2011. május 30., hétfő

Bejegyzés sok csíkkal

Andris mostanában azon mesterkedik, hogy egyre jobban kiterjessze a vadászterületét. Alig van olyan zuga a lakásnak, ahová még nem jutott el, de ez sem igazán rajta múlt, ha kritikus ponthoz ért a kalandozásai során, felkapásos technikával eltávolítottam az adott helyről. Szerencsére működik az a trükk, hogyha elviszem a veszélyzónából, el is felejti a létezését. Az erkély ilyen, oda nem mászhat ki, még vár rá egy sikálás (az erkélyre, nem a gyerekre), illetve a virágokat bele kell telepítenem a balkonládákba. Ööö... nem elírás, a gyerek mászik. Mihelyt leírtam a blogban, hogy még nem műveli ezt a dolgot, elkezdett mászni: kicsit imbolyogva ugyan, de pakolja egymás elé a térdeit és a kezeit, és halad is olyan tíz-tizenöt centit. Az nagyon aranyos, amikor sietve odakúszik a fikusz közelébe és szigorúnak szánt tekintet kíséretében rászólok, hogy meg se próbáld, Andris!, megtorpan, mint aki véletlenül arra jár (és egyáltalán nem forgat a fejében semmiféle tiltott tevékenységet), és hozzálát a figyelemeltereléshez: négykézlábas pózba emelkedik és rakosgatni kezdi a kezeit-lábait, közben pedig úgy néz és mosolyog rám, hogy elolvadok, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy a fikuszhoz közelebb lopakodó Sir Andrew-t felemeljem és a fikusztól távol helyezzem a földre. Az akcióm után a nézésével azt üzeni általában, hogy soha az életben nem evett virágföldet és neki ez minden vágya, és ha ő lenne az én anyám, biztos megengedné nekem, hogy térdeljek kicsit a kaspóba kapaszkodva, tépkedjem a fikusz leveleit és egyek néhány morzsa virágföldet: 


Az is előfordul, hogy méltatlankodik egy sort (ebbebbe... bebbebbe... bebeböö... bebe!), de ha vicces pofákat vágok, a nagy röhögésben elfelejt mindenféle fikuszt és virágföldet és reklamálást. Kétnaponta porszívóval és felmosócuccal esek neki a lakásnak, hogy a Sir ne a dzsuvában csatangoljon, és tényleg becsülettel takarítok este tizenegykor is (lábujjhegyen mosok fel, ofkorsz), ennek ellenére a ded nem egyszer fekete ujjakkal és porcicákkal a hasán kerül elő egy-egy kalandozás végén, ki érti ezt. 
Már meséltem, hogy Andris előszeretettel felejt el szeparációsan szorongani, ha úgy dönt, felfedezőútra indul. A hová, hová, kisfiam?-ot nem szokta meghallani, de ha követem, egy idő után megáll (szinte hallom a sóhaját, hogy ehhh, megőrjít az anyám!), a képen látható várakozó pózba rakja magát, rám néz és felhúzza a szemöldökét, hogy na, muter, gyorsan mondd, mert nem érek rá. Andris az ajtók nagy barátja, mint láttuk-látjuk. A résnyire nyitott vécéajtó nálam mindig megvan, szeretem hallani, merre jár és mit csinál, meg amikor az ötödik hónap táján sírni kezdett, ha kikerültem a látóteréből, gyakran énekeltem neki úgy a vécén például Republic számokat, hogy arra a pár percre autós hordozóban ücsörgött tőlem egy-másfél méterre. Manapság azzal szórakozik, hogy kukucsol a vécéajtóval, ha épp ott vagyok: csukja és nyitja az ajtót, és jófej baba, mert amint a nyitásoknál felfedez az ajtó mögött, egyből odavigyorog nekem. Nagyon tud örülni az anyjának. (Egyelőre.) Lehet, még most le kellene szoktatnom a vécé előtti performanszokról, hogy napközben legalább ott legyen néhány andrismentes percem. 
Úgy tűnik, a gyerek a könyveket is szereti (anyja fia!), és egyáltalán nem jellemző rá a vandálkodás, Sir Andrew úriember, ha könyvekről van szó. Csak leszedegeti őket a polcról, és nézegeti, tologatja a zsákmányt:     


A visszapakolás még nem megy, viszont nagyon édesen röhög, ha idétlen állathangokat adok ki magamból. Tartottam attól, hogy Andris szétcincálja a könyveimet, és ezért az alsó polcokra a kevésbé érzékeny veszteség kategória tagjait helyeztem, de a fiam csak a fikusz földjére ácsingózik, a betűket nem falja. (Egyelőre.) A másik, amivel sokáig elszöszöl, az az írószeres dobozom, az egyik fiókban bukkant rá:


A ceruzákat mindig kiveszem a kezéből, viszont a vastag filcekkel garázdálkodhat, úgy rászorítottam a kupakokat, hogy valószínűleg soha többé nem fogom tudni használni őket, plusz mindig ott ülök mellette és szemmel tartom a dobozban lelkesen turkáló fiatalembert. Bevallom, nem mostam le a kismillió tollat, szerintem nem kell, meg nem is vagyok az az agyonfertőtlenítős típus, és ez számomra is nagy meglepetés volt, mert azt hittem szülés előtt, hogy de. Andris legjobban a nagyonsárga és a nagyonzöld és a nagyonrózsaszín szövegkiemelőt kedveli, akár tíz-húsz percen keresztül is eltologatja őket egyetlen négyzetméteren belül, olyan ötven szögből vizsgálva meg a tollakat. Szeretem nézni, ahogy belefeledkezik a molyolásba, csücsörít és ráncolja a homlokát. A Sir igazán csinálhatna gyakrabban ilyesmit az energiabombás megmozdulásai helyett, nem bánnám, ha nem lógna már reggel nyolckor derékig a nyelvem az uraság emelgetése, lóbálása, üldözése és becserkészése miatt.

2011. május 29., vasárnap

Nem tudom, mit csinál ez a gyerek, de azt nagyon

Sűrű három nap van Andris mögött, és ebben a sűrű három napban (szinte mellékesen) megtanult állni a kicsi fiam:


A szombati cápanézegetőt eredetileg a játszótérre terveztük, de Andris szerint is hideg volt, úgyhogy öt perc játszótér után nálunk kötöttünk ki. Andris egy ideig nyűgösködött az időjárás miatt, aztán kiflicsücsökehetnékje, majd mozoghatnékja támadt. Először a fiókokat húzta-tolta, utána meg a karomban ügyeskedett egészen addig, amíg álló pozícióba tornázta a kék-csíkosba bújtatott testét. Azt hittem, összecsuklik, de nem, tök jól tartotta magát a székbe kapaszkodva, közben meg Zével szemezett, ahogy az első képen is látszik. Zé és az én fejem nem fért a képre, mert lemerült a kamera és B. a fényképezőgéppel csinált nyúlfarknyi videót a sarj teljesen váratlan produkciójáról, és inkább arra koncentrált, hogy Andris mozdulatait megörökítse az utókor számára. A második képen csak azért van fejem, mert lehajoltam a fiamhoz, hogy összepusziljam a kis ügyest, akinek az arcára van írva, milyen elégedett a teljesítményével. Még nincs nyolc hónapos, bakker, de az alapdolgok közül a mászáson és a járáson kívül már mindent meg tud csinálni. (Oké, a rántottát még nem, de helyette például csajozik.) Nagyon büszke vagyok rá, és nem csodálom, hogy nincs egy foga sem, kinek van ideje fogat növeszteni, amikor minden energiáját a mozgás köti le. Anno a kőkemény német és töri vizsgáimon nem drukkoltam úgy magamnak az egyetemen, mint Andrisnak az új mozdulatainál. Úgy látszik, sikerült motiváló környezetet teremtenünk a végtelenül kíváncsi és végtelenül eleven gyerekünk számára. Nagyon magabiztos baba, örülök, hogy még véletlenül sem törtük le a kísérletező kedvét. Ja, azt muszáj megemlítenem, hogy szombat óta cápanagyhatalom vagyunk: Andrissal együtt összesen három cápa fürdik a kádban, ugyanis Zééktől és Marjanntól egy-egy játékcápát kapott ajándékba a cápakölyök.      

2011. május 28., szombat

Nagyon belehúzott

Andris igazán kemény tempót diktál mindkettőnknek, mióta betöltötte a hetedik hónapot, és ez az átlag feletti aktivitás szinte a hét minden napján nagyobb mennyiségű szénhidrátba kerül nekem, főleg csokiba, hogy legyen energiám. B.-t szoktam kérdezgetni, ha csúnyán elfáradok, hogy miért nem vettünk inkább ékszerteknőst? Az is aranyos. Gőzöm sincs, honnan van Andrisban ennyi energia, és attól tartok, ez az elevensége nem igazán változik a későbbiekben sem. Lesznek konfliktusaink az eltérő vérmérsékletek miatt, már most látom. Rengeteg mindent szeretnék írni arról, mit tanultam az elmúlt hónapokban, mi jelent nehézséget, hogy élem meg az anyaságot, meg kérdeztetek is, például az ekcémáról, ami nem ekcéma, de most először jöjjön Andris, aztán majd valamikor én. Végül is, húsz év múlva akár a memoárjaimban is megírhatom, milyen anyának lenni, tulajdonképpen ráérek.
Na, így néz ki Sir Andrew inaktív állapotban, persze azért jól látszik, hogy a kezével és a lábával a felfordított babaszintetizátoron ügyködik. A 'mozdulatlan' szót nem ismeri. Nagy hiba. Mindig csinál valamit, lehetőleg három-négy dolgot egyszerre. Rohamléptekben fejlődik a nagymozgása, ezért egyszerűen nincs ideje játékokkal babrálni, újra és újra próbára teszi a fizikai erejét és ügyességét. Kíváncsi, kitartó és nagyon tud akarni, ez pedig azt jelenti, hogy esténként minden kecsesség nélkül zuhanok be az ágyba, annyira elfáradok a napi andrisozásban. Szeretném, ha a következő hónap arról szólna, hogy a fiam elmélyülten tanulmányozza a varázskockáit úgy tizenöt percen keresztül, és akkor például nyugodtan megebédelhetek, azaz nem szakítom meg ötmilliószor az evést Andris akciói miatt, és a vécéről sem rohanok ki hatszor per nap ilyen-olyan andrisneszek hallatán. Anyának kellett lennem ahhoz, hogy értékelni tudjam a vécén vagy az étkezőasztal mellett eltöltött nyugodalmas perceket.
Vegyélfel, tegyélle, vegyélfel, mondomhogyvegyélfel, fordítsmeg, tartsdakezedet, netegyélle, ültesside, neodainkábbide, húzdelalábadat, fogdmegakezemet, emeljodafel, lóbáljmeg, emeljodafel, lóbáljmeg, mostemeljmégfeljebb, navegyélfel, vigyélmagaddal, és öt percben történik ennyi minden, nem ötvenötben. Andris felül és kedélyesen elücsörög bárhol, térdre és talpra húzza magát az ágyrácsba vagy a fiókba kapaszkodva, négykézláb álldogál, illetve tenyeres-talpas négykézlábba küzdi magát és mászni próbál. Most hirtelen ezek jutottak eszembe az elmúlt két hét mutatványaiból. Egyetlen dolog köti le úgy, hogy feszülten figyel és alig mozog valamit: ha emberek vannak nálunk, mert azok a világ legérdekesebb dolgai. Mozgó játékok! Amúgy meg borzasztóan élvezi Andris, hogy a maga ura: oda megy, ahová akar. Ha leteszem, három dolgot csinál: Vagy nyűgösködik, hogy vegyem vissza (általában anyás pillanataiban, frontnál és fogzásos mellékhatásoknál), vagy turpisságra készül a legnagyobb csendben, vagy utánam kúszik, és én, aki a fiamat x helyen hagyom, hogy gyorsan elintézzek valamit a lakás másik csücskében, hirtelen azt veszem észre, hogy a fiam ott könyököl/hasal/térdel/ül mögöttem és várakozva néz rám, hogy na, megjöttem, mi az ábra?


A turpisságnak gyakran fikusz- vagy kábelvonzata van, de sokszor a fiókok előtt kapom rajta a partizánt:


Imád fiókot húzgálni és abban turkálni, nekem meg nincs szívem eltiltani ilyesmitől, inkább minden egyes fiókos megmozdulásnál odakuporodok mellé és beszélgetünk és figyelek, nehogy odacsípje az ujját vagy beverje a fejét, ha álldogálás közben összecsuklik a lába. Óriási lökést ad a mozgásfejlődésének, hogy kedvére birizgálhatja az ajtókat és a fiókokat, ja, és produkálja is magát, látom rajta, hogy direkt nekem mutatja be, hogy tud térdelni elengedett kézzel. A lábujjait összeszorítja az egyensúlyozáshoz, és én csak ritkán bírom ki, hogy ne puszilgassam össze őket:

Na, majd még mesélek.

2011. május 25., szerda

Argh%!="%!"!+@"+!'+§'@...

Próbálok finoman fogalmazni, de nem biztos, hogy sikerül. Szóval, az történt ma a liftben, hogy egy BAROMARCÚ megijesztette Andrist. (Upsz, nem sikerült finoman fogalmazni.) Egészen odáig nem volt semmi gond, amíg a béarcú és a csaja mosolygott és jajjdearanyosozott, Andrisnak ezzel semmi baja, naponta többször van ilyesmiben része, túlnyomórészt barátságosan reagál, visszamosolyog az idegenekre, még a fogatlan kasszás nénire is, pedig ő nem semmi látvány vigyorgás közben, kell hozzá idegrendszer. A béarcú úgy gondolta, hogyha hirtelen mozdulattal csipcsipcsókásan ráfog a gyerek jobb karjára és közben vaddisznószerűen horkant egy nagyot, az vicces. Bevallom, mi itthon szoktuk ijesztgetni Andrist a hol az anya/apa? - itt az anya/apa! szintjén, például egy textilpelenkával a fejünkön vagy egy ajtó mögé elbújva, úgy, hogy a gyerek az ijesztés előtt látja, apja-anyja elbújt, és izgatottan várja, hogy felbukkanjunk és megegyük a hasát vagy egyebét, közben sikongat és kacag az örömtől, mert ez jó játék. A semmiből előrontva nem ijesztgetjük a gyereket, meaculpa ésatöbbi. Andris természetesen sírva fakadt a liftben, elég keservesen sírt. Mondjuk, a béarcú kopasz volt és felnőttszemmel nézve sem azt a Halász Judit-féle kedves mosolyt villantotta a gyerekre, úgyhogy akkor is megértettem volna Andrist, ha még az ijesztés előtt a sírás mellett dönt. B.-vel leblokkoltunk, mindenre számítottunk, de az ijesztésre nem. Hogy lehet valaki ilyen BAROMARCÚ? 

2011. május 23., hétfő

Talán légtornász lesz

Andris mostanában szenvedélyesen lóg. Ezt úgy kell elképzelni, hogy állok, a gyerek az oldalán fekszik a karjaimban, aztán hirtelen mindenféle előzetes figyelmeztetés nélkül hanyatt dobja magát, a fejét hátracsapja és addig ficereg fejjel lefelé, amíg meg nem találja a legmegfelelőbb lógásszöget. Nem zavarja, hogy épp előtte evett belőlem egy nagyobb mennyiséget, valószínűleg ő az a típus, aki úgy ülhet fel a hullámvasútra, hogy indulás után nyeli le a dupla hamburger utolsó morzsáját. Sétálni szoktam vele ebben a pózban vagy kicsit gyorsabban ringatom, és az az érdekes, hogy Andris nagyon jókat röhögcsél közben. Oké, a humorát tőlünk örökölte, ez van (az elkövetkező években csak sikerül javítani rajta valamit), de azért szeretném tudni, ilyenkor mi a vicces például a szárítóra kiterített sárga törülközőjében, ami szerintem ugyanolyan sárga, akárhonnan nézem. Másként állnak a bolyhok vagy mi? Majd megkérem B.-t, kapjon a karjába és fejjel lefelé lógatva tartson a sárga törülköző elé, hátha rájövök, mi szórakoztatja ennyire a fiúnkat. 

2011. május 20., péntek

Az összes taktikai érzékemre szükség van

A hozzátáplálás ügyében megtört a jég, bár ez valójában csak hajszálvékony repedést jelent. A fiam hajlandó mást is elfogadni anyatejen kívül. Hogy mit? Hát... ööö... kenyeret/kiflit/zsemlét. És két napja párolt répát. Szigorúan babamarokra méretezett darabokban. Olyan flikkflakkról, mint például pürésítés, szó sem lehet. Gyümölcsről sem. A védőnőm szépen elmesélte, mit adjak a gyereknek, pürét így, húst úgy, azzal azonban semmit sem tudott kezdeni, hogy Andris masszívan elzárkózik az első felnőttételként definiált gyümölcspürétől, összeszorítja a száját, elfordítja a fejét, rámarkol a pürébe mártott kanálra és teljes erejéből azon van, hogy a lehető legtávolabb tornázza a szájától, de előfordul, hogy a megsemmisítés jegyében a kanálon egyensúlyozott pürébe markol és rákeni az asztalra, a ruhájára, a hajára. Direkt, és közben néz a nagy kék szemeivel, hogy upsz! Pedig egy csomó mindent megpróbáltam, hogy felkeltsem az érdeklődését:
- Kapott kanalat, tányért és egyebet, hogy ismerkedjen, játsszon velük. Andris okos gyerek, tudja jól, hogy kétféle kanál közelíthet a szájához, az egyik az anyatejbe cseppentett Vigantolt tartalmazó kanál, amit az apja kezel minden este, és amire lelkesen rácuppan, a másik a pürés kanál, ez ellen kell tiltakozni. B. személyével próbáltuk vonzóvá tenni a pürés kanalat, de Andris nem ugrott be ilyen olcsó trükknek: a pürés kanál az apja kezében sem vonzó.
- Előkóstoltam az uraságnak. Csettintgettem a nyelvemmel, cuppogtam, hogy nyamm, de finom ez az almapüré, meg repülőztem a kanállal. A műsorszámmal remekül elszórakoztattam Sir Andrew-t, a száját azonban egyszer sem nyitotta ki.
- Kicsit összemaszatoltam a száját, hátha bejut néhány szerencsés pürérészecske és a sarj hirtelen ráeszmél, hogy ő ezt az egész gyümölcspürésdit igenis akarja. A merénylet részleges sikerrel járt, Andris fintorgott (úristen! pürés lett a nyelvem!) és vádlón nézett rám, mint aki nem érti, hogy lehet ilyen kegyetlen hozzá a saját anyja.
- Beletúrhatott a kajába, mert ravaszul két adagot csináltam, egyet túráshoz, egyet kajáláshoz. Mihelyt azonban a babaujjak érintkezésbe léptek a trutyiállaggal, feje tetejére fordították a kajás tálkát, mert a tálka alját sokkal jobb nyalogatni - a trutyi meg vígan csorgott le a sarj hasára, térdére, bokájára.
- Kínáltam a mutatóujjam hegyéről is, de ellenállt, pedig a dologeles kenegetésnél egyből tátja a száját.
- A természet vad gyermeke ehetett az asztalról, kiborítottam neki a cuccot, és kézzel összedzsuvázhatott mindent, ami kartávolságon belül volt, főleg az anyját. Azt azért máig sem tudom, hogy lett pürés a hónaljam. 
- A banánhoz és a krumplihoz anyatejet kevertem, hogy elég selymes legyen a torkának, ne kezdjen öklendezni. A művelet természetesen nem érte meg a ráfordított időt és energiát. 
- Két szoptatás között és a kora esti órákban is kínálgattam a gyereket, mert délután és este rengeteget mozog, hátha éhesebb. És tényleg, a kanál hegyét beeresztette a szájába. Egyszer.
- Négy-öt napot vártam, hogyha Andris nem szimpatizált valamivel, elfelejtse a negatív élményeket. Négy-öt nap után sem lett lelkesebb a fiam, mintha az agyába betonozta volna, hogy semmire nem tátja a száját, ami nem anyatej.
Az etetőszékhez és a gyári babakajához nagy reményeket fűztem, mert az etetőszékhez oda tudok ülni, látja az arcomat, és nem azzal vagyok elfoglalva, hogy két kézzel tartsam a menekülni készülő cápát, egy harmadikkal meg etetni próbáljam, illetve az is jó, hogy az asztalhoz lehet húzni, lát minket evés közben, a gyári bébiétel pedig olyan, hogy azt minden gyerek szereti, gondoltam naivan. Az etetőszékkel valóban nincs semmi baj, szerintem tetszik neki a zsiráfos minta is. A gyári babakaja viszont egyáltalán nem jön be Andrisnak, én ettem meg azt a 95%-ot, amit nem maszatoltunk szét. Ha már itt tartunk, személyes kedvencem az őszibarackos-banános alma, ez egyszerűen remek, az áfonyás alma is finom. Borzalmas a kukorica burgonyakrémben pulykahússal. A hűtőben még ott a sütőtök pulykahússal, szerintem azt is én fogom megenni. Az alábbi képről az áfonyás almának makacsul ellenálló, cseppet maszatos Sir Andrew vet meggyötört pillantást az olvasóra:


A pürés próbálkozások után időt kértem és levontam a következtetést. Nem volt nehéz: A hozzátáplálás nulla, azaz nulla eredménnyel zárult. Az első körben. Merthogy nem adtam fel, most a második kört futom, ugyanis Andris továbbra is vágyakozva néz minket, ha eszünk, szóval, falatozna, ha a megfelelő formában tálalnám a felnőttkaját. A hét elején kiflicsücsköt adtam neki, hogy mit szól hozzá. Lecsapott rá és kedélyesen elnyammogta, érdekes módon nem játszotta el a hattyú halálát, mint az anyatejes krumplipürénél. Ipari mennyiségben gyártja a morzsát, ezért kapott egy olyan előkét, aminek hajlított az alja és így felfogja a lepotyogó morzsákat:


Kicsit utálja, de ha elég gyorsan ráadom, nem tiltakozik. Ezen a héten úgy kezdtük a napokat, hogy amíg a konyhában megcsináltam a reggelimet, addig ő kiflit/kenyeret/zsemlét cincált az etetőszékében és közben kíváncsian nézte, mi zajlik a konyhában. (Azt is imádja nézni, ha mosogatok. Pech.) Annyira rákapott erre az ízvilágra, hogy a babakocsis sétáink alatt is adok neki egy-egy darabkát, külön jó, hogy dörzsölheti vele az ínyét. Igazából képtelen megenni, inkább csak nyammog és ami lecsúszik közben, az lecsúszik, de nem jelentős mennyiség. Nagyon hiányzik neki a fog, mert sokszor cápamód letépné a puhább részeket, tehát a marcangolás elvi technikájával tisztában van, a gyakorlatban ez azért puszta ínnyel elég vicces látvány. Kedden bátor voltam, a kiflis sikeren felbuzdulva párolt répát adtam a gyereknek. Feldaraboltam és már-már közömbös arckifejezéssel kínáltam neki, hogy tessék, kisfiam, répa, mert nem akartam, hogy lássa rajtam, az valami különleges dolog, ha a baba répát eszik. Igyekeztem nem csodálkozni, amikor Andris elfogadta a répát és csócsálni kezdte. A lenyelt darabok ugyan visszaköszönnek a pelenkájában, viszont elfogadja, eszegeti, és ez a lényeg. A banán és az alma tiltólistás, hiába törtem le egy kisebb falatot, kategorikusan elutasította. Most itt tartunk. Nem vagyok türelmetlen, hiszen Andrisnak új ízekkel kell megismerkednie és arra is rá kell jönnie, mit csináljon a szájába kerülő, nem anyatejállagú kajákkal. Ropog még sült csülök a fogai között, ebben biztos vagyok. Az agyvizem csak akkor szökik fel a sztratoszférába, ha olyasmit olvasok, hogy az a kóros függés jele, ha az egyéves gyerek étrendjében az anyatej dominál, és hogy az ilyen gyerek  nagy valószínűséggel rossz evő lesz. Ezt gyerekorvosnak sikerült leírnia. Gratulálok.

2011. május 15., vasárnap

Cukiságrovat

Sir Andrew ügyes, kíváncsi, fogzik, puszilnivaló talpak birtokosa és le kell cserélni a radiátort. Tessék, a képes bizonyíték:

2011. május 13., péntek

Úgy érzem, állandóan hófordulókat írok

Andris hetedik hónapjáról először az jut eszembe, hogy akarat. Már ilyenje is van Andrisnak. És használja, de nagyon komolyan. Az egyik legkedvesebb pillanatom az elmúlt egy hónapból, hogy a kisfiam fogja magát és odakúszik hozzám a szoba másik végéből, ha elunja a játékot vagy a karomba vágyik, aztán lecövekel előttem és égbe emelt kezekkel és lábakkal addig rugózik a hasán, amíg fel nem veszem. Mindig felveszem és összepuszilgatom, mert nem lehet nem összepuszilgatni. Mivel nekem is van akaratom, naponta ötmilliószor keveredünk konfliktusba a nemszabadandris! kábelek és a nemszabadandris! növények miatt. A gyerekem okos, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kábel és a növény tabu, mégis újra és újra megpróbálkozik a becserkészésükkel, nyilván pont azért, mert nem szabad. Vágyai netovábbja, hogy kábelt rágcsáljon és kaspókban turkáljon. Érdekes, ha felfedezőútra indul a lakásban, fel-felnéz rám, hogy mit szólok a haladási irányhoz, amikor azonban kábelhez vagy növényhez megy, esze ágában sincs a szemembe nézni, úgy tesz, mintha ott sem lennék, csak szédületes tempóban teper előre, hogy még a nemszabadandris! előtt elérje a tilos dolgokat. Aztán előfordul az is, hogy trükközik, mint ezen a képen:


Valamiben mesterkedik, az arcára van írva. Nem kézzel közelít a növényhez, hanem lábbal, és akció közben erősen reméli, hogy a szüleinek nem tűnik fel a kaspóhoz érintett sarok. A következő lépés a tolatás, ilyenkor szoktam rászólni, hogy felesleges minden trükk, kisfiam, tessék szépen elfelejteni a fikuszt. Persze nem felejti el, úgyhogy muszáj szigorkodnom.
A ravaszdit tegnap 8.64 kilónak mérte a védőnő és hetven centinek. Azt hiszem, áprilisban egyszer sem mértem meg a gyereket, mert van a hátamban egy pont, ami egy ideig zsibbad minden egyes emelésnél, ha Andris hízott, aztán abbahagyja, mihelyt a hátam megszokja a fiam új súlyát. A védőnő teljesen elégedett Andrissal, átlag feletti a súlya és a hossza, a vizsgálóasztalon bemutatott mozgásrepertoárja is. Á. bevallotta, hiába szeretne okot találni, miért erőltessem a hozzátáplálást, nem tud, mert Andris gyönyörűen hízott az elmúlt egy hónapban. A vérszegénységet emlegette megint, meg felvetette a cumisüveget, de nyilván nem most fogom rászoktatni a gyerekemet a cumisüvegre, ha eddig nem tettem. A fiam egyelőre tejet akar, nem kell neki más kaja. A következő napokban kipróbálok néhány dolgot, hátha ráérez a felnőttétel ízére.
Foga még mindig nincs a gyereknek, viszont olyan szinten fogzik, hogy cirka két-három hete nem tudok egy-másfél óránál többet aludni egyhuzamban. Brutális éjszakák vannak mögöttünk... és valószínűleg előttünk is. Az az érdekes, hogy Andris gyakorlatice végigalussza a tíz óráját, de közben gyakran felébred és öt-öt percekre rácsatlakozik a mellemre. Félálomban szopik (általában a fogzás, ritkábban az éhség miatt), aztán visszaalszik. A Dologel néha hat, meg a homeopátiás bogyó is, de van olyan, hogy nem, és akkor csak a szoptatás, a ringatás segít. Én már egyáltalán nem tudom, milyen érzés nyolc órát aludni. A pezsgő íze sem rémlik. (Sanyarú sors az anyáké, bezony.)
Andris a hetedik hónapban sem lazsált, folyamatosan csiszolta a nagymozgásait. Fogalmam sincs, honnan van ennyi energiája, alig-alig pihen, mindig csinál valamit. Jellemző Andrisra, hogy gyakran többfélével foglalkozik egyszerre: a lábaival rugdos valamit, az egyik kezével piszkál ezt, a másik kezével bizget azt. Kapott egy nagy dobozt a játékainak, és az egyik legnagyobb móka, ha azt felborítja - játékostul. Merthogy nagyot szólnak a parkettára csapódó ezek meg azok. Áprilisban a mozgatható felnőttdolgok bűvöletében élt, imádja húzkodni-rángatni a fiókot, a ruhaszárítót, az autós hordozót, a könyveimet pedig lelkesen pakolja le a polcokról. Az abszolút favorit az ajtó:


A gyerekszoba ajtajában az a klassz, hogy lökdösni lehet, és ha nekicsapódik a babakád állványának, akkor tök jó hangos. Lökdösés közben Andris ki-kinéz rám, vajon látom-e én is, hogy ez az ajtó m-o-z-o-g! Ilyen hörgős hangokat akkor szokott kiadni magából, ha nagy izgatott. Ez itt egy lájtos hörgés, de van olyan hörgése is, amikor annyi levegőt szív magába, hogy attól félek, behorpad a mellkasa. A csücsörítés is az izgalom jele, imádom. Andrist néhány kósza szőnyegrojt próbálta megzavarni az ajtócsapkodós játékban, de a fiam nem hagyta magát. (A Libero meg a Rauch lassan szponzorálhatna minket a reklámért cserébe.) Már írtam korábban, hogy "kúszik, mászópozícióba tornássza magát és előre-hátra hintázik, félig felül egyedül, kicsit kapaszkodva önállóan ül, valamint egyik lábával térdel". Bár ez a nyolcadik hónaphoz tartozik, azért elújságolom, hogy a sarj pár nap alatt eljutott odáig, hogy kapaszkodás nélkül ül és térdel, ez utóbbit előszeretettel műveli a fürdőkádban, ahol ez a kedvenc képem készült:


A cápa imádja a vizet. Oltári hangosan sikongat, ahogy a kádja felé közeledünk vele, és a fürdés április óta úgy néz ki, hogy a cápa tornázik éspervagy ücsörög a vízben, az apja meg türelmesen várakozik és ahogy alkalom adódik, szemfüles módon lecsap a vízből kibukkanó cápaalkatrészekre és megmossa őket. Minimum húsz perc így a fürdés, mert az uraság nem ér rá mosakodni, a pancsolással, fröcsköléssel van elfoglalva. 
Azt hittem, Andris megválogatja majd, kinek juttat egy-egy mosolyt, ahogy az okos könyvek írják, de a fiam mindenkire visszamosolyog. Szinte nincs olyan nap, hogy ne gratulálna hozzá valaki az utcán, a boltban, a lépcsőházban, a békávén. Az a legújabb, hogy tizenéves kislányok visítanak utánunk, hogy jajjdecukibaba! Andris jól bírja a nagyobb társaságot is, bár azt igyekszem elkerülni, hogy kézről kézre járjon a családi összeröffenéseken. Kíváncsi és barátságos baba, ezért minden olyan ember karjában remekül elvan, aki hajlandó kedveseket mondani neki és hordozni őt egyik érdekes tárgytól a másikig. Az azért fontos, hogy ott legyek a közelében és bármikor belenézhessen a szemembe.     
Az utóbbi időben látom Andrison, hogy borzasztó nagyfiús lett. Nagyfiús például, ahogy tesz-vesz, ahogy közlekedik, ahogy alszik, ahogy fekszik az ágyon: 


Eddig sem kezeltem magatehetetlen kisbabaként, nekem ő mindig is ugyanolyan önálló, egyéniséggel rendelkező ember volt, mint B. vagy én, de most először érzem azt, hogy lezárult egy korszak a kisfiam életében. A zsiványsága természetesen semmit sem változott:

2011. május 9., hétfő

És még egy

Nem tudom, lehet, én vagyok defektes, de utálom, ha idegenek Andris kezéhez-lábához vagy arcához érnek. Nem plüssállat, bzmg, hogy bárki megsimogassa csak úgy, szó nélkül. Például a héten egy fiatal csaj a babakocsiban vigyorgó Andris arcát akarta megcirógatni, kapásból odaszóltam neki, hogy bocs, de ezt ne, és miután leengedte a karját, úgy nézett rám, hogy nekem kellett volna kellemetlenül éreznem magamat - én meg úgy néztem vissza rá, hogy többé garantáltan nem akar egyetlen ismeretlen kisbabát sem megcirógatni. Ma délelőtt egy idős néni a kasszánál tapperolta a fiam mamuszba bújtatott lábfejét, annyira öreg volt és annyira elérzékenyült Andris mosolyától, hogy nem volt szívem rászólni, délután pedig én voltam az a szemét anya, aki nem engedte egy másfél éves kisfiúnak, hogy lelkesedésből megtapogassa Andrist. A szituáció konkrétan úgy nézett ki, hogy a kissrác kinyújtott mutatóujjal közeledett Andrishoz, és mivel az egyik kezemben fagyi volt, a másikkal megpróbáltam úgy manőverezni a babakocsit, hogy Andris és az idegen gyerek közé guggolhassak, aki elszántan követte a babakocsi minden rezdülését. A szabad karomat a kocsi oldalára tettem, hogyha nagyon megindulna a kissrác, megfoghassam a kezét. Andrist két szemmel szeretem, van egy ilyen gyengém, bevallom, és el akartam kerülni minden olyan manuális dolgot, ami megzavarja a Sir lelki békéjét, pölö hajhúzás, arcnyomorgatás, orrpiszkálás. Amikor a gyerek anyja végre odaért mellénk, fennhangon megjegyezte a fiának (a tisztelt címzett persze csibike volt), hogy a néni nem akarja, hogy megnézd a babáját, és elvonszolta onnan a gyereket. A fagyis olyan tölcsérbe adta a gombócomat, ami egész egyszerűen szétrepedt öt helyen, ezért nem foglalkoztam a nővel, nem akartam lefagyizni a gyerekemet, inkább nyeltem - átvitt értelemben is. A fagyi leküzdése közben viszont azon filóztam, miért olyan 'urva természetes, hogy hagyom 'aszogatni a fiamat, és miért nem lehet megfogni a kissrác kezét és azt mondani neki, hogy óvatosan, kisfiam!, vagy hasonlót. Miért kellene eltűrnöm, hogy idegenek tapogatják a fiamat? Van valami egyezmény erről, csak nem tudok róla, vagy mi?        

2011. május 7., szombat

Egy rövid a hófordulós előtt

Amúgy azt vettem észre, hogy Sir Andrew kizárólag akkor sír utánam, ha én hagyom el a közös légteret, ha azonban ő dönt úgy, hogy például az étkezőből világgá megy a fürdőszobába, nem kezd el szeparációsan szorongani, hogy jajj, a habtapival együtt maga mögött hagyta az anyját is, habozás nélkül kúszik előre, nem is néz vissza.  

2011. május 6., péntek

A mei-tai olyan, mint a papírzsepi: mindig van nálam (az orromat nem fújom bele, nyugi)

Ez már a negyedik nap, hogy Andris a babakocsis séta első húsz perce után sírni kezd a kocsiban, és nyújtogatja felém a kezeit, hogy vegyem ki. Az első és a második napon azt hittem, fázik, éhes, fáj az ínye, tele a pelenkája, a harmadik és a negyedik napon aztán kiderült, hogy a fiatalember köszöni szépen, jól van, csak a karom hiányzik neki. Mihelyt kiveszem, elcsendesedik és nézelődni kezd. Ha visszarakom, potyognak a könnyei. Próbáltam elterelni a figyelmét plüssállattal, játszóteres kitérővel, kutyasétáltatóval és hasonlóval, de a cápa is makacs jószág, nemcsak a csirke, így a babakocsis bömbölés vége mindig az, hogy amikor már borzolódni kezd az idegrendszerem, kiveszem a gyereket, magamra kötöm és hazáig tolom az üres babakocsit. Begyűjtöttem néhány értetlenkedő pillantást az utcán, de hát ez van, amíg nem jut eszembe jobb megoldás. A gyereket nem fogom bömböltetni hazáig, az biztos. Az első két napon elég nagy szívás volt úgy hazajönni a nagy messzeségből, hogy a bal karomban a lassan kilenc kilós Andrist fogtam, a jobb kezemmel pedig megpróbáltam tolni a hátizsákkal terhelt babakocsit. A harmadik napon már vittem magammal a mei-tai-t, mert Andris nagyon anyás lett az utóbbi két hétben, és felmerült bennem a szeparációs szorongás halvány gyanúja, és ha ez az elszánt bömbölés annak az előszele, inkább mei-tai-ba dugom a gyereket és úgy tologatom magam előtt a babakocsit húsz-harminc percen keresztül.
Tudom, hogy a fogzás (ennek a gyereknek soha nem lesz foga), a mozgásfejlődés (kúszik, mászópozícióba tornássza magát és előre-hátra hintázik, félig felül egyedül, kicsit kapaszkodva önállóan ül, valamint egyik lábával térdel), a hirtelen kitáruló világ  (apa  görgethető széke, rángatható szobaajtók és fiókok és ruhaszárítók, polcról lepakolható könyvek) és minden egyéb (püré a szájban, nemszabadkábel és -növény) most egyszerre jelentkezik Andris életében, és hiába így normális a babafejlődés, ez most nagyon megviseli, de azért a babakocsis felállásban alig van közöttünk egy méter, semmi oka szeparációsan szorongani. Szerintem. Szerinte igenis van, mert ahhoz, hogy lásson, hátra kell hajtani a fejét, illetve eleve nincs a karomban. 
Nekem a babakocsis séta a pihenőidőm, Andrist leköti a külvilág, én meg kicsit kikapcsolhatok agyilag/lelkileg/fizikailag. Napközben nincs összefüggően egy-másfél órám a szusszanásra, kizárólag a séta alatt tudok úgy pihenni, hogy nem kell sem a sarjjal, sem a háztartással foglalkozni. Ha Andris elaludt a babakocsiban, leültem a játszótéren, megettem a menzán vett ebédemet (ha nem jutott idő a főzésre) vagy a cukrászdából hozott sütimet (egy különösen megterhelő nap után muszáj megjutalmaznom magamat), aztán lehunyt szemmel ültem a napon vagy olvastam, amíg Andris fel nem ébredt. Gyerektelenül fogalmam sem volt arról, milyen jó dolog úgy megenni például az E-80-as tortaszeletemet, hogy nem kell ötvenháromszor megszakítanom a sütizést. Gyerekkel minden szabad percnek értéke van, mondta csibike bölcsen, aki  hét hónap alatt megtanulta becsülni az időt. Imádom a fiamat, de képtelen vagyok huszonnégy órából huszonnégyet vele tölteni, egy kicsit egyedül is léteznem kell. Ha kendőben vagy mei-tai-ban van rajtam, az nem olyan kikapcsolódás, mint a kocsi, nem teljes szabadság. Úgy néz ki, a sírdogálással egyelőre vége a babakocsis séták alatti pihenésnek, ami így, hogy Andris durván fogzik és durván felsír éjszakánként és durván anyás, már most nagyon hiányzik.

(Tudjátok, az a vicces, hogy egy hete megint alig látok a fáradtságtól, mégis azt mondom, hogy minél előbb jöjjön a következő baba. Mert amikor hazaértünk a kórházból és beléptünk az ajtón, hiányérzetem támadt, hogy hol a többi gyerekem. Mert nem vagyok normális.) 

2011. május 5., csütörtök

Kolbászt kolbásszal enne a gyerekem

Na jó, ez így nem egészen igaz, az viszont igen, hogy Andris a piacon kinézte a zöldséges fickó szájából a kolbászt és a kenyeret. Tényleg jóízűen evett a zöldséges, a pofazacskója teljesen ráfeszült a szájába gyűrt kolbászkatonákra, nekem is beindult a nyálelválasztásom. Andris, miközben a benyelt tejtől dagad a pocakja, olyan éhes kutya szemekkel bámulja azt, aki a közelében falatozik, hogy az embernek bűntudata támad, amiért egyáltalán enni merészel, hiszen itt egy kisgyerek é-h-e-z-i-k. Tegnap úgy ítélte meg Az Éhező Gyermek, hogy eljött az idő, amikor saját magának kell gondoskodnia a vacsorájáról: Hármasban ültünk a kanapén, a gyerek B. ölében, én meg velük szemben, épp almát ettem. Beszélgetés közben Andris odanyúlt az almámhoz és a fogatlan ínyével rácuppant, aztán nézegette, majd megint nyammogott rajta egy kicsit. Sikerült kipréselnie némi almalevet, azt nyelte feszült figyelemmel. Cirka tíz percig piócáskodott az almán, mi pedig elég meglepetten néztük az alma és Andris egymásra találását, hiszen a gyerek nem rajong az almapüréért, például ma sem ette meg, csukott szájjal fordította el a fejét, ha a szájához közelítettem a kanalat. A csalinak szánt almadarabkával nem foglalkozott (korábban sem), nagy kegyesen meglökte az egyik mutatóujjával, a továbbiakban azonban kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se érjen hozzá. Olyan szinten elhatárolta magát a babapohár fedelére tett almadarabkától, hogy csak akkor kezdett el játszani a fedéllel, amikor eltávolítottam róla Azt A Dolgot.
Az az érzésem, hogy Andris Az Igazi Falatra és Az Igazi Ízre vár, holmi alma- és banánpürével nem akar bíbelődni, az sem hatja meg, ha krumpli vagy anyatej az adalékanyag. Jó, hogy a baba azt az ízvilágot  favorizálja, amelyet az anyja hasában megszokott, azért mégsem adhatok neki kakaóscsigát, csokit és kakaót. Andris egyrészt borzasztó kíváncsi arra, hogy mi mit eszünk-iszunk, maga a mozgó száj látványa is elbűvöli, másrészt a neki gyártott babakaja hidegen hagyja. Az április 9-én ünnepélyes keretek között szájába tett legelső, kanálhegynyi falat fogadtatásáról tanulmányt lehetne írni, mindenféle negatív érzelem látszott az arcán,  fintorgott, látványosan megborzongott, húzta a száját, még a homloka is ráncba szaladt, hogy miért kell elszenvednie ezt a tortúrát. Azóta egyszer megevett egy negyed banánból készült pürét, szerintem véletlenül. A játéknak kipakolt kanál, tányér, pohár, fedél ezerszer jobban érdekli, ráadásul dobálni is lehet, mert az anyja jobb, mint bármelyik kutya: mindig visszahozza (és közben nem rágja meg). A fiam egyébként remek taktikai érzékkel bír: hiába éhes, csukott szájjal kibekkeli a hozzátáplálás tíz-tizenöt percét, aztán egyértelműen jelzi, hogy rendben, tűrhető a játék, de most már lapozzunk és adjak neki normális kaját, azaz anyatejet.
Bár napközben óránként eszik a cápagyerek, nem zavar, hogy nem érdekli a hozzátáplálás. Ő ráér még, én türelmes vagyok. Nem akarom sürgetni, erőltetni, valamikor majd rákap a felnőttkonyha ízeire. A védőnőm mondta a húst, hogy ne legyen vérszegény, és oké, fontos, de ha Andris nem akarja megenni, nem fogom lenyomni a torkán. Érdekes, hogy a védőnőmmel pont a szoptatás-hozzátáplálás vonalon nem egyezünk. Eszembe sem jutott, hogy az Á. által ajánlott háromóránkénti rendszerben etessem Andrist, évek óta tudom, hogy igény szerint szopik az összes gyerekem, ha van tejem. Most meg azt javasolta a védőnőm, hogy az egyik délutáni szoptatás előtt kínálgassam a gyereket, amivel nem értek egyet, úgyhogy az olvasott okosságok birtokában a saját fejem után megyek: délelőtt kap valami hozzátápot Andris, szigorúan szoptatás után, mert egyelőre nem akarom elválasztani. Amúgy is az lenne a legjobb, ha elválasztódna, a saját ritmusában, ahogy az neki a legjobb. Nem félek attól, hogy még érettségin is cicifüggő lesz, ha mégis, az már nem az én cicim lesz, hanem valamelyik helyes lányé.

2011. május 2., hétfő

Állandó mozgásban van

Tegnap egy újabb történelmi pillanathoz érkeztünk: A fiam, akit pár percre egyedül hagytam a nappaliban, eltűnt a nevezett területről. Sir "Kámfor" Andrew elunta a várakozást ("mindjárt jövök, kisfiam, csak mosok egy almát") és nekivágott az ismeretlennek. Az előszobában csíptem el a kalandort, épp a babakocsi kerekét akarta megnyalni. Korábban leparkolt a küszöbök környékén, illetve az adott szobában tett-vett, a gyerek most először hagyott el egy szobát kirándulási célzattal és csak mentmentment előre. Az apukájával meghatottan néztünk egymásra, hogy igen, hát, ilyen gyorsan felnőtt a mi kis drágánk. Andris olyan három métert kúszott néhány másodperc alatt, szóval, gyors, mint a sistergő istennyila. Azóta lelkesen közlekedik a lakásban, hihetetlenül élvezi, hogy ennyire mobil, és természetesen minden helyiségben rögtön kiszúrja a két nemszabadandrás dolgot: a kábelt és a növényt. A hallása magától értetődően szelektív, a kábelre és a kaspóra is egyből rámarkol a nemszabadandrások és az "Azért nem nyúlhat a kisbaba a kábelhez-növényhez, mert..." tartalmú tanmesék közepette. Látszik rajta, hogy teljes mértékben tisztában van azzal, tilosban jár, de azért mégis odanyúl, ráadásul a mozdulat előtt még huncutkodva rávigyorog a szüleire, hátha nem gondolják komolyan, csak viccből mondanak neki mindenfélét ezekről a baromi érdekes dolgokról. A növény érdekességi fokozatát még megértem, de hogy egy kábel mitől ilyen izgató a babák számára, az kész rejtély számomra.
Andris mobilitási lázban ég az elmúlt két hétben, ha ébren van, állandóan az erejét és az ügyességét próbálgatja:


Nem bír betelni azzal az élménnyel, hogy képes eljutni oda, ahová akar és ott (általában) mindenfélét megérinthet. Lenyűgöz a fiam akaratereje és kitartása, és igazából koncentrálnom kell arra, hogy a nemszabadandrásnál a szemem is egyértelmű tiltást tükrözzön, ne pedig büszkeséget, hogy a ded milyen ügyesen elkúszott az étkezőasztaltól a fikuszig. A csíkkirály az első képen épp a felüléshez vezető út egyik állomását mutatja be széles mosollyal. Előszeretettel játszik az oldalán fekve, nagyfiúsan az alkarjára támaszkodva. A kicsi képen erőművészkedik: A barkácsolós asztalomnál (meg a fürdőkádban és az ágyában) szokta gyakorolni a húzódzkodást. A harmadik képen az apja székénél a kedvenc talajeleme közben csíptem el. (Valaki árulja már el, légyszi, mitől lesz csupa kosz a gyerek keze, ha előtte mostam fel igen lelkiismeretesen?) Amikor először bocsátottam parkettára a cápát, látszott rajta, mennyire izgalomba jött attól, hogy ismeretlen terepen csatangolhat, simán elszöszölt úgy húsz percet a forgószék valamelyik bizbaszával. Andrist ebben a hónapban azok a felnőttcuccok kötik le, amelyeket tologatni lehet, pl. szekrény elhúzható ajtaja, ruhaszárító, fiók. Ha majd nagyon a kedvében akarok járni, kihúzom az összes komód összes fiókját, ő pedig mindegyiket betolhatja. 
Kíváncsian várom, milyen lesz Andris, ha mászik. A kúszása nagyon aranyos, a lábtechnikájáról mindig az a natgeós természetfilm jut eszembe, amiben a kicsi teknősök izgatottan sietnek a tenger felé. A mászással is jól halad a gyerekem, már egy-egy pillanatra fel tudja magát nyomni négykézlábas helyzetbe. Képtelen megpihenni, például zenecsiholás közben elszántan gyakorlatozik:


Andris az a típus, aki a szintetizátor hátán is megél. Rengeteget mozog, iszonyú aktív, és ez nagyon fárasztó tud lenni, főleg frontnál, mert ott a pörgést megfejeli a nyűgösség. Mondjuk, az elmúlt tizenöt évben még soha nem voltam hatvan kiló, belefér, hogy nonstop a kalandozásaihoz asszisztáljak, de azért néha jó lenne csak úgy ülni mellette, amire persze esélyem sincs a következő hónapokban, hiszen most kóstolgatja a mobilgyereklétet - és határozottan ízlik neki. Nem úgy, mint a banános almapüré. Ha sejtettem volna, hogy az anyaságra fizikailag is készülnöm kell, beköltöztem volna valami katonai kiképzőtáborba a második harmadban. 
Az szerencsére kevésbé fáraszt le, ha a gyerek az ülést gyakorolja, általában a karosszék szerepét osztja rám. A fürdőkádban az apja megküzd vele, Ülő Andrással, mert az teljesen más történet, hogy vízben ül az ember és nem szárazföldön. Az is olyan érdekes, hogy egy ideje határozottan jelzi, ha azt akarja, hogy vegyük fel és páholyként működtessük a karunkat. Ilyenkor nem tűr semmi ölelkezést, addig kapálózik, amíg kifelé nem fordítjuk, néha a hordozókendőben vagy a mei-tai-ban is tiltakozik az ellen, hogy a menetiránynak háttal legyen, mert meggyőződése, hogy úgy kevesebbet lát és lemarad az izgalmas mindenféléről. (És tényleg.) Szombaton az egyik boltban az apja a karjára ültette (szigorúan menetiránnyal szemben, mert Sir Andrew így óhajtotta): izgalmában járt a keze-lába, végigkurjongatta a boltot, külön odarikkantott a zöldségeknek, a tejtermékeknek, az üdítőknek és a többi vásárlónak. A kurjongatós menet a kasszánál ért véget: egy korban és fizikai adottságokban minimum kétszer akkora baba közvetlenül Andris füle mellett rikkantott egyet, mire a fiam ijedten sírva fakadt és úgy sírt, mint még soha.
Ma meg az történt, hogy minden kopasztásos parám ellenére a hátamra kötöttem a fiamat. Nem mintha félteni kellene azt a kis csoffadt hajamat, amit a fodrász meghagyott a fejemen, de erről majd a másik blogomban nyafogok egy sort... vagy többet. A maradék pár tincsemet feltűztem, hogy még véletlenül se akadhasson a cápa ujjaiba, aztán az apukája segítségével a hátamra applikáltuk a gyereket, mert annyira nyűglődött a foga és az időjárás miatt, hogy este már nem bírtuk energiával az állandó foglalkoztatását. Andris élvezte ezt az új helyzetet, egészen megnyugodott. Segített virágot locsolni, mosogatni, pakolni, egyedül azt nehezményezte, hogy nem volt zavartalan a kilátás és oldalt mindig ki kellett kukucskálnia:

 
A háti hordozás nem rossz, főleg azután, hogy az előbb megnéztem, hogyan lehet úgy megkötni a mei-tai-t, hogy ne ötfelé álljon a két mellem. Egészen afrikai néger nő feelingem volt, ahogy a sarjjal a hátamon ténykedtem a lakásban, bár valószínűleg kevés az olyan afrikai néger nő, aki fehér, mezítláb jár-kel a lakótelepi konyhájában és kacsamellet rámol a sütőzacskóba.