Borostyánlánc és kommandós kiképzés

Nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de mióta vasárnap apai javaslatra levettem Andris nyakából a borostyánláncot, mintha kicserélték volna a fiamat. Tíz perc után elmúlt az extrém méreteket öltő nyűgössége. Sir Andrew újra a régi, jó kis hetünk volt a gyakori ébredésekkel fűszerezett éjszakai műszak (igen, a foga) és az egyre határozottabban kinyilvánított éntudatából fakadó konfrontációk ellenére is. B. vélte úgy, hogy esetleg a nyaklánc miatt alakult durván a múlt péntek, és nem vagyok paranoiás (csak egy kicsit), de tényleg a csütörtök délután felhelyezett nyaklánccal kezdődött ez az új típusú sírósság/anyásság. Persze lehet, hogy pont a lánctól való megszabadulás pillanatában szűnt meg minden front és szél és izémizé, mi azonban inkább a láncra gyanakszunk. Tény, a fogzási tüneteket enyhítette (nem tömte állandóan a szájába a fél takaróját), azért nem sírt Andris a két és fél nap alatt, viszont minden másért igen. Rögvest vizslatni kezdtük a láncot, eredeti-é vagy sem, hátha műanyagot címkéztek borostyánnak, én körömmel kapirgáltam a szemeket, B. pedig sós vízben úsztatta. Úgy néz ki, echte borostyán a cucc, Andris valamiért mégsem szerette. Borostyánügyben tanácstalan vagyok, Andrissal nem akarok kísérletezni. Azóta megint fél takarókat tol a szájába, viszont nem kíván második bőrként tapadni rám és csak akkor sír, ha nem adom oda neki a kamerát, vagy nem engedem, hogy kihajoljon a sokadik emeleti ablakból.
Ha hármasban vagyunk (ő, én és mobil/kamera/fényképezőgép), csak ilyen balhézós képeket tudok róla csinálni, egyiket sem lehet egy másodpercnél tovább működtetni a Sir közelében. Ha együtt visszanézzük a képet vagy filmet, röhögcsél saját magán, dumál a hangomat hallva, mihelyt azonban elteszem a műszereket, jön a (mű)sírás, hogy milyen kegyetlen anya vagyok.

Játszani óhajtana velük, naná, és a mobilt néha odaadom neki, mert imádja a csengőhangokat (death metalos headbangelést és seggrázást képzeljetek el koreográfiaként), de hadd ne finanszírozzam az uraság ad poci telefonhívásait. Valószínűleg B. nem örülne, ha Andris a kamera kihajtható képernyőjével origamizna.
Csomó minden történt egy hét alatt, például kétszer csináltunk közös programot dorwanyukával és a fiával. Ugye, az az alap, hogy ebben a korban még nem játszanak együtt a gyerekek, pusztán elszöszölnek egymás mellett. Na, a két Andris ezt a tételt rendszeresen cáfolja, ők bizony labdát dobálnak egymásnak, az egyik kergeti a másikat, a másik meg vissza-visszanézve és vigyorogva menekül (a másik 99,9%-ban Vackor, mert ő már profin rohan), elbabrálnak az üres kulaccsal (képen), doboztetőt hajigálnak ésatöbbi. 

A fiúk jól megvannak, nagy az öröm, ha találkoznak, és gyorsan eltanulnak dolgokat egymástól, pölö Vackor is rákapott arra, hogy a kanapénk háttámlájába kapaszkodva lesi a ruhaszárítót, Andris meg tegnap óta súlyosan sebesült dinoszaurusz hangján vijjog fel a legváratlanabb pillanatokban. A frászt hozza rám. A srácok itt éppen formagyakorlatokat mutatnak be Vackor leendő szobájában terpeszkedő matracon:

Ami a gyakorlatokat illeti, érik a névváltásom - a G.I. Jane pont jó lesz. Andrisról kiderült, hogy kalandor típus, ráadásul a vakmerőbb fajtából, egyből felkapaszkodik a legmagasabb mászókára (és mellesleg megtanul felmenni, illetve lejönni a lépcsőn), semmi hezitálás-terepszemle, nekem pedig marad a mászókázó bodyguard hálátlan szerepe, hiszen vagy eltiltom a gyereket a játszótéri mókától, ami bődületes baromság, vagy nyomkövetésre kapcsolok, ami szintén bődületes baromság, de legalább legálisan kipróbálhatom az összes gyerekjátékot. Dorwék játszóterén fél napra megadta magát a bal térdem (roppant egyet valami belül és kész), mert kúsztam a kalandor fiam után, a mi játszóterünkön meg a kötélhágcsón szórakoztattam a lakótelepet a kommandós vetődéseimmel. Mielőtt azt hinnétek, hogy megatutiistencsászárnő vagyok, elárulom, hogy van hová fejlődnöm, például sminkben, miniszoknyában-harisnyában és magassarkúban még nem mászókáztam, viszont a játszótéri toronyban egyszer mögöttem araszolt az anya, aki igen. A kék foltjaimat már nem számolom. Az ősz hajszálaimat sem.