Jelentés Az Őrület Napjáról

Azt hiszem, eléggé jellemzi a mai napunkat, ha elárulom: Már reggel kilenc körül arra vágytam, hogy este fél nyolc legyen, amikor is A betűs kisfiamat az apukája vízre bocsátja, én pedig krémezés, pelenkázás és öltöztetés után elaltatom. 10 perc alatt.

Örülök, hogy a hétvégén megérkezik a nyár, hogyne örülnék, például az élet apró nyári örömei között nagyon tudom becsülni a gyerek hosszadalmas ruházkodásának elhagyását, illetve a jó idő és ezzel együtt a nagyjából korlátlan játszóterezés lehetőségét, hiszen az energiákban gazdag A betűs fiúcska nem a lakásban unatkozik/tombol, hanem a szabadság édes ízét, színét, szagát élvezi - a többi gyerekkel együtt. Ahhoz, hogy eljussunk eme paradicsomi állapothoz, csak egyetlen baromi frontos hetet kell túlélnünk. Még 3-4-5 nap van hátra. És gőzöm sincs, hogy a mai napot a front miatti megőrülés csúcspontjának kell-é tekintenem... vagy ez még csak a kezdet. (A Nagy Manitunak itt is szeretném jelezni, hogy még mindig terhes vagyok, basszus, egyre jobban, vegyünk már vissza a tempóból, hé.)  

Andrisra ma cirka húszmilliószor szóltam rá mindenféle ön- és közveszélyes galádság elkövetése miatt. Csakazértis üzemmódba kapcsolt. Eszébe jutott-é például az én kicsi drágámnak, hogy előbányássza az egyik fiókból a hosszú szárú merőkanalat és a tűzhely előtt lábujjhegyen egyensúlyozva a tésztafőzéssel foglalatoskodó edény felé csápoljon? Eszébe, naná. Nem rosszaságból, egyszerűen ő is meg akarta keverni a forró vízben rotyogó tésztát. Ilyesmit alapjáraton nem csinál, mert tudja, hogy nem szabad. Az ajtók ceruzával való összefirkálása igazán semmiség ehhez képest. Szóval, nonstop akciózott, nagyon durván.

Nem tudtam időben lefektetni, mert folyamatosan pörgött. Láttam a szemén, hogy néhány óra után már a robotpilóta vezérelte, de csak ment és ment és ment. Mesenézéssel némi nyugit csempésztem két megőrülés közé, de ez is olyan nyűglődős, semminemjó hangulatú nyugi volt, vihar előtti csend. A nyamvadt pelenkázások miatt nem egyszer test-test elleni küzdelembe bocsátkoztam vele, mert másként nem boldogultam. A szép szavak, a kedveskedések nem használtak, a mindentelmagyarázokhogymegértsemimiérttörténik ma nem működött.

Aztán a délelőtti kudarcba fulladt altatási kísérlet után álló helyzetből a kergebirka kisfiam mind a tizenegy és fél kilójával ráesett a hasamra. Épp az oldalamról tápászkodtam volna fel a szoptatás után, de nem voltam elég gyors, bammm, Andris rá a hasamra. Levert a víz, hogy úristen, a baba... (Azt a helyet, ahová Andris esett, még most is érzem a hasamon.) B.-nek írtam sms-t, de tíz másodperc után még mindig nem válaszolt, ezért bőgve felhívtam, hogy ugye nem eshetett baja a babának? Az esés helye fájt, a kisebbik fiam nem moccant, a nagyobbik azonban éhesen tombolt, így befejeztem az ebédfőzést, közben pedig hazaért B., készen arra, hogy engem azonnal ultrahangra vigyen, Andrist a röntgenre (már nem emlékszem, épp abban a pillanatban milyen vészhelyzetből menekítettük ki a dedet), magát pedig az intenzívre szállítsa... (A telefonom után olyan ideges lett, hogy nem bírt bent maradni, engedélyt kapott az itthoni melóra.)

