2011. február 28., hétfő

Csak egy rövid, mert erősvagyok, erősvagyok, erősvagyok...

Utálok vasalni, de komolyan (bár nem annyira, mint mosogatni, biztos a sanyarú gyerekkorom miatt), és mióta együtt vagyunk, B. vasalja az ingeit, nem vállaltam magamra ezt a rabszolgamunkát feladatot, ami szerintem teljesen jogos, hiszen ő hordja az ingeket, nem én. Az elmúlt években talán négyszer vagy ötször leptem meg egy-egy saját kacsóm által kivasalt inggel (mi lenne, ha nem szeretném...), viszont most kiderült, Andrist újra és újra elbűvöli a vasalás, mint olyan, meg a felszálló gőz, illetve imádja összetúrni a kivasalt és összehajtogatott textilpelenkákat, fürdőlepedőket, rugdalózókat és egyebeket, úgyhogy mostanában minden második napunk fix pontja a vasalás. Juhhé! (Ez nem hangzott túl őszintén, ugye?)

Íme, a gőzleső:

2011. február 22., kedd

Homo habilis

Nem szólt, hogy anyám, figyeljen, fordulok!, csak megtette a kanapé kellős közepén, tegnap reggel a hátáról a hasára, ma reggel a hasáról a hátára. Természetesen lemaradtam a mutatványról, talán épp kapucsínót csináltam a konyhában, hogy lássak valamit a világból, vagy a hajamat fogtam össze a fürdőszobában, ugyanezen okból kifolyólag, a gyerek meg közben ügyeskedett. Úgy vettem észre a dolgot, hogy feltűnt: nem így raktam le a kanapéra, valami nem stimmel. A gyerek fogta magát és átfordult. Eltelt pár másodperc, mire rájöttem. A kanapé kellős közepe nagy pusztaság, semmiben nem tud megkapaszkodni vagy megtámaszkodni. Az apját nem kellett megkérdeznem, hogy te fordítottad át a gyereket?, mert még aludt, én ébresztettem, hogy képzeld, Andris átfordult! Ő volt, ő egyedül. Segítséggel már régóta ment neki, most megcsinálta segítség nélkül is. Azóta nem akar átfordulni, hiába kérem, csak vigyorog.  

2011. február 21., hétfő

Rosszul alvó babák szülei inkább ne olvassák el ezt a bejegyzést (folyt. köv.)

Születése előtt és után úgy gondoltam, A. ráér átköltözni a saját birodalmába, hat hónapos koráig aludjon velünk a hálószobában, aztán majd meglátjuk. Ennyi volt a terv és bíztam abban, hogy érettségiig azért csak átszoktatjuk valahogy a saját szobájába. Bevallom, kezdettől fogva úgy alakítottam Sir Andrew alvási szokásait, hogy képes legyen egyedül (el)aludni. Nagyon vigyáztam a testközelségre, rengeteget volt kézben és hordozókendőben, és ez mindkettőnknek jót tett, nem féltem attól, hogy elkényeztetem, mert ezzel nem lehet (azért az aggodalmaskodó kérdéseket megkaptam), napközben pedig sokat aludt rajtam vagy néha velem, és imádtam, még akkor is, ha mellette mindig vigyázzfekvésben töltöttem el azt az egy-két órát, éberen (jajj, nehogy ráfeküdjek!) vagy arra riadva, hogy orrba vágott álmában, a szemgolyómat birizgálta a mutatóujja satöbbi. Bárhol és bármikor elszundíthatott, egy idő után vagy átvittem az ágyába, vagy nem, a helyzet adta, este azonban az ágyába fektettem és a Sir ezt így szokta meg. Arra figyeltem, hogy tele legyen a hasa, tiszta pelenka feszüljön a kis seggén és nyugodt körülmények között aludhasson, illetve az első három-három és fél hónapban kivártam azt a húsz-huszonöt percet, amíg túljut az aktív alvási szakaszon (pl. olvastam, filmet néztem, felette bóbiskoltam) és csak ezután vittem át az ágyába, így nem ébredt fel. Az elmúlt négy és fél hónapban nem fordult elő, hogy ne B.-vel aludtam volna. Tudtam magamról, hogy egyrészt képtelen vagyok normálisan aludni a Sir mellett (úgy is füleltem minden röffentésére, gurgulázására, rugdosására, hogy velünk aludt a hálószobában), másrészt nekem kell a zavartalan összebújás B.-vel (most nem a szexről beszélek, hanem arról, hogy egymáshoz simulva beszélgetünk és a karjában alszom el), a meghittség, az intimitás, mert nő is vagyok, nem csak anya, és úgy nehéz zavartalanul összebújni, ha pl. közöttünk a gyerek vagy én A.-val a kanapén kint a nappaliban, B. meg a hálóban egyedül. Lehet, hogy adódik olyan helyzet, amikor ez lesz a felállás, de azt majd valami fejlődési-érési periódus hozza magával. Ha így alakul, azt fogom tenni, ami a fiamnak a legjobb.  
Azt mondtam már, hogy egy kockás füzetbe írom Andris napi dolgait (alvásidő, szoptatás, séta, oltás, fürdés, hangulat, front, vitamin, látogatók stb.), mert nem ad poci akarom kitalálni, mi jó neki, hanem az ő igényeihez szeretném illeszteni a mi tevékenységeinket. Ebből a kockás füzetből nagyon szépen kirajzolódik, hogy üzemel Andris, így pl. mindenhová időben érünk oda, mert tudom, hogy az adott szakaszban milyen gyakran akar enni és aludni, ehhez képest szervezem a kiruccanásainkat. Mostanában nagyrészt megint óránként eszik, ezért esélytelen, hogy hosszabb útra is kimozduljunk (a négyeshatoson nem szívesen kapnám elő a mellemet).
Az alvási szokásait is a kockás füzet alapján menedzselem, minden változást felírok és egyből reagálok, ha mondjuk azt látom, hogy este egy ideje korábban akar elaludni, vagy nappal szoptatás nélkül is el tudom altatni, vagy lefektetem álmosan és magától elalszik. Soha az életben nem voltam még olyan rugalmas, mint most, anyakoromban. Felírtam azt is, hogy amikor többször betegek voltunk B.-vel és úgy köhögtünk, hogy majdnem kiszakadt a tüdőnk és a hálóból kiköltöztünk a nappaliba, mert nem akartuk felébreszteni / teleköhögni bacival a gyereket, Andris békésen durmolt egyedül a hálószobában, egyáltalán nem zavarta, hogy négy hónap alatt kétszer két-három hétig külön aludtunk. Én persze aggódtam az elején, hogy nem fogom meghallani, ha kora reggel éhesen felsír a gyerekem, de az van, hogy valami természetfeletti erő munkálhat bennem, mert három-öt perccel azelőtt felébredtem, hogy felsírt volna az Andris. Fura érzés volt, hirtelen magamhoz tértem, nem tudtam, mitől lettem ilyen éber, már épp vissza akartam szundítani, amikor meghallottam Andris hangját. És soha nem fordult elő, hogy Andrisra ébredtem, mindig korábban pattant ki a szemem, mintha megéreztem volna valamit. (Nektek is volt ilyen?)
A betegeskedés után beszéltük meg B.-vel, hogyha a kölyökcápának ennyire mindegy, kivel szunyál egy légtérben, akár át is tolhatjuk az ágyát a saját szobájába. Áttoltuk, ha jól rémlik, február első hétvégéjén. Azóta ott alszik és nincs vele semmi baja, az éjszakai 8-10 óráját továbbra is kialussza és napközben szintén ott alszik, mert nyolc kilót már nem bírok el két-három órán keresztül a karomban. Egyébként nekünk az a kedvenc szobánk a lakásban, napfényes-barátságos kuckó, először az én dolgozószobám volt, aztán A. születése után B. gépét és asztalát vittük át, most meg a sarj birodalma - mindketten nagyon irigyeljük.     

