Nagyokat fújtatok és sokkolom az eladókat

Az utóbbi napokban eléggé sajátosan jelzi a szervezetem, hogy kifelé készülődik a gyerek: jóslófújtatásaim vannak. Egyik pillanatról a másikra elnehezül a hasam, ilyenkor jön az inger, hogy fogjam meg két kézzel és tartsam, különben leesik rólam, ezzel párhuzamosan pedig úgy érzem, valamit csinálni kellene a lábaimmal is, mert mindjárt kicsúszik belőlem a sarj. Naponta egyszer-kétszer, esetleg háromszor fel és alá sétálgatok ebben a kissé görnyedt testtartással kivitelezett hasfogós pozícióban, olyan tizenöt-húsz percig tart egy roham, közben kicsit lever a víz és sápadok, de nem fáj semmim, csak fújtatok - az én légcserémhez képest Darth Vader szuszogása erotikus suttogás. Meg röhögni is szoktam a jóslófújtatások szüneteiben, hogy hú, ez most nagyon feszül, hű, ez most nagyon kellemetlen, és nem tehetek róla, egyszerűen muszáj röhögnöm, ez jön belőlem, és előfordulhat, hogy vajúdás-szülés alatt is röhögni fogok. (Előfordulhat, de azért nem túl sanszos, lássuk be.) Ezektől a jóslófújtatásos jelenetektől kellene eljutnom az ötperces fájásokig, van rá egy hetem. B.-vel azon vigyorgunk, hogy még a terhesség elején poénból kitaláltuk a 2010/10/10-es születési dátumot, erre tessék, akár még be is jöhet, ha a kölkön múlik.

Reggel észrevettem, hogy a gyerek klasszul lejjebb csúszott bennem, teljesen máshol terpeszkedik, mint eddig, és így hosszú hónapok óta most először látok magamon olyat, hogy borda. Ma egyébként halmoztam a történelmi pillanatokat, ugyanis ráálltam a mérlegre. Önszántamból. A havi egyszeri védőnős méricskélésen kívül talpam nem érintette eme ördögi szerkezetet, mert tudtam, hogy úgyis azt fogom enni-inni a terhesség alatt, amit a szervezetem megkíván, függetlenül attól, mennyit pluszkilót jelent. Ha a doki eltilt valamitől, oké, hallgatok rá, viszont alapjáraton nem fogok salátán, szejtánon meg ilyen izéken tengődni. Nálam a zabálás kimaradt (egyedül gyümölcsből faltam/falok fel nagyobb mennyiségeket), tényleg csak annyit ettem mindenből, amennyit kívántam. Jó, egyszer történt olyasmi, hogy a doki nagy általánosságban javasolta a kismamáknak a só- és fűszerszegény diétát, engem meg ez lehetőség olyan mélyen megriasztott, hogy a vizsgálat után rögtön  betértem egy Burger Kingbe és vettem egy whopper menüt sült krumplival, kólával, hogy helyrebillentsem a lelki egyensúlyomat.  Az utóbbi egy hónapban számomra is ijesztő méreteket öltött a szénhidrát utáni vágyam, pl. volt olyan, hogy álmomban cukrászdában ültem és mennyei sütiket toltam az arcomba (nemálmomban beértem egy-egy szelet sütivel), úgyhogy elővettem a mérleget, szembesítsen a kilóim számával. Nos, nem híztam semmit, sőt, fogytam. Ezúton szeretnék köszönetet mondani a beépített konyhamalacomnak: köszönöm, kisfiam! 

Este újabb eladót sokkoltam. Pusztán annyi történt, hogy a kasszás hölgyemény kedvesen mosolyogva megkérdezte, mikor szülök, én meg a világ legtermészetesebb módján mondtam, hogy elvileg holnap. Arcára fagyott a mosoly. Az elmúlt két hétben minden eladó így reagált, merthogy ők már nem mernének kószálni. Szerintem ez nem bátorság kérdése. Még mindig azt gondolom, hogy nem vagyok beteg, csak terhes, és ha pl. a szervezetem nem tolerálja a sétát, jelzi. Jól érzem magam fizikailag is, bár elismerem, nem lennék hasznos tagja a női kézilabda válogatottnak  B. nélkül nem vállalok hosszabb távot, nem is engedné, de csak azért nem kuksolok itthon, mert jajj, bármikor megindulhat a szülés.     

Most megyek, fújtatok kicsit, mert azt ülve nem lehet.