A nődokim hangján nem hallottam, hogy megijedt a hasamat ért balesettől. Elmagyarázta, hogy a baba kvázi ballonban úszkál odabent, nehéz megsérülnie, és ha nem repedt meg a magzatburok és nem folyt el a magzatvíz, illetve mozog a baba, minden rendben. Ha nem mozog, menjek be a kórházba délután. Hátttt... ööö... folyni semmi nem folyt, a gyerek viszont nem mozgott, úgyhogy B.-vel azon fáradoztunk, hogy mozgásra serkentsük a pocakomban albérlősködő babát, aki az elmúlt napokban olyan erővel feszegette a határaimat, mint Andris soha, most viszont csak halovány mozgásokat produkált. Minden idegszálammal úgy érzem, rend van odabent, de péntekre előrehoztuk a négydés ultrahangot, egy alapos vizsgálat tud csak teljesen megnyugtatni. 

A továbbra is kerge fiamat délután elvittük az ortopédiára. A kontroll miatt már nyúzott egy ideje a gyerekdoki, gondoltam, még szülés előtt kipipálom ezt a tételt az elintézendők listáján. A kontroll kb. két-három percig tartott, Andris mellett egy kislányt is behívtak (mindig több gyerek van bent egyszerre). A dokinő egy perc után már hadarta is az asszisztensének a latin rizsát, úgy kellett rákérdeznem, hogy mégis mi a fa rák van a gyerek lábával. Sokkal okosabb nem lettem a szakkifejezésektől sem, úgyhogy majd át kell túrnom a netet az ambuláns lapot böngészve, a lényeg mindenesetre az, hogy Andris az itthon töltött idő minden pillanatában hordjon ún. salus cipőt/szandált. Hat hónapig. Utána kontroll. Nos, azzal semmi bajom, ha valóban szükséges a speciális szandál, a gyerekem egészségéért nyilván bármit megteszek. De. Lehetséges egy perc alatt ilyen kaliberű döntést hozni, ráadásul úgy, hogy két gyerek járását figyeli a doki egyszerre? Lehetséges, hogy már másfél éves korban, amikor a gyerek lába még amúgy is bőven alakul, nonstop spéci szandálra van szükség? Lehetséges, hogy esélyt sem kap a természetes fejlődés, hanem egyből jön a prevenció/korrekció? Légyszi, meséljetek a saját tapasztalataitokról, kíváncsi vagyok, járt-é valaki hasonló cipőben. (Hehe, nagyon vicces vagyok így éjfél után.) 

Ja, a vizsgálat előtt meg az történt, hogy egy Andrisnál kisebb fiú, akit lánynak néztem (de tényleg nagyon lányos volt), a rendelőben felállított kicsi faházban kétszer belecsapott a fiam arcába. Csak úgy. Andris nem csinált semmit, állt mellette/előtte. Utána sem csinált semmit a meglepett pislogáson kívül. Az első ütésnél nem szóltam az anyjának, mert úgy voltam vele, hogy biztos véletlen, meg akarta simogatni vagy ilyesmi, a második azonban ugyanolyan lendülettel érkezett meg Andris arcán, ezért odamentem a haját önfeledten dobáló és a gyerekére egyáltalán nem figyelő anyához, hogy a kislány (nincs is lányom! akkor a fia...) kétszer megütötte a fiamat, légyszi, vessen már rá egy pillantást, hogy ne forduljon elő még egyszer. További eszmecserére nem futotta, mert minket szólítottak, de láttam, a nőt nem rázta meg, hogy a fia tökidegen gyereket csapkod. 

Hát, ennyi jutott a keddi napra. Sir Andrew egészen fürdetésig nem talált vissza mosolygós önmagához, az apjával az összes hajunk égnek állt az idegtől, pölö este háromszor is simán betöri a fejét, ha az apja nem kapja el időben. Mondtam is B.-nek, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, ha nem jön haza. Vajon meddig bírom egyedül ezt az Andrist? Este terápiás céllal ékszert készítettem. A gyöngyök nem üvöltöztek, nem sivalkodtak, nem akartak halálugrást elkövetni, nem tiltakoztak folyamatosan, ott maradtak, ahová tettem őket, szóval, nem panaszkodom, igazán remek dolgom volt így a nap végén.

P.S.: Bakkker... ez a nap is jól kezdődik... lelocsoltam tejjel a billentyűzetet.