogy megvagyok-e, és ha igen, egy kis ölelgetés és puszilkodás után mehetek vissza mosogatni, vasalni. Az intim szférájára kényes, borzasztóan utálja, ha valaki túl közel nyomul az arcához. Apukája után néhány másodpercig sír reggelente, alig akar kibontakozni a karjaiból, tudja, hogy mindjárt elmegy. 


Nagyon szereti, ha hármasban vagyunk. Nem kell feltétlenül játszanunk vele, mert nem igényli, van úgy, hogy lazán hátat fordít nekünk és elmatat a játékaival, az a lényeg, hogy mindketten legyünk a közelében, ne kelljen azon agyalnia, hogy mit csinál az a szülője, aki épp nem tartózkodik a szobában.
A centikről és a kilókról nincs infóm, nő és hízik, nekem ennyi elég. A védőnő sem mérte meg, hó elején nyaralni ment. Andris épp a 80-as és 86-os ruhák határmezsgyéjén található, body-t ez utóbbi méretből lehet összegombolni rajta, szimpla pólóból rámegy a hónapokkal ezelőtti méret, mert nem széles gyerek. A tizedik hónapban evett először egyedül kanállal, és mindig elfelejtettem írni, de most végre eszembe jutott, hogy hónapok óta iszik pohárból, bár nem mindig van kedve fogni. Az egyik fürdésnél kivette a poharat az apja kezéből (a saját vizes poharát, nem az apjáét), és ivott belőle egy jóízűt. Totál szakszerűen fogta, ilyet biztos nem látott tőlünk, ritkán iszunk pohárból. Az 'én, egyedül!' tevékenységek kivitelező személye hangulatfüggő, ha olyanja van, megetethetem, megitathatom, nem tiltakozik az idegenkezűség ellen, bár ez nagyon ritka. A pohárhoz még annyit, hogy amikor egyszer pohárból akartam a szájába kanalazni a vacsoráját, addig nem volt hajlandó enni, amíg a kaját át nem öntöttem tányérba (pohárból i-s-z-u-n-k, anyám, ezt jegyezze meg jól). Ja, a felnőtt fürdőkádban megejtett júliusi strandolásokat élvezte a cápafiú, és egyszer nem akart elaludni, miután este kivételesen nem a babakádjában fürdettük meg, hanem a fürdőkádban, merthogy mennyire szerette napközben, így a látszat kedvéért az apja beültette a babakádba, locsolgatta öt percig, aztán kivette - ily módon hajlandó volt nyugovóra térni a gyermek.


Naponta háromszor kapott hozzátápot júliusban, pár kanál valamit. Megkönnyebbedett a kis lelkem, hogy nem egyetlen kanál miatt  csinálunk disznóólat az etetőszékből és környékéből. 


Tulajdonképpen a hozzátáp is hangulatfüggő, néha semmit nem fogadott el, csak a tejes egységet. Óránként kajált belőlem, de azt vettem észre rajta, hogy napközben már nincs türelme a hosszabb szeánszokhoz, a szokásos öt perc helyett két-három percig van mellen (az altatások kivételével). Bármit eszünk-iszunk, kér belőle, konkrétan kinézi a szánkból/kiveszi a kezünkből/egyszerűen rácuppan, és jószívű, mert mindig megkínál abból, amit ő fogyaszt. Ez vonatkozik a tesztjelleggel csócsált műanyag autóra is.
Egy hónappal ezelőtt nem láttam, melyik foga miatt keltem többször is óránként heteken át, azóta kiderült, hogy a cápa a meglévő három foga mellé hármat növeszt egyszerre, azokkal kínlódott: alul a másik középső metszőt, felül pedig a két oldalsó metszőt. Üdítő változatosságként előfordult, hogy frontok és fogzási fájdalmak hiányában csak egyszer-kétszer keltem hozzá a megszokott nyolc-tíz órás alvása alatt. Hát, mit mondjak, imádtam. A háromból elhagyott egy nappali alvást, ami engem eléggé megviselt, napközben alig pihentem valamit.
Andris rettentően eleven, állandóan jön-megy a lakásban. Pakol, dobál-hajigál, húzgál. Néha hajlandó megpihenni, ilyenkor mindenfélével babrál vagy könyvet lapozgat. Nem sokáig, de egy kapucsínót megihatok nyugiban vagy beindíthatom a mosást a szennyes szétálogatása után. Jól viseli, ha pl. reggelikészítés címszó alatt másik helyiségben vagyok, és tudja, mit jelent a mindjárt jövök! Független szellem, egyedül is szeret bóklászni, de ha nélküle ténykedem, előbb-utóbb nálam köt ki, nehogy kimaradjon valamiből. Nyűgösség esetén szinte lehetetlen kirobbantani a karomból, ilyenkor egyikünknek sem könnyű. A korosztályos játékai nem kötik le, néhány hónappal idősebb babáknak való játékokkal játszik, meg a szándékosan elől hagyott vagy kezébe adott ínycsiklandó felnőttcuccokkal (teszem azt, cipzáros hátizsák, teatojás, papír és fém teásdoboz, jégkockatartó, hajszárító). 