2011. február 18., péntek

Elvarázsolja a nőket, pedig nem is Harry Potter

Ma teszteltem, képes-e társasági életet élni úgy a Sir, hogy abszolút ő van a középpontban, egészen pontosan elvisel-e maga körül a gyerek cirka tizenöt darab fülig érő szájjal mosolygó, kedves hangon gügyögő és hódolattól csillogó szemmel néző idegen nőt. A teszteredmény: El. Sőt, még élvezi is. Nagy franc az Andris, másodpercek alatt magába bolondította anyu kolléganőit. Az első húsz percben komoly arccal, kíváncsian nézelődött, hol vagyunk és mi ez a sok nő, és amikor egyszerre hárman tették neki a szépet, el is pityeredett egy pillanatra, mert egyrészt belehajoltak az intim szférájába, hirtelen ott termett három ismeretlen, sokfogú arc tőle pár centire, másrészt mi itthon soha nem beszélünk hozzá azon a klasszik utyuliputyuli jellegű gügyörésző hangon, ami azért elég ijesztő tud lenni (nekem is, igen). Ha legközelebb népes társaságba megyünk, húsz-huszonöt percig hagyom akklimatizálódni a gyereket, együtt rácsodálkozunk mondjuk a falinaptárra, a virágokra, a locsolókannára és a kakaóscsigára (ez utóbbit a gyerek anyja adott esetben beletolja az épp akklimatizálódó arcocskájába), a lényeg, hogy senki ne rontson rá rögtön, legyen ideje barátkozni a környezettel, a rajongók csak ezután fejezhetik ki hódolatukat. Ja, és mindig a látóterében kell lennem, mert az neki most még nagyon fontos. Andris tudta értékelni, hogy a lányok a küllemét dicsérik, néhány jajjdegyöngyörűvagy és hasonlók után bőszen flörtölt (sejtelmes pillantások, vigyorgások ésatöbbi), meg azt is szerette, hogy férfiasnak titulálták a kezét és a lábát. 


A 'gyönyörű'-t később be fogom tiltani, meg a többi ilyesmit is, azért ne bízza el magát a ded. A búcsúzásnál megígértem neki, hogy járunk még erre, csak ideiglenesen kell elszakadnia a háremétől. A saját munkahelyemre még nem merem bevinni a gyereket, ott köbö nyolcvan férfit-nőt kellene érinteni a roadshow keretében.
Ezen a héten több olyan helyen jártunk Andrissal, ahol sokan voltak, pl. a bőrgyógyásznál és az ortopédián, és egy idő után néhányan mindenhol megkérdezték, hogy mindig ilyen jó gyerek? Nem igazán szeretem ezt a jógyerekezést, mert szerintem egyetlen sírós, rosszul alvó, nyűgös, többemberes baba sem rossz, de erről majd a könyvek kapcsán a másik blogomban írok bővebben, ha lesz időm. Engem nem lep meg, hogy Andris ilyen, sok munkám van benne és ő is hozott magával egy jó alapot onnan fentről, bármilyen hülyén hangzik ez így, az viszont fura, hogy az emberek ennyire rácsodálkoznak. Andrist az sem billentette ki a nyugalmából, hogy az ortopédián folyamatosan bömbölt vagy kiabált valamelyik gyerek, és a várakozást is jól viselte, szokásához híven a karomban szemlélődött. Ilyenkor úgy belenéznék a fejébe, hogy mire gondol, gondol-e valamire, vagy egyáltalán hogy megy ez kisbabáéknál. 

2011. február 15., kedd

Nagyon szeretném a gyerekdoki skalpját, valaki esetleg... ?

A gyerekdoki tényleg jó fej, nincs ezzel gond, nem ezzel van a gond. Mintha nem értene Andrishoz, komolyan. Ugye, volt az, hogy szerinte kötött a csípője, menjünk ortopédiára, aztán meg az, hogy szerinte jobbra húz a feje, menjünk Dévényre, most meg az, hogy piros a nyaka, szerinte tartsam tisztán és kenjem ezzel meg azzal, de ha nem használ, hintőporozzam. Nos, Andris olyan egészséges, mint a makk, amelyik makk nála egészségesebb, az kamumakk. Semmi baja a csípőjének, semmi baja a fejének, a nyaka viszont továbbra is piros, hiába kentem ezzel, attól rosszabb lett, hiába kentem azzal, javult valamit a pirosság, de nem múlt el, a hintőport már hagytam a fenébe, mert a fiam nyakbőrével senki ne kísérletezzen hetekig, szóval, fogtam a fiamat és elvittem a gyerekbőrgyógyászhoz, aki ránézett a pelenkára vetkőztetett Andrisra meg a nyakára és közölte, hogy e-k-c-é-m-a. Hogy a rákba nézheti el a gyerekorvos az ekcémát? Itthon mondtam B.-nek, hogy attól félek, ekcéma lesz a pirosság. Hát, bejött, dr. csibike rendel. A mi szűkebb-tágabb családunkban él asztmás, ekcémás, allergiás, laktózérzékeny, gluténérzékeny, van itt minden és ezt  anno megosztottam a védőnővel meg a dokival a gyerek születése előtt és után, hogy tudják. Nem biztos, hogy elkerülhető lett volna az ekcéma, de azért basszus nem mindegy, hogy megelőzés miatt hidratálom agyon Andrist és amennyire lehet, kitolom a jelentkezését, vagy csak négy elvesztegetett hónap után kezdem el a tüneteket kezelni. És miért nekem jut eszembe az ekcéma? A dokiban miért nem merült fel legalább a szándék, hogy elküldje a fiamat egy bőrgyógyászhoz? Mindenféle szarral elhajt ide-oda, de ami valóban probléma, azzal nem foglalkozik? Ha nem viszem el a gyereket bőrgyógyászhoz, a hintőporral még jobban kiszárítom az amúgy is száraz és piros nyakát. Hát, gratulálok, remek ötlet, kiváló. És utána mit mond a doki? Upsz, bocsi? 
A bőrgyógyász szerint nem túl jó hír, hogy már most ekcémás a baba. Hat hónapig anyatej, ha van, ha nincs, hipoallergén tápszer. Egy éves koráig semmi tejtermék, de tényleg semmi, se sajt, se túró rudi, se más. A hozzátáplálásnál is egy csomó mindenre kell figyelni. Tulajdonképpen bármitől ekcémás lehet Andris, még nagyon kicsi az allergiavizsgálathoz, ezt mondta a bőrgyógyász, meg azt, hogy a téli hideg, a fűtés, a meleg ruházat (szaladgáljon Ön is egy szál pelenkában!) és a meleg víz nem igazán bababőrbarát. És hogy kinőheti. Hol eltűnik, hol előjön majd ez az e betűs dolog. Ha rajtam múlik, nem jön elő soha többé, sőt, ha rajtam múlik, átvállalom, inkább én legyek e betűs, ne a fiam. Andris testén olyan kicsi és olyan halvány foltok vannak, hogy azokat észre sem vettem, úgyhogy nagyon remélem, ennél durvább nem lesz. Igazából a nyaka a gáz, ott a száraz területet kicsípte a bőrredők közé becsorgó tej, hiába mostam le, ugye, kenni kellett volna spéci krémmel, és mivel Andris nem a plafont bámulja állandóan, a redők szinte minden pillanatban összeérnek, nemszéppirosra csiszolják egymást. Most van egy zsírozó, amitől csudára hidratált lesz a bababőr, meg a szteroidos kence, amit az ekcémagyanús foltokra kell kennem, illetve a Bepanthen Plus a harmadik krém a nyakára. És van a popsikenőcs. Ezekkel kenegetem a gyerekemet, aki borzasztóan utálja, ha kenegetem, sír, mintha nyúznák, ezért ma este az apja húsz percig méhecskeként zümmögött a pelenkázó mellett, hogy a repkedő ujjaival elterelje a gyerek figyelmét a kenőcsözésről. A trükk bevált, az orvul bekent sarj boldogan sikongatott és két kézzel kapkodott a méhecske után. Ugyan B. szája kiszáradt, a nyelve elzsibbadt, alig bírt nyelni a procedúra végére, de holnap majd bekészítünk a méhecskének egy nagy pohár valamit. 
Le fogom győzni ezt a köcsög ekcémát, ufff.   

2011. február 13., vasárnap

Nem írtam címet, elfelejtettem

Ha minden igaz, legközelebb októberben oltják a cápáskodót, a keddi szúrással (ráadásul kettős szúrással) egyelőre vége az oltássorozatnak. Andris kíváncsi és barátságos baba (és a hosszú távú memóriája szerencsére még nem az igazi), ezért nagyokat mosolygott az őt már többször is megbökő gyerekorvosra és a védőnőre. Jó ez a gyakorlat nálunk, hogy házhoz jönnek és nem a zsúfolt váróteremben kell dekkolni a kisbabával. A fiam látta-hallotta, hogy beszélgetünk és nevetgélünk, nem gyanakodott semmiféle merényletre, ha néha-néha rám pillanthat és tarthatja velem a szemkontaktust, illetve a radarjai azt jelzik neki a magatartásom alapján, hogy minden oké, anya itt van és vigyáz rám, nem lesz zaklatott attól, hogy idegen nők fertőtlenítik a combjait. A két szúrást csak a csípésből vette észre, addig gyanútlanul játszadozott az egyik kedvenc csörgőjével. Nem lázasodott be, de este nagyon sírt, úgyhogy kapott fájdalomcsillapítót, egy egész kúpot, mert már kész férfi. 
A legfrissebb adatok szerint Andris 68 centi, de hát gyerekorvos legyen a talpán, aki ki bírja egyenesíteni a ficergő porcikáit. Szóval, úgy látta a dokinő, hogy 68 centi. Ránézésre hosszabb babának tűnik, mert nyúlánk, nincs rajta háj. Egyedül a combja húsos, ott raktároz mindent, de az is olyan jó kemény, harapnivaló hús. Súlyra hét és fél kilót mondtam be, előfordulhat, hogy több, ugyanis lélektani okokból nem mérem olyan másfél hete: ha pontosan tudom, hány kiló, sokkal-sokkal nehezebbnek érzem, így a boldog tudatlanság állapotában viszonylag könnyedén hurcolászom a kis kerek seggét. Igazából a hátam nem is a cipelésétől vagy a hordozásától fáj, hanem a szoptatástól, mert most, hogy így megnőtt a negyedik hónapra, még nem találtam meg a legkényelmesebb pózt, valahogy mindig görnyedek vagy csálén tartom a vállamat. Az aranykezű gyógytornász nénim remekül kiropogtatott terhesség előtt, a gerincsérvem még nem jelentkezett. Ha majd ráérek és Andris nélkül is kiruccanhatok két-három órára, megint elnézek hozzá, hajtogasson belőlem papucs orrán pamutbojtot, mert az jó, lassan egy éve tart a legutolsó kezelés hatása.
A gyerekorvos nagyon elégedett Andrissal, a cápakölyök sokkal fejlettebb a koránál, és amikor ezt mondta, gondolatban kicsit megpaskoltam a saját vállamat, mert tényleg nagyon sokat foglalkozom Andrissal. Nem azért, hogy sokkal fejlettebb legyen a koránál, hanem hogy megkapjon minden olyan ingert, ami nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott fejlődéséhez. Szeretném, ha elégedett, vidám, harmonikus baba lenne, aki teret és segítséget kap a személyisége kibontakoztatásához. A doki is észrevette, hogy Andris erős baba és mint ilyen, türelmetlen: már futna-szaladna, hogy felfedezze a világot, ezt többször írtam itt, a helyzet azóta sem változott. Szinte minden egyes nap megmosolyogtat a fiam akaratereje és kitartása, ha majd a játszótéren lógó nyelvvel és szúró tüdővel üldözöm a szélvészgyereket, nem biztos, hogy így fogok mosolyogni. Az erősbabaságról még annyit, hogy pont tegnap mondtam a sarjnak, ne rángassa úgy az ujjaimat, mert igen kínos lenne bejelentkezni a Balesetire, hogy csókolom, tetszik tudni, az úgy volt, hogy a négy hónapos fiam megragadta a kezemet és játék közben eltörte az ujjaimat. A dokiról el kell mondanom, hogy bátor nő, puszta kézzel belenyúlt a cápa szájába, pedig ennek a gyereknek az állkapcsa se gyenge. Utána persze csodálkozott, hogy ekkora erő van egy ilyen pici fiúban. Egyébként egy ilyen pici fiú legszívesebben azzal szórakoztatja magát mostanában, hogy két kézzel az arcához húzza az ujjaimat, elmélyülten tanulmányozza őket egy ideig, majd jön a kóstolás, egyik a másik után, és amelyik jobban ízlik neki, azt tovább rágcsálja: 


Kiderült, hogy alul és felül is csúnyán be van dagadva az ínye, nem véletlenül töm mindenfélét a szájába. Úgy néz ki, a Dologel hat, ezért a homeopátiás bogyót vészhelyzetre tartalékolom, nem akarom kijátszani minden adumat. A dokinő rágókát javasolt, de hát tudjuk, arról mi a véleményem. 
Megbeszéltük azt is, hogy nappal kicsapom az erkélyre a gyereket, aludjon ott, csak még nem tudom, utazóágyat vagy járókát használjak a ridegtartáshoz. Szívem szerint nem raknám még ki ilyen hidegben, nekem is jó a séta, az erkélyen csak a galambokat hajkurásznám - ülve. A másik dilemmám, hogy a téli szerelésében, a jegesmacibundában kellene erkélyeztetnem, de abban nem tud mocorogni-játszani, feküdne a hátán az utazóágyban vagy a járókában és kész, meg Andris általában szoptatás után szundít el (ritkán szoptatás nélkül altatom el, ha álmos, de nem éhes), most fogjam és öltöztessem fel, kockáztatva, hogy felébred? Nagyon nem szívesen ébresztem fel, ha alszik.           
A gyerekdoki alapvetően jó fej, de nem szeretem, hogy súlyosnak állít be dolgokat (pl. Andris csípője vagy nyaka), aztán kiderül, hogy a fiamnak semmi baja, meg azt sem szeretem, hogy a nyaka alatti pöttyöket és pirosságot elintézi annyival, hogy a becsorgó tej kicsípte, tartsam tisztán a területet és kenjem, de ha a kenés nem válik be, akkor hintőporozzam, és ha a hintőpor nem jó, akkor majd mond mást. Hát, köszi. Tökre örültem volna, ha nem nekem kell kitalálnom, hogy Andris nyaka rosszul tűri a szőrmés usankáját (bababoltban miért árulnak ilyet, ha allergizál?), és hogy a mogyorós csoki pár kockája is sok, semmi mogyorót nem szabad ennem. Hétfőn viszem bőrgyógyászhoz a gyereket és a nyakát, egy kedves idős néni várja szeretettel András fiatalurat és az anyukáját. (Így mondta, bizony, pedig nem ismerjük egymást.) Fura volt hallani az andrásozást, én itthon max. csak akkor andrásozom a gyereket, ha rajtakapom, hogy épp az ágyából csinál csatateret, ilyenkor szoktam megkérdezni tőle, hogy András, maga megint duhajkodik, jól látom?, ő meg huncutkodva vigyorog. András, a sikoltozó duhaj akcióban:


Na, mára ennyi. Pá. 

2011. február 10., csütörtök

Már négy hónap van mögötte

Andris hétfőn lett négy hónapos és a január egyértelműen a hangokról szólt nála. Van itt minden, kérem szépen, sikkantgatás, gurgulázás, hörgés, kurjongatás, rikoltozás, sikítás - egy komolyabb madárház repertoárjából tartott (és tart azóta is) bemutatót a sarj. Ez saját fejlesztésű hanganyag, mi itthon nem így beszélünk egymással és madaras filmeket sem nézett a NatGeo-n. Andris borzasztóan élvezi, hogy mindenféle hangot ki tud adni magából és önfeledten próbálkozik, egy-egy sikolyt hosszú másodpercekig képes kitartani. Az nagyon vicces, amikor látom az arcán, hogy rákoncentrál egy éles kiáltásra, de valami félremegy belül és rekedt nyekergés vagy cérnavékony á lesz az eredmény, ő pedig a meglepetéstől tágra nyitja a szemét, szinte hallom, ahogy kattognak az agyában a  fogaskerekek, hogy akkor ez most miért ilyen. Simán szinkronizálhatna sikoltozós-hörgős filmeket, annyira élethűen csinálja ezt az egészet, hogy ha a liftben összefutok a szomszédokkal, mindig barátságosan mosolygok rájuk, nehogy azt gondolják, nyúzom a gyereket. Rám kétszer hozta a frászt, ráadásul ugyanazzal a dologgal: Amikor fel akartam emelni és a vállához értem, velőtrázó sikoly szakadt ki a torkából, és az egy dolog, hogy átmenetileg megsüketültem, komolyan megijedtem, hogy fájdalmat okoztam neki, egy finom mozdulattal ripityára zúztam a vállát. Ez a haramia persze ott vigyorgott elégedetten a karomban és épp a következő sikolyra készült lelkesen. Nem tudom elmondani, mennyire megkönnyebbültem. Most már be merem vallani, hogy a budapesti paneleket is megremegtető földrengést a szívemről lezúduló kövek okozták. Szokott úgy is sikongatni, hogy még meg sem csócsáltam a hasát, csak közelítek felé (és mondom neki, hogy megeszlek, te huligán), de már vigyorog a fogatlan szájával és egyetlen nagy örömteli sikoly a gyerek. Bár a cápa eredendően egy huncut zsivány, ezen a képen maga a megtestesült ártatlanság (hupikék, kutyás nadrágban), mert ilyen is tud lenni:


A szívritmuszavarok előidézésén kívül még azzal foglalatoskodott Andris az elmúlt hónapban, hogy dumált, dumált, dumált. Mindennek és mindenkinek mondja a magáét az egyre dallamosabb és színesebb babanyelvén, előfordult, hogy a bárányoknak magyarázott szigorú arccal és ellentmondást nem tűrő hangon A Mezítlábas. Nem lettem volna a bárányok helyében:


Egyre bátrabban szól bele a másokkal folytatott beszélgetéseimbe is, mindegy, hogy családtag vagy barátnő, közbe-közbeszúrja a maga kis mondandóját, ebből a -t és a höhöhöhö-t tudom azonosítani, illetve azt, hogy emmemme, a többi egyelőre rejtély, a nyersfordítás meg nagyjából annyi, hogy hé, velem foglalkozzatok! Januárban is nagyon kedvelte azokat a nőket, akik kedves hangon dicsérték a küllemét. Ilyenkor flörtölősen villogtatja a szemét és a legszebb mosolyával jutalmazza őket. Hiába no, férfiből van. Egyedül a hordozókendőben nem hajlandó kommunikálni, bárki hízeleghet neki, Sir Andrew ott egyszerűen nem vesz tudomást efféle csacsiságokról, mert a külvilágot szemléli, az arcára pedig például olyasmi vagyon írva, hogy khm, félreállnál az útból? nem látom tőled a villamost. Én még azt is ki merem jelenteni, hogy ha használni tudná a kezeit, félretolná az illetőt, legyen az bármilyen szép szavakkal kedveskedő bombanő.  
A Sir nagyon kíváncsi, emiatt a finom- és nagymozgása is rengeteget fejlődött. Mindent meg akar fogni a famacskáimtól kezdve a szekrénygombokon át a ruhaszárítóig, lehetőleg két kézzel. Alapos kisfiú, így sok időt töltök én is a famacskáknál, szekrénygomboknál, ruhaszárítónál, szerintem a hálószobai szekrényajtó erezetét bármikor lerajzolom csukott szemmel. Szeretném, ha Andris sokáig megőrizné a természetes kíváncsiságát (az iskolában majd úgyis alaposan megnyesik), úgyhogy amikor határozottan rábökött a bögrémre és azt mondta sürgető hangsúllyal, hogy höhöhöhö, gyorsan kiittam belőle a forrócsoki maradékát és az uraság színe elé bocsátottam a pöttyöst, hogy megtapogathassa a külső részt:


Jól látszik az öt decis bögre mellett, hogy ő valójában még pici gyerek, csak egyedül pózolva tűnik felnőtt babának. Egyébként a kisebb dolgokat csippentéses módszerrel szerzi meg: Ha valami érdekes lóg a feje fölött / mellett / mögött elérhető távolságon belül, addig csavarodik és csattogtatja az ujjait Ollókezű Andris, amíg be nem gyűjti. Hihetetlen finoman babrál a ruhám masnijával és mindig kiköti, mindig, a rácsvédő szalagjait is. Nem szép dolog, de nevetni szoktam azon, ahogy rácsodálkozik a saját ujjaira és végtelenül lassan, átszellemült pillantással kísérve ide-oda mozgatja a kezét az arca előtt, mintha tai chi edzést tartana. Januárban az volt az egyik legmeghatóbb pillanatom, hogy amikor fölé hajoltam, kinyújtotta a kis kezét és finoman-óvatosan megfogta a hajamat. Rám még fiú ilyen áhítattal soha nem nézett, a hajamra sem. (Jó, olyan is van, hogy behajolok hozzá a kiságyba és percekig nem tudok felegyenesedni, mert vasmarokkal csimpaszkodik a hajamba, és csak hajszálveszteséggel tudom elhagyni a terepet, leginkább úgy, hogy a karomba veszem a hajamban lógó dedet és valami érdekesebbet próbálok neki mutatni negyvenöt fokban kibicsaklott nyakkal.) Imádom, ha az arcomon babrál és nem bírom megállni röhögés nélkül, ha például marokra szorítja a pusszantásra készülő, csücsörítő számat.  
A három legjellemzőbb nagymozgását összeraktam egy képre, hogy örüljetek, íme:


Az elmúlt hónapban a testrészei közül a lábfeje volt a sláger, a háton fekvő gyereket nagyrészt gombócformában láttam. Nem bírja megunni. Mihelyt a hátára teszem, emeli a lábát és elkapja a zokniját / lábujjait, és egészen belefehérednek az ujjhegyei az erőlködésbe, hogy sokáig megtartsa a gombócpózt. Mielőtt elengedné, nagyot kiált, tisztára úgy, mint a súlyemelő a súlyzó leejtése előtt. Annyira tud ragaszkodni a lábujjaihoz, hogy az apja néha ebben a lábujjfogós pózban viszi a fürdőszobába és ereszti a vízbe. Januárban folytatta a kúszásra-mászásra való felkészülést. Rátámaszkodik a tenyerére és simán kinyomja, valamint sokáig megtartja magát, helyes kis bicepszek nőttek a karján a sok edzéstől. Én ebbe az aktivitásba már rég belehaltam volna. Mivel kinyújtott karral is korlátozott magasságba ér fel, a gyerek időnként megpróbálja feldobni a testét a levegőbe, hát, nem túl sok sikerrel, viszont a látvány igen mókás. Mostanában kezdte emelgetni az egyik csípőjét, már majdnem olyan a csípőmozgása, mint Elvisé. A harmadik kép a gumicápa hajlékonyságát demonstrálja, a karomban is így ficánkol, hihetetlen pózokba képes csavarodni és semmi veszélyérzete nincs, miért is lenne. Ha megkapaszkodhat az ujjamban és lendületből érkezik, átfordul a hasára és a karját ügyesen kioperálja maga alól. Gyakran látom rajta, hogy zavarják a fizikai korlátai, ilyenkor azzal vigasztalom, hogy Merlene Ottey sem pelenkával a fenekén döntött világcsúcsot száz méteren. 
A negyedik hónapban történt még az is, hogy Andrist átköltöztettük a saját szobájába, meg volt néhány nehezebb óra a szoptatás körül, meg dévényeztünk egyszer, meg körbe a nyakán kijött valami piros allergiaizé, meg oltották a cápát, de ezekről majd később írok, alvás után. Ide a végére teszek most egy képet, mert januárban sikerült meglátnom a saját vonásaimat is a gyereken:


Egy kicsit talán hasonlít rám, legalábbis a szem alatti táskákat tőlem örökölte és az esti fényekben mindketten sárgák vagyunk.

2011. február 9., szerda

Nem minden jut eszembe

Ja, egyébként a szüléstörténet megírása után pár nappal homlokon csapott az aha-élmény, hogy amikor a labdán vajúdtam és baromira fájt az egész testem és a fogaimat csikorgattam és markoltam az ágyat kínomban, akkor azon röhögtünk nagyon B.-vel, hogy inkább ne most beszéljük meg a többi gyereket. 
Azt viszont a mai napig homály fedi, mikor szedtem ki a szememből a kontaktlencséimet, nem tudom felidézni se a pillanatot, se a mozdulatot, B. sem, pedig ez nem olyan dolog, amit a szervezetemnek az utódok biztosítása  miatt törölnie kell a fejemből. Gondolom, hülyén venné ki magát, ha négy hónappal a szülés után holmi kontaktlencséről faggatnám a szülésznőmet.

2011. február 7., hétfő

Csak egy gyors, bár mindjárt beleájulok a klaviatúrába

csibike: ... és ha Andris ennyire extázisba jön attól, hogy mosogatok, majd veszünk neki babakonyhát, hogy ő is mosogathassa a babaedényeit. Szerintem nem ciki, ha egy fiúnak babakonyhája van.

B.: Jó, de lesz benne traktor, helikopter, vonat és autó.

2011. február 6., vasárnap

Tovább is van, mondom még

Vasárnap megyünk haza a kórházból. A vasárnapot szeretem, a csütörtököt, a pénteket és a szombatot utálom, B. nélkül nagyon utálom. Lemondok a pótágyas saját szobáról, nincs szívem egyhavi kajapénzt fizetni a csendért, az összebújásért, a meghittségért. Majd máskor leszek királykisasszony. Kis luxus mégis belefér: A szobám fizetős, hárman vagyunk a 'saját' vécére és a 'saját' zuhanyra. A folyosói mosdó undorító, láttam, amikor nst-re jártam, huszonvalahány frissen szült anya vérzi össze, néhányan ott is dohányoznak, a többit inkább hagyjuk. (Mikormegyünkmárhaza?) 
Az első szobatársam negyven körüli vékony nő, amniocentézisre jött, fél napot marad. A lánya várja otthon. Izgul, beszélgetne. Velem. Beszélgetek vele. Pár órája szültem a fiamat, mindenki hagyjon békén, ezt akarom, hogy nézzem, hogy érintsem, hogy szagoljam, hogy hallgassam. Egyáltalán, hogy felfogjam a létét, hogy itt van előttem a fiam ebben a kis kocsiban, B.-ből és belőlem lett, és én vagyok az anyja. Nem hagynak. Mindig jön valaki. Valaki, aki szúr, lázat mér, reggelit hoz, vizitel, ebédet hoz, takarít, vacsorát hoz, látogat, megvizsgál, érdeklődik. Mindenki azonnal akar mindent. Napközben lehetetlen pihenni. Anyuka, most ne a gyerekkel foglalkozzon, rám figyeljen, mondja a nő és adatokat kérdez, nem érdekli, hogy szoptatom a fiamat, amikor belép a szobába. (Mikormegyünkmárhaza?) A második szobatársam T., néhány évvel fiatalabb vagy idősebb nálam, van már egy lánya. Fiút szül, a fájdalomcsillapítót rosszul adják be neki gerinctájt, sápadozik, szédül, fáj a feje. Beszélgetne. Velem. Beszélgetek vele. Rengeteget dumál, főleg telefonon, és T.-nek baromi sok a látogatója, egyszerre hárman-négyen jönnek hozzá. Nagy a rokonság. És bunkó. Deszarulnézelkibazdmeg, így köszön az egyik, a másik kölykét én hajtom el, miközben szoptatom Andrist, a T. ágya körüli tolongásban lökdösi a fiam kocsiját, rajta a lábam, ha a lábam mozog, húzódik a sebem. Hangos mindegyik, egyesével bemutatják, mit hoztak T.-nek. Nézd, madártej, nézd, húsleves, nézd, tökömtudjami. Mintha ott sem lennénk, én meg a fiam. Nem zavar, hogy idegen nők és férfiak előtt szoptatom Andrist, nem érdekel, hogy a vizitelő orvoscsapatban mindenki férfi és látja a mellemet. (Mikormegyünkmárhaza?) 
N. néha bejön hozzám pár szóra, kedves és mindig ad tiszta hálóinget, U.-val egyszer beszélünk. Hálás vagyok, hogy világra segítették a fiúnkat, majdnem elbőgöm magam, ha rájuk nézek, annyira hálás vagyok. U. sajnálja, hogy nem sikerült a hüvelyi, pedig nem sok kellett hozzá, mondja, tényleg csak egy icipici. Nekem így is tökéletesen megfelel, mosolygok rá, nincs bennem rossz érzés.
B. naponta kétszer jön hozzánk, reggel és este. Órákra. A két látogatás között intézi az andrisügyeket, utolsókat simít a lakáson, a pelenkázón, Andris ágyán. Nagyon várom B.-t. Elmeséli, hogy a blogon is egy csomó ember drukkolt és gratulált, és ezért is hálás vagyok. T. nem mindig zavar, amikor az ágy szélén ülünk B.-vel, összebújunk és fogjuk egymás kezét és halkan beszélgetünk a szuszogó Andrisunkban gyönyörködve, és T. is az ágy szélén ül a férjével, összebújnak és fogják egymás kezét és halkan beszélgetnek a szuszogó Andrisukban gyönyörködve, akkor T. nem zavar, kicsit sem zavar. Kapok tőle madártejet, ettől lesz sok tejem, mondja, és nem akarom kiábrándítani, nem említem meg a tejmirigyeket, a kereslet-kínálat elvét. A madártej isteni. A gyerek szinte mindig a mellemen, ezért szinte mindig éhes vagyok. Nem válogatok. A kórházi kajákat úgy eszem, mintha a Kiskakukk legfinomabb fogásai lennének, pedig a valami trutyiban valami izé minden, csak nem ínyencfalat. (Mikormegyünkmárhaza?)
B.-nek kétszer sírok bele az ingnyakába, egy-két könnycsepp, semmi az egész. (Mikormegyünkmárhaza?) Először azért, mert csütörtök este iszonyatosan fáradt vagyok, muszáj aludnom, különben nem tudom, mi lesz, és betolom a fiamat a csecsemősökhöz. Nélküle töltöm az éjszakát. Hülyeség, de a szívem szakad meg. Alig bírok aludni, félóránként felriadok, nézem a mobilomon, mennyi az idő, mehetek-e már a fiamért. Reggel elsőként hozom el a gyerekemet és utána csak fürdetésre adom oda, az tizenöt perc, annyit kibírok. A folyosóra kihallatszik a lecsutakolt csecsemők sírása, ezer közül is megismerem Andrisét. A fiammal tökéletes az összhangunk. Engem meglep az az ösztönösség, amivel a rezdüléseire reagálok. Nincs fennakadás, mintha mindig is ezt csináltam volna. Nem borulok ki, nem félek, nincsenek kételyeim. Ha ébren van és nem sír, nézzük egymást, beszélek hozzá. Ha ébren van és sír, enni adok neki és nézem és beszélek hozzá. Mindenféle csacskaságot. Meg azt, hogy nagyon szeretlek, kisfiam. Talán milliószor. Egy nagyon rendes doktor úrtól tanulom meg a büfiztetést, megmutatja a kedvemért, a fiam a próbababa. A szoptatásról mindenki mást mond a három nap alatt, én a saját érzéseim után megyek. Fáradt vagyok, nyugodt és magabiztos. Másodszor a leghosszabb napon, pénteken ejtek el néhány könnycseppet. Nem akarok B. nélkül lenni, szöktessen meg vagy valami. (Mikormegyünkmárhaza? Mikormegyünkmárhaza? Mikormegyünkmárhaza?) A többi látogatómat nem egyszerre fogadom, beosztom őket, mint a legfinomabb csokit, így gyorsabban telik az idő.
A sebem nagyon fáj, minden mozdulat nagyon fáj. Egyetlen felülésért percekig küzdök az ágyon. Az osztályon híre megy, hogy van az a friss császáros, csak néhány órája műtötték, de nagyon virgonc, aztán elterjed az is, hogy valamelyik hajnalban elsétálok az ügyeletes nővérhez a folyosó végére. Fájdalomcsillapítóért. Nem jutott eszembe a nővérhívó, pedig ott lóg az ágyam mellett. A vizitelő orvosok nem hiszik el, hogy én vagyok A Császáros, merthogy az nem lehet, hogy ennyire mobilnak tetszik lenni, anyuka. Haza akarok menni és a fiamnak szüksége van rám, nem hagyom el magam. Ennyi a titok. Különben is, azt mondták, mozoghatok. Megkérdeztem. T.-nek én segítek, odaadom, felveszem, beviszem, amit kér. Sokkal rosszabbul van, mint én.
Vasárnap délelőtt megyünk haza, a vasárnapot szeretem. Szeretem T.-t is, az egész kórházat, mindent és mindenkit, csak legyünk már otthon. Másfél-két óra, amíg kitöltik a papírokat és pontot tesznek a kórházi tartózkodásunk végére. Októberben hideg van, rajtam a terhesnadrágom és két pulóver, a kabátot nem tudom összegombolni a melleimen. A lábfejem bucira vizesedik, nincs az a cipő, amibe belefér. Papucsban sétálok az autóhoz. Süt a nap, a levegőnek tavasz- és szabadságillata van. Börtönből szabadulok. Minden döccenés és fékezés fáj, annyira fáj, hogy röhögnöm kell. A gyerekünk pici, végtelenül pici a hatalmas babaágyban. B.-vel nézzük, ahogy alszik és mosolygunk, és naponta többször is bemegyünk hozzá, hogy tényleg ott van-e a mi fiúnk. Tényleg ott van.  

2011. február 3., csütörtök

Megszültem virtuálisan is

Szóval, ott tartunk, hogy szülés előtt két-három nappal jóslófújtatásaim vannak, a fájások pontosan a kiírt napon, kedden érkeznek meg és késő estére tízpercesekké sűrűsödnek, B.-vel el is kezdünk izgulni, hogy mindjárt megszületik a fiúnk, de jó. Két fájás között gyorsan véglegesítem a bőröndöm tartalmát, érzem, szülni fogok. Ötperces fájásoknál induljunk a kórházba, véste a fejembe a szülésznőm, addig nincs értelme bemenni, meg azok tartsanak legalább egy percig, úgyhogy bőszen jegyzetelem a fájásaimat, a fogaimat pedig még bőszebben csikorgatom, mert hát a fájásnak nem viccből ez a neve, tényleg fáj. Múlik az idő, a tíz percek maradnak tíz percek, az éjszakám a fájásra felébred, fájást túlél, olvasólámpát felkapcsol, időpontot csalódottan felír, olvasólámpát lekapcsol, tíz percre visszaalszik sormintában telik, a fájások miatt képtelen vagyok pihenni. B. sem alszik túl sokat, állandó készenlétben fekszik mellettem.
Szerda reggel felhívom a szülésznőmet, hogy a fájások nem sűrűsödnek és rövidek, én fáradt vagyok, most mi legyen? N. meleg fürdőt javasol, jólesik, de nem változik semmi. Megbeszélem vele, hogy felhívom a dokimat. U. berendel a kórházba azzal, hogy mire odaérünk, pont befejez egy műtétet. Jó, bemegyünk. Most már izgulunk. U. sehol, a műtét még tart, tudjuk meg N.-től. Négy órát várakozunk a folyosón, nevetgélünk, sétálgatunk, mert úgy könnyebb fájni, megesszük az összes kajánkat, nem morgunk, várunkvárunkvárunk. N. tesz-vesz körülöttem, ctg és miegymás, a fájásaim nem sűrűsödnek. Megérezik a doki, megvizsgál. Ez egy megindult szülés, hangzik a diagnózis, a burokrepesztésről úgy beszélgetünk, mint az időjárásról. B.-vel birtokba vesszük az egyik barátságos szülőszobát. Amikor egy pillanatra egyedül maradok, meghallom az egyetlen szülő nő üvöltését, néhány percig nagyon félek ettől az egésztől, még soha nem féltem ennyire, kicsi vagyok és kiszolgáltatott és nem is tudom, hogy kell szülni és haza akarok menni, aztán hirtelen elmúlik a félelem, B.-vel biztatjuk egymást, nevetgélünk, aztán fotót csinál rólam, mert szerinte gyönyörű vagyok, pedig rajtam az a borzalmas kórházi hálóing. A büfé korán zár, a családtól kaját rendelünk. A szendvicseimet csak másnap reggel tudom megenni, addig nem érek rá.
U. burkot repeszt délután háromkor. Tizennyolc órája vajúdok, arra már nem emlékszem, mióta vagyok ébren. A burokrepesztés fáj, a magzatvíz mekóniumos. Szülés után kiderül, valami csoda folytán egy csepp sem került Andris tüdejébe, nincs fertőzés. U. szerint a fájásaim még nem elég erősek, ezen nevetnem kell, szakad rólam a víz, a hullámokban érkező fájásoknál alig kapok levegőt. Reménykedem, hogy nem töröm el B. kezét. Megpróbálok úgy lélegezni, ahogy N. mutatta, de a fájásoknál szétcsúszik az egész, kapaszkodom a lepedőbe és kérem a testemet, hogy engedje át magán a fájdalmat. Nem mindig sikerül, ösztönösen feszül meg a testem, alig uralom. Úgy érzem, áll az idő, egy helyben toporgunk. És tényleg. Kérek zenét, ha van. Van. Andrea Bocelli. Tök véletlenül.
A baba szívhangja minden egyes fájásnál hatvanra esik le. Mi a határ, kérdezem N.-től. Százhúsz és száznyolcvan között. Remek. Behívja U.-t, hogy a baba így reagál a fájásokra. U. nem örül, de nem ideges. Kapok oxitocint, hogy sűrűsödjenek az ötperces fájásaim. Bedobja, hogy császár, ha így marad. Jó lenne szülés után magamhoz ölelni a gyereket és B.-t, de jó, ha császár, akkor legyen az, nekem mindegy, a fiamat akarom, hullafáradt vagyok. Annyi oxitocint kapok, hogy abból tíz nő öt perc alatt megszül, nálam sűrűsödnek a fájások, de nem eléggé, tágulok, de nem eléggé. A kiabálástól megkönnyebbülök. N. labdára ültet, a pokoli fájások miatt alig bírok lekászálódni az ágyról. A labdán jobb, mint gondoltam, gyorsabban jönnek a fájások, a testem himbálja magát, mi meg röhögünk B.-vel két fájás között, már nem tudom, min, remélem, N. nem néz hülyének minket. A fiam szívhangja órák óta hatvanra esik vissza a nagy fájásoknál, szinte érzem, ahogy elakad a lélegzete. Miatta bírnom kell, ebből merítek erőt. Mindketten küzdünk, B. tehetetlen, fogja a kezemet és halkan biztat. Csodálattal néz rám. Borzasztóan fáj. Görnyedek a labdán, markolom az ágy matracát, segítségsegítségsegítség, szinte suttogom, fáradt vagyok a kiabáláshoz. U. néha bejön és megnéz, konzultál N.-nel. Egész jó a helyzet, a fájás sűrűsége, a tágulás, de ne, ne nyomjak még, hiába érzem úgy, hogy kell. Szétroncsol a gyerek, ha kinyomom. Jó, nem nyomom. U. ráncolja a homlokát, a méhszáj egy kis darabkája nem akar elhúzódni az útból és este tíz után még mindig csak négyujjnyi a tágulás. Császár, dönti el U., nincs értelme tovább várni. Megkönnyebbülök, alig vagyok magamnál. Egy napja vajúdok, talán soha nem is aludtam, a gyerekem még mindig bent, B. kimerült, legyenmárvége. Legalább volt szülésélményem is, mondja U., már fintorogni sincs erőm. Érzéstelenítőt kapok a gerincembe.
Egy órás a műtét, tíz percnek tűnik. Ősz hajú, öreg, inas bácsi emel át a műtőasztalra. Meztelen vagyok a hideg fényben, semmit nem érzek nyaktól lefelé. Az aneszteziológus letol, hogy nem szóltam a gyerekkori lágyéksérvemről, pedig ott a heg. Csak annyit bírok kinyögni, hogy nem jutott eszembe, a bzmg-et nem teszem hozzá. Huszonhat óra vajúdás után örülök, hogy a nevemre emlékszem. Az anesztes rendes azért, szól, hogy ne fordítsam el a fejemet, de nézzek oldalra, mert ott a fiam. Pici, maszatos és sír.  Csütörtökön, éjfél után hét perccel született. Két-három másodpercig látom, kint B. várja és a kamera. A felöltöztetett babát B. veszi a karjába, N. lefotózza őket, aztán behozza a fiamat. Pár percre odatartja az arcomhoz. Andris nem sír, figyelmesen néz azokkal a gyönyörű szemeivel. Nem mozdulhatok, az érzéstelenítés miatt nem is tudok, az orrommal cirógatom az arcát. Szia Andris, szia kisfiam, köszönök neki és csodaszépnek látom. Mosolygok rá, nézzük egymást. Miközben az ősz hajú, öreg, inas bácsi átemel egy ágyra, a látóterembe kerülnek a lábaim. Úgy tűnik, mintha nem is hozzám tartoznának. Élettelenül lógnak. Félelmetes. 
A babát a csecsemősökhöz viszik, engem betolnak egy szobába. A folyosón látom végre B.-t. A megrendült szüleim ott állnak mellette. Elmondhatatlanul fáradt vagyok, csak B. jön be hozzám. Váltunk pár szót, többre nincs erőm, alig forog a nyelvem. Elköszön és megy haza. Hat órát kell mozdulatlanul feküdnöm, utána láthatom a babát, mondja N., aki ott matat rajtam-körülöttem a műtét után. Mielőtt álomba zuhanok, arra gondolok, hogy a hat óra az maga az örökkévalóság. Gyakran felriadok, várom, hogy N. szóljon, itt a baba. Valamikor jön egy takarítónő, felkapcsolja a villanyt, hangosan csapkodja a mindent és úgy megy ki, hogy ég a lámpa. A saját lábamon megyek át a szobámba, szobatársam még nincs. N. hozza a cuccaimat. Jön egy csecsemős, hogy mehetek a babáért. Fáj a sebem, szédülök, alig tudok járni, de a fiamért négykézláb is elkúsznék. A kis kocsiját betolom az ágyamhoz, a csecsemős segít mellre tenni, aztán magunkra hagy minket, én meg a könnyeimen át mosolygok a fiamra.
Hát, így történt.