2012. április 26., csütörtök

"Almát rágtam hajdanán, mert az alma volt a mániám..."


Sir Andrew idén jött rá arra, hogy az almapüré nem a legrosszabb dolog a világon, ami az ember kiskorú fiával történhet (a pelenkázás ezerszer inkább az), persze kizárólag fahéjjal feltupírozva. Most ott tart, hogy imádja az almát (icipicit megelőzi a banánt és a narancsot a kedvenc gyümölcsök versenyében, ez utóbbit sajnos nem eheti, mert kicsapja a bőrét). Egyben, darabokban, reszelve és a mi példányunkból falatozva is. Szeret almát rágcsálva sétálgatni/motorozni/mesekönyvet lapozgatni a lakásban. A hozzátáplálás elkezdésénél azon babák táborát erősítette a fiatalember, akiket vert a víz az almapürétől, reszelhettem bármilyen pépesre, nem volt hajlandó megenni. Simán fel lehet nőni alma nélkül (mihelyt lehetett, lelkesen tolta az arcába a szilvát, sárgabarackot, szőlőt), nem erőltettem a pürétémát, ha nem jön be neki a trutyiállag, hát nem jön be. A gyári babakajáért is csak elvétve lelkesedett, pár falat erejéig. Rágni imád kezdettől fogva, ez egy ilyen gyerek, megfelelő fogazat nélkül is hatékonyan rágott. 
Az Almának azonban kezdettől fogva nagy rajongója. Az első napokban annyiszor kellett meghallgatni-megnézni a youtube-os Alma-számokat, hogy úgy éreztem, ha még egyszer jönnek a szuperkukák vagy már megint ma van a szülinapom, agyvérzést kapok. Komolyan. És nem csak nálam lépett fel Almaundor, B. is telítődött. Egyszerűen belénk égtek a dallamok és a szövegek - menekülési lehetőség nulla. Előfordult, hogy egymástól függetlenül a 'nád a házam teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege' helyett azt dudorásztuk, hogy 'nád a házam teteje, teteje, rászáradt a cinege, cinege'. Freudi eléneklés, igen. Andris persze élvezte az Almazenét (ami egyébként nagyon színvonalas és szórakoztató), táncolt, dúdolgatott, kalimpált a kezeivel-lábaival, ahogy a klipekben látta, tapsolt a számára szimpatikus részeknél és integetett, kurjongatott a gyerekeknek. Aztán B.-vel valahogy átlendültünk a holtponton (vagy elsorvadt a tiltakozásért felelős agysejtünk), és ma már nem gond, ha a gyerek kedvéért végtelenítve kell néznünk-hallgatnunk valami zenét vagy mesét, még csak el sem határolódunk a történéstől. Egyik pillanatról a másikra tömény gyerekizével szembesülni azért horror volt.       

2012. április 25., szerda

Jelentés Az Őrület Napjáról

Azt hiszem, eléggé jellemzi a mai napunkat, ha elárulom: Már reggel kilenc körül arra vágytam, hogy este fél nyolc legyen, amikor is A betűs kisfiamat az apukája vízre bocsátja, én pedig krémezés, pelenkázás és öltöztetés után elaltatom. 10 perc alatt.
Örülök, hogy a hétvégén megérkezik a nyár, hogyne örülnék, például az élet apró nyári örömei között nagyon tudom becsülni a gyerek hosszadalmas ruházkodásának elhagyását, illetve a jó idő és ezzel együtt a nagyjából korlátlan játszóterezés lehetőségét, hiszen az energiákban gazdag A betűs fiúcska nem a lakásban unatkozik/tombol, hanem a szabadság édes ízét, színét, szagát élvezi - a többi gyerekkel együtt. Ahhoz, hogy eljussunk eme paradicsomi állapothoz, csak egyetlen baromi frontos hetet kell túlélnünk. Még 3-4-5 nap van hátra. És gőzöm sincs, hogy a mai napot a front miatti megőrülés csúcspontjának kell-é tekintenem... vagy ez még csak a kezdet. (A Nagy Manitunak itt is szeretném jelezni, hogy még mindig terhes vagyok, basszus, egyre jobban, vegyünk már vissza a tempóból, hé.)  
Andrisra ma cirka húszmilliószor szóltam rá mindenféle ön- és közveszélyes galádság elkövetése miatt. Csakazértis üzemmódba kapcsolt. Eszébe jutott-é például az én kicsi drágámnak, hogy előbányássza az egyik fiókból a hosszú szárú merőkanalat és a tűzhely előtt lábujjhegyen egyensúlyozva a tésztafőzéssel foglalatoskodó edény felé csápoljon? Eszébe, naná. Nem rosszaságból, egyszerűen ő is meg akarta keverni a forró vízben rotyogó tésztát. Ilyesmit alapjáraton nem csinál, mert tudja, hogy nem szabad. Az ajtók ceruzával való összefirkálása igazán semmiség ehhez képest. Szóval, nonstop akciózott, nagyon durván.
Nem tudtam időben lefektetni, mert folyamatosan pörgött. Láttam a szemén, hogy néhány óra után már a robotpilóta vezérelte, de csak ment és ment és ment. Mesenézéssel némi nyugit csempésztem két megőrülés közé, de ez is olyan nyűglődős, semminemjó hangulatú nyugi volt, vihar előtti csend. A nyamvadt pelenkázások miatt nem egyszer test-test elleni küzdelembe bocsátkoztam vele, mert másként nem boldogultam. A szép szavak, a kedveskedések nem használtak, a mindentelmagyarázokhogymegértsemimiérttörténik ma nem működött.
Aztán a délelőtti kudarcba fulladt altatási kísérlet után álló helyzetből a kergebirka kisfiam mind a tizenegy és fél kilójával ráesett a hasamra. Épp az oldalamról tápászkodtam volna fel a szoptatás után, de nem voltam elég gyors, bammm, Andris rá a hasamra. Levert a víz, hogy úristen, a baba... (Azt a helyet, ahová Andris esett, még most is érzem a hasamon.) B.-nek írtam sms-t, de tíz másodperc után még mindig nem válaszolt, ezért bőgve felhívtam, hogy ugye nem eshetett baja a babának? Az esés helye fájt, a kisebbik fiam nem moccant, a nagyobbik azonban éhesen tombolt, így befejeztem az ebédfőzést, közben pedig hazaért B., készen arra, hogy engem azonnal ultrahangra vigyen, Andrist a röntgenre (már nem emlékszem, épp abban a pillanatban milyen vészhelyzetből menekítettük ki a dedet), magát pedig az intenzívre szállítsa... (A telefonom után olyan ideges lett, hogy nem bírt bent maradni, engedélyt kapott az itthoni melóra.)
A nődokim hangján nem hallottam, hogy megijedt a hasamat ért balesettől. Elmagyarázta, hogy a baba kvázi ballonban úszkál odabent, nehéz megsérülnie, és ha nem repedt meg a magzatburok és nem folyt el a magzatvíz, illetve mozog a baba, minden rendben. Ha nem mozog, menjek be a kórházba délután. Hátttt... ööö... folyni semmi nem folyt, a gyerek viszont nem mozgott, úgyhogy B.-vel azon fáradoztunk, hogy mozgásra serkentsük a pocakomban albérlősködő babát, aki az elmúlt napokban olyan erővel feszegette a határaimat, mint Andris soha, most viszont csak halovány mozgásokat produkált. Minden idegszálammal úgy érzem, rend van odabent, de péntekre előrehoztuk a négydés ultrahangot, egy alapos vizsgálat tud csak teljesen megnyugtatni. 
A továbbra is kerge fiamat délután elvittük az ortopédiára. A kontroll miatt már nyúzott egy ideje a gyerekdoki, gondoltam, még szülés előtt kipipálom ezt a tételt az elintézendők listáján. A kontroll kb. két-három percig tartott, Andris mellett egy kislányt is behívtak (mindig több gyerek van bent egyszerre). A dokinő egy perc után már hadarta is az asszisztensének a latin rizsát, úgy kellett rákérdeznem, hogy mégis mi a fa rák van a gyerek lábával. Sokkal okosabb nem lettem a szakkifejezésektől sem, úgyhogy majd át kell túrnom a netet az ambuláns lapot böngészve, a lényeg mindenesetre az, hogy Andris az itthon töltött idő minden pillanatában hordjon ún. salus cipőt/szandált. Hat hónapig. Utána kontroll. Nos, azzal semmi bajom, ha valóban szükséges a speciális szandál, a gyerekem egészségéért nyilván bármit megteszek. De. Lehetséges egy perc alatt ilyen kaliberű döntést hozni, ráadásul úgy, hogy két gyerek járását figyeli a doki egyszerre? Lehetséges, hogy már másfél éves korban, amikor a gyerek lába még amúgy is bőven alakul, nonstop spéci szandálra van szükség? Lehetséges, hogy esélyt sem kap a természetes fejlődés, hanem egyből jön a prevenció/korrekció? Légyszi, meséljetek a saját tapasztalataitokról, kíváncsi vagyok, járt-é valaki hasonló cipőben. (Hehe, nagyon vicces vagyok így éjfél után.) 
Ja, a vizsgálat előtt meg az történt, hogy egy Andrisnál kisebb fiú, akit lánynak néztem (de tényleg nagyon lányos volt), a rendelőben felállított kicsi faházban kétszer belecsapott a fiam arcába. Csak úgy. Andris nem csinált semmit, állt mellette/előtte. Utána sem csinált semmit a meglepett pislogáson kívül. Az első ütésnél nem szóltam az anyjának, mert úgy voltam vele, hogy biztos véletlen, meg akarta simogatni vagy ilyesmi, a második azonban ugyanolyan lendülettel érkezett meg Andris arcán, ezért odamentem a haját önfeledten dobáló és a gyerekére egyáltalán nem figyelő anyához, hogy a kislány (nincs is lányom! akkor a fia...) kétszer megütötte a fiamat, légyszi, vessen már rá egy pillantást, hogy ne forduljon elő még egyszer. További eszmecserére nem futotta, mert minket szólítottak, de láttam, a nőt nem rázta meg, hogy a fia tökidegen gyereket csapkod. 
Hát, ennyi jutott a keddi napra. Sir Andrew egészen fürdetésig nem talált vissza mosolygós önmagához, az apjával az összes hajunk égnek állt az idegtől, pölö este háromszor is simán betöri a fejét, ha az apja nem kapja el időben. Mondtam is B.-nek, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, ha nem jön haza. Vajon meddig bírom egyedül ezt az Andrist? Este terápiás céllal ékszert készítettem. A gyöngyök nem üvöltöztek, nem sivalkodtak, nem akartak halálugrást elkövetni, nem tiltakoztak folyamatosan, ott maradtak, ahová tettem őket, szóval, nem panaszkodom, igazán remek dolgom volt így a nap végén.

P.S.: Bakkker... ez a nap is jól kezdődik... lelocsoltam tejjel a billentyűzetet. 

2012. április 22., vasárnap

Anya- és apaszáj

"Kisfiam, gyere le onnan gyorsan, nem akarok az ügyeleten kikötni ilyen szar hajjal!"

"Andrisnak üzenem, hogy tilos a könyvek meggyalázása, mindjárt átharapom a torkát."

"Andris, lemegyünk a játszótérre... vagy nem akarsz inkább Forma-1-et nézni?"

És még nincs vége a napnak.

2012. április 18., szerda

2012. április 17., kedd

Zabagép

A másfél év alkalmából reggel megbökték a cápát. (85 centi és 11,5 kiló, amíg el nem felejtem.) Mihelyt megpillantotta a dokinőt, üvölteni kezdett, pedig az előző oltásnál vigyorgott. Kismajomként bújt hozzám, szorosan átölelte a nyakamat és egészen addig vigasztalhatatlan volt, amíg ki nem léptünk a rendelőből. Elmondtam neki, hogy oltást kap, mert mindent megbeszélünk egymással (igaz, még nem értem tökéletesen minden új babaszavát, de szerintem látja rajtam az igyekezetet), bár a fáj-nem fáj kérdésre nem tértem ki, majd ő eldönti, mit érzett. A dokinő többször is megszúrta az elmúlt másfél évben, Andris az ilyesmit nem felejti el (és bocsátja meg), úgy tűnik.
Oltás után alvás és kaja, így folytatódott tovább a délelőtti program. A videót az ebéd közepén készítettem, meg akartam örökíteni, ahogy a cápa paradicsomlevest fal. Félelmetes mennyiséget termelt be a levesemből már tegnap is, csak pislogtam, ahogy egymás után tüntette el a tányérnyi adagokat. Ma is úgy zabált, mintha napokig éhezettem volna, holott nem. És úgy nézzétek a videót, hogy ez már a második vagy harmadik forduló paradicsomleves, és utána kért még...    


Andris mostanában nem szeret műanyag kanállal enni, ezért rögvest kicseréli a másikra, amit a gondos anya (értsd: én) odakészített az asztalára. A zöld kistányérja is levest tartalmazott, pillanatok alatt bepuszilta. Az elmélyült falatozást kizárólag arra a pár másodpercre szakítja meg, amíg közli velem (és az utókorral), hogy ábaba... ott!... ott!, ha esetleg nem vettem volna észre, hogy a fejünk felett ott lóg a lámpa. Hónapok óta ilyen ügyesen eszik egyedül, a tányér fölé hajol, a bal mutatóujjával fogja a tányért, ha az meg akarna lógni előle, és megdönti, hogy az utolsó cseppeket is kikanalazhassa. Ma újításként azt találta ki, hogy a zöld tányérból kiissza a leves és a tészta maradékát. Ilyesmit tőlünk nem látott, kisdobos becsszó. Roppant elégedett volt magával, hogy semmit nem csorgatott mellé. Ja, a gyereket a tegnapi paradicsomleveses tapasztalatokból okulva ujjatlanba öltöztettem és a legnagyobb előkét kanyarítottam a nyakába, de így is jutott tészta a hónaljába. A nagyméretű tésztával kapcsolatban annyit szeretnék megjegyezni a történelmi hűség kedvéért, hogy B. vásárolt és pusztán annyit mondtam neki, hogy levesbe való tészta, nem definiáltam pontosan, mire gondolok. Szerencsére B. nem az a típus, aki elmegy tejért-kenyérért a boltba és egy akciós játékhelikopterrel tér haza, szóval, jót röhögtünk a tésztán. Ha nagy, hát nagy, istenem, ez van. A videó vége felé Andris a kamerát kéri (ad!, azaz add oda a cuccost, mutter, MOST!), ami továbbra is nagy szerelem, ötezerszer képes megnézni a róla készült videót, aztán jön egy kis nyomatékosítás sikkantással és fejrázással. Ezt azzal szereltem le, hogy majd kaja után nézünk videót, mert maszatos kézzel nem taperoljuk a kamerát, aranytündérvirágszálam, a videózást azonban sztornózta az újabb kör paradicsomleves. Most már csak azt szeretném tudni, mit kevertek a tésztába, hogy ilyen tempóban csúszott le Andris torkán. 

2012. április 11., szerda

Roppant házias

Szombaton lett másfél éves Andris, és úgy gondolta, ha már ilyen nagyfiú, önállósítja magát és kipakolja a mosogatógép által letisztogatott evőeszközöket a megfelelő fiókba, ahogy az anyjától-apjától látta. Lábujjhegyen egyensúlyozva épp a többi közé tudja pottyantani a villákat és a kanalakat.


Azt hiszem, itt az ideje, hogy B. elvigye halászni-vadászni a gyereket, mert tőlem kizárólag azt tanulhatja meg, mi mindent csinál az ősasszony a barlangkomfort érdekében. Az persze nem baj, ha megtapasztalja, hogy az igazi férfi besegít a házimunkába.

P.S.: A vágóeszközöket mosogatás után rögtön eltávolítjuk a gépből, a többi viszont szabad préda a sarj számára, mindig is az volt - a szabályok betartása mellett (két mélytányérral nem cintányérozik az Andris ésatöbbi).

2012. április 9., hétfő

Cukorterhelés kipipálva

Merthogy letudtam a héten, és emlékeim szerint még egy jelenésem van a vérvételes szekcióban május-június táján, aztán kész, már 'csak' a kórházba kell bejárogatnom. Szóval, az április és a május eleje nyugis lesz, ha két hét múlva nem szól a dokim, hogy gáz a pajzsmirigyes/cukros értékem. 
A cukros történet amúgy sokkal jobban alakult, mint vártam. Andrissal megbeszéltem előző este, hogy ha igényt tart az anyja tejére és el akar tőlem köszönni, fél hétig ébredjen fel reggel, mert utána várnak a vérvételen, tízkor találkozunk legközelebb. Felébredt. Vittem citromot a löttyhöz, ami végül olyan simán csúszott le a torkomon, mint kétezertízben, majdnem csettintettem is a nyelvemmel, hogy milyen jólesett, de a másik három kismama szenvedő orczáját látva visszafogtam magam. Az első és a második vérvétel közötti két órát meg azzal töltöttem, hogy az egyik leendő ékszeremhez készítettem gyöngybogyókat, illetve olvastam kicsit. Igaz, nagyokat ásítottam, de azért mégis kaptam némi szabadidőt és ez nagyon jó volt. A fenekemet sem nyomta a szék, kell ennél több?
A vérvételen azt mondták, a babák utálják a cukros vizet, durván rugdosnak majd, az enyém moccant kettőt, aztán szunyált tovább. Tegnap sokkal nagyobb harci táncot vágott le a hidegfront tiszteletére, úgy néz ki, újabb megbízható meteorológus születik a családba. A várakozás alatt az is eszembe jutott, hogy cirka egy hónap és hármassal kezdődnek a terhességi heteim. Mindjárt szülök, hihetetlen. 
Élvezem a terhességet, nagyon jó nekünk együtt a kiscápával. Nincs meg az a gondtalanság, teljes ellazultság, mint anno Andrisnál, hiszen Sir Andrew mellett néha igazi kihívás az aktuális nap, mégis az árad felém odabentről, hogy minden rendben, klassz az all inclusive. A babám alkalmazkodó típus (most még), pölö hagyja, hogy emelgessem a bátyjával együtt simán húszkilós babakocsit, elfogadja, hogy pörgős életünk van Andris mellett, mindent csinálhatok, amit nemterhesen is csinálnék. Okosan, persze. Soha nem voltam még ilyen fitt kismama, bár alapjáraton sem vagyok az a kaliberű ember, aki elhagyja éspervagy kiszolgáltatja magát. Egyedül ahhoz ragaszkodik a kisebbik fiú, hogy néha azért álljak meg pihenni. Rögtön figyelmeztet, ha túl akarom vállalni magam, olyan rugdalózást kapok, hogy nincs is más lehetőségem, mint elnyúlni az ágyon és elcsendesíteni a beépített biztonsági őrömet. Mókás, amikor a tiltakozás jeleként begömbölyödik a hasam egyik szegletébe, és ha ilyenkor a hátamra fekszem, vicces alakzatokba formálódik a hasam. Finom simogatásokkal lazítom el, már érzem, hol a gyerek egyik és másik vége. Ja, ha az apukája keze hozzáér a hasamhoz vagy meghallja B. hangját, elakad a lélegzetem, olyan örömtáncot jár bent ez a pici fiú.  
Fura, hogy rohanok/teszek-veszek egész nap, esténként fáradt vagyok, a harmónia mégis tetőtől talpig beborít. Határtalan örömöt, boldogságot érzek belülről. A harmóniához kellett az a fejlődés is, amit Andris produkált az elmúlt három hónapban (erről szeretnék írni egy hosszabb posztot), így hiába van olyan, hogy égnek mered minden hajszálam egy-egy nyűgösebb napján, összességében történt egy gyönyörű minőségi ugrás Sir Andrew-nál, ami mindenkinek nagyon jó és új alapokra helyezte a közös életünket - új örömökkel és új nehézségekkel. A kisebbik fiam pedig arra tanított meg, hogy nem baj, ha nem ugyanolyan a két terhességem, neki attól még simán jó az albérletben, hogy néha feszült vagyok és morgok. Mostanában tudatosult bennem, hogy sokáig furdalt a lelkiismeret az abszolút kiegyensúlyozottság hiánya miatt, és rosszul éreztem magam azért, hogy a babám nem részesül abból a totális belső békéből, amiből Andris a terhességem alatt, és nekem az nagy aha-élmény, hogy többféleképpen is lehet harmonikus és boldog a terhességem. Kétféleképpen feltétlenül. Ami az egyik gyereknek jó volt, nem biztos, hogy kell a másiknak is, ehhez a leckéhez jutottam el most a gyakorlatban. Elméletben ezeket kiválóan tudja az ember, de a hithez szükséges a megtapasztalásból fakadó bizonyosság is. Legalábbis nálam. Gyakran elámulok azon, mennyi mindent tanulok a gyerekeimtől.
És ebben a hónapban kezdtem el vágyni a harmadik gyerekemre. Akarom őt.

2012. április 4., szerda

2012. április 1., vasárnap

Jamie Oliver, reszkess!

Andris mindenre kíváncsi, ami a konyhában zajlik, ha főzök, az összes munkafolyamatot stahljucisan kommentálom neki születése óta. Hónapokkal ezelőtt kapott rá a saját főzőcskére: A kiválasztott edényébe szór ezt meg azt, fakanállal/habverővel/merőkanállal kevergeti, közben dumál. Az ízlése sokat formálódott az utóbbi időben, például vonalzót vagy szemceruzát vagy vendégpapucsot már nem dob a lábosba. Tegnap ezt főzte:


Oroszlán- és tigrishússal megbolondított kölesgolyó-falatkák. Merész, egzotikus, meglepő, vagány. Sztárszakács születik, úgy érzem.