(Katt a képre, ennél nagyobbra most nem hajlandó a blogspot.) Szeret kísérletezni a tárgyakkal, kismillió kombinációban gyűjt infót a milyenségükről, pl. egymás tetejére pakolva épít, összeütöget, elhajít (a népszerűtlenségi listámat az etetőszékből kihajított kajadarabok vezetik, hónapok óta csinálja, még most is), bedobál az ágy alá, lerúg/-dob a kanapéról, szájába vesz, valamibe pakol. A kísérleteibe előszeretettel von be minket is, volt olyan, hogy feküdtem a földön és mesét olvastam neki, ő meg hirtelen a fejemre tett egy fakorongot, hogy mi történik. Kedvencei a kislabdák (dobálás, hajigálás, gurítás), és a közös játékaink közül azt szereti a legjobban, amikor bekéredzkedik a rácsos ágyába, én ijesztgetem és kergetem, ő meg menekül öt centit balra, tízet jobbra. Az akaratát többféle módon is kifejezi, pl. azt, hogy tegyem a fejem tetejére a ricottás dobozt vagy vegyem a számba a rózsaszín labdáját és közben rázzam a fejemet. Nyúl a kezünkért, nyújtja a kezét, hogy fogjam meg a markában lévő cuccot, vagy ütögeti a fotelt, hogy emeljem fel oda a kis fokhagymaseggét, vagy áll az ágyánál a rácsba kapaszkodva és testbeszéddel befelé kívánkozik. Ha cseng a játékmobilja vagy az én nemjátékmobilom, jön és a fülemhez tartja őket, mert látja, hogy anya a füléhez szokta szorítani azt a kis izét. Megjegyzem, Sir Andrew eltelefonált júliusban némi pénzt különböző számok felhívogatásával. 


Hihetetlen gyorsan mászik egyébként, a nagymozgások közül az önálló állással kísérletezett  a tizedik hónapban (terpeszben megáll, kezek feltart az égbe, mintha a hátába nyomtak volna egy fegyvernek látszó tárgyat, arcon-szemen "Anyaanyaanya! Egyedül állok!" kifejezés). Ritkán sír komolyan (komolytalanul sem sokszor), általában fogzásnál, kiegyensúlyozott, vidám, magabiztos, kezdeményező, kíváncsi baba. Nagyon tudja, mit és hogyan akar csinálni. Lehet vele viccelődni, érti a poént. Fontos neki a visszajelzés, a dicséret, illetve a testközelség, az érintés. Naponta többször jön és bújik, hogy csikizzem, puszilgassam, ölelgessem.  Szóval, most még nem az a típusú férfi, aki elrejti az érzéseit és utálja, ha cirógatja az anyukája.

2011. szeptember 2., péntek

"És most mindenki nézzen a kamerába..."

A családi fotózkodást még gyakorolni kell.