Kolbászt kolbásszal enne a gyerekem

Na jó, ez így nem egészen igaz, az viszont igen, hogy Andris a piacon kinézte a zöldséges fickó szájából a kolbászt és a kenyeret. Tényleg jóízűen evett a zöldséges, a pofazacskója teljesen ráfