Kis esti vegyes

Nemrég begyűjtöttem újabb ötezer fekete pontot: Andris alvás közben felsírt, kivettem az ágyából és a karomban ringatva megszoptattam. Így csináltam mindig, és így is fogom csinálni, amíg szoptatok. Nekünk így jó. Az okos könyvek szerint már át kellene aludnia az éjszakát, itt az ideje, hogy egy kis vízitatással és szigorúan a kiságy rácsain keresztül kivitelezett hátsimogatással altassam vissza a fiamat (ha többet szeretne, ne engedjek a zsarnoknak), aki éjszaka pusztán azért ébred fel kétszer, mert tudja, hogy megetetem. Belekódoltam ezt az infót. Az okos könyvek azzal biztatnak, hogy három-négy sírós éjszaka, és Sir Andrew úgy átalussza azt, amit át kell, hogy csak na. Az az igazság, hogy gyűlölöm az ilyen barbár megoldásokat, meg az, hogy képtelen vagyok sírni hagyni a gyereket. Nagyjából két hete öt percig kellett hallgatnom a bömbölését, kegyetlen volt. Épp habfürdőbe bátorkodtam belemerülni egy olyan időpontban, amikor nem szokott felébredni, erre tessék, kivételesen felébredt. Habokból ki, villámzuhany. Az apja ölelte magához a cápakölyköt, aki addig üvöltött, amíg a karomba nem vettem. Teljesen belehergelődött abba, hogy elmaradt az azonnali szoptatás, utána nehezen aludt vissza, bár két tejkorty között dobott nekem egy puszit az éjszaka meghitt sötétségében. Öt percig is alig bírtam hallgatni a 'nekem most rettentően rossz, gyere, anya, segíts rajtam!' sírását, a három-négy éjszakán át tartó sírásba simán belehalnék. Inkább arra tippelek, hogy fejlődési ugrásra készül, ugyanakkor hiába kínálom négyszer-ötször per nap, továbbra sem eszik igazán komoly mennyiséget felnőttkajából, következetesen hagy helyet az anyatejnek, ez viszont már nem olyan tápláló, hogy fedezze a cápanövekedéshez szükséges mindenfélét.  Éhesen senki nem tud ugrálni, nem igaz? Persze lehet, hogy cicifüggő a ded és ezért nem alszik 'rendesen' (definiáljuk ezt a szót, kérem szépen), passz, de úgy vagyok vele, hogy a  tíz-tizenegy óra alvást megszakító két ébredés is igen szép. Az Idő majd megoldja a kérdést. Eddig sem erőltettem semmit, eddig sem akartam okosabb lenni az ösztöneimnél. Van tejem, szeretem szoptatni, és ha már nem kér belőlem, elválasztja magát tőlem. Ennyi. 

Ja, múlt héten lecsekkolt a nőkurkászom a fel-felbukkanó rosszulléteim miatt (három teszt is azt mondta, hogy nem vagyok terhes, hüpp és szipp), és hagyott bennem némi rossz érzést, hogy meghökkent, amikor mondtam, hogy nem, Andris még nem alussza át az éjszakát, illetve falánknak titulálta a gyereket, aki nem igazán az, de mindegy. Sajna ő is azt mondta, hogy nem vagyok terhes (hüpp és szipp). Tudtam én is, csak szép lett volna, ha kiderül, mellétrafáltak az ösztöneim. A jó hír az, hogy egészséges vagyok, a terhestüneteket azért produkálta a testem, mert hormonálisan visszarendeződött az alapállapotba. Odabent mindenem szuper, bármikor megfoganhat Andris tesója, és nem leszek veszélyeztetett terhes, csak a hegszétválás fog fenyegetni, a vetélés nem, mármint hivatalosan. Nemhivatalosan minden megtörténhet, de majd gyúrok ezotériára, hogy rajt-cél győzelem legyen a következő gyerekemnél (a második fiú, a harmadik lány, ezt álmodtam nem sokkal Andris születése után). A 'szervezetem kipihente magát' mondatnál vissza tudtam fojtani a nevetést, bár nagyon ki akart bukni belőlem. Ja, lehet, hogy a szervezetem igen, csak én nem. Nem emlékszem, milyen érzés, amikor nyolc órát alszik az ember egyhuzamban és saját magától ébred. Elfelejtettem. Törölték a memóriámból. Olyan, mintha soha nem aludtam volna többet darabokra tördelt hat-hét óráknál.  

Ja, a még lényegebb lényeg: A fiamtól fehér alapon piros pöttyös bögrét kaptam a szülinapomra (a másik blogomban már nem írhatok pöttyös bögrentyűkről), és B.-vel együtt adták oda, a fiam két keze rákulcsolódott a bögrére, nézett rám a gyönyörű szemeivel, aztán az arcomra nyomta életem első andrispusziját. Meghatódtam, nem kicsit. Amúgy is ügyes, pl. ha mondom neki, hogy Andris, töröld meg a szádat, fogja a papírzsepit (nem volt itthon szalvéta) és megtörli a száját. Ma annyira belelendült a törölgetésbe, hogy anyu és a nagymamám száját is megtörölgette, aztán ha már ott suvickolt a közelben, kitért a nagymamám szemüvegére is. Nem a szemüvegről jutott eszembe, de elmondom, hogy Andrisnak rettenetesen fejlett már most a gömbérzéke (fogás, dobás), meglepne, ha nem kötne ki valami labdás csapatban sportcápa korában. Anyu röplabdázott, apu kézilabdázott, B. focizott, én kézilabdáztam, szóval, örökölhetett tőlünk ezt-azt.

És ha már apu így szóba került, muszáj feljegyeznem, hogy azt hittem, anyuval vagy anyósommal keveredek konfliktusba gyereknevelési kérdésekben, ha egyáltalán, mert mindketten tiszteletben tartják, hogy én vagyok a gyerek anyja és egyelőre nem buktam meg semmiben, a mai családozás után azonban arra az álláspontra helyezkedtem, hogy apuval fogok összebalhézni, bár nem akarok, és ez azért vicces, mert ő kóstolgat engem, ő, akinek szülőségből nem tudok egyesnél jobbat adni. Nem egy Montessori alkat, fogalmazott elegánsan csibike, és nem azért, mert pasiból van. Annyira éreztem, hogy a saját szülőlétem kérlelhetetlenül felszínre hozza majd a szüleimmel 34 éve tartó kapcsolatom kényes részeit.