A mei-tai olyan, mint a papírzsepi: mindig van nálam (az orromat nem fújom bele, nyugi)

Ez már a negyedik nap, hogy Andris a babakocsis séta első húsz perce után sírni kezd a kocsiban, és nyújtogatja felém a kezeit, hogy vegyem ki. Az első és a második napon azt hittem, fázik, éhes, fáj az ínye, tele a pelenkája, a harmadik és a negyedik napon aztán kiderült, hogy a fiatalember köszöni szépen, jól van, csak a karom hiányzik neki. Mihelyt kiveszem, elcsendesedik és nézelődni kezd. Ha visszarakom, potyognak a könnyei. Próbáltam elterelni a figyelmét plüssállattal, játszóteres kitérővel, kutyasétáltatóval és hasonlóval, de a cápa is makacs jószág, nemcsak a csirke, így a babakocsis bömbölés vége mindig az, hogy amikor már borzolódni kezd az idegrendszerem, kiveszem a gyereket, magamra kötöm és hazáig tolom az üres babakocsit. Begyűjtöttem néhány értetlenkedő pillantást az utcán, de hát ez van, amíg nem jut eszembe jobb megoldás. A gyereket nem fogom bömböltetni hazáig, az biztos. Az első két napon elég nagy szívás volt úgy hazajönni a nagy messzeségből, hogy a bal karomban a lassan kilenc kilós Andrist fogtam, a jobb kezemmel pedig megpróbáltam tolni a hátizsákkal terhelt babakocsit. A harmadik napon már vittem magammal a mei-tai-t, mert Andris nagyon anyás lett az utóbbi két hétben, és felmerült bennem a szeparációs szorongás halvány gyanúja, és ha ez az elszánt bömbölés annak az előszele, inkább mei-tai-ba dugom a gyereket és úgy tologatom magam előtt a babakocsit húsz-harminc percen keresztül.

Tudom, hogy a fogzás (ennek a gyereknek soha nem lesz foga), a mozgásfejlődés (kúszik, mászópozícióba tornássza magát és előre-hátra hintázik, félig felül egyedül, kicsit kapaszkodva önállóan ül, valamint egyik lábával térdel), a hirtelen kitáruló világ  (apa  görgethető széke, rángatható szobaajtók és fiókok és ruhaszárítók, polcról lepakolható könyvek) és minden egyéb (püré a szájban, nemszabadkábel és -növény) most egyszerre jelentkezik Andris életében, és hiába így normális a babafejlődés, ez most nagyon megviseli, de azért a babakocsis felállásban alig van közöttünk egy méter, semmi oka szeparációsan szorongani. Szerintem. Szerinte igenis van, mert ahhoz, hogy lásson, hátra kell hajtani a fejét, illetve eleve nincs a karomban. 

Nekem a babakocsis séta a pihenőidőm, Andrist leköti a külvilág, én meg kicsit kikapcsolhatok agyilag/lelkileg/fizikailag. Napközben nincs összefüggően egy-másfél órám a szusszanásra, kizárólag a séta alatt tudok úgy pihenni, hogy nem kell sem a sarjjal, sem a háztartással foglalkozni. Ha Andris elaludt a babakocsiban, leültem a játszótéren, megettem a menzán vett ebédemet (ha nem jutott idő a főzésre) vagy a cukrászdából hozott sütimet (egy különösen megterhelő nap után muszáj megjutalmaznom magamat), aztán lehunyt szemmel ültem a napon vagy olvastam, amíg Andris fel nem ébredt. Gyerektelenül fogalmam sem volt arról, milyen jó dolog úgy megenni például az E-80-as tortaszeletemet, hogy nem kell ötvenháromszor megszakítanom a sütizést. Gyerekkel minden szabad percnek értéke van, mondta csibike bölcsen, aki  hét hónap alatt megtanulta becsülni az időt. Imádom a fiamat, de képtelen vagyok huszonnégy órából huszonnégyet vele tölteni, egy kicsit egyedül is léteznem kell. Ha kendőben vagy mei-tai-ban van rajtam, az nem olyan kikapcsolódás, mint a kocsi, nem teljes szabadság. Úgy néz ki, a sírdogálással egyelőre vége a babakocsis séták alatti pihenésnek, ami így, hogy Andris durván fogzik és durván felsír éjszakánként és durván anyás, már most nagyon hiányzik.

(Tudjátok, az a vicces, hogy egy hete megint alig látok a fáradtságtól, mégis azt mondom, hogy minél előbb jöjjön a következő baba. Mert amikor hazaértünk a kórházból és beléptünk az ajtón, hiányérzetem támadt, hogy hol a többi gyerekem. Mert nem vagyok normális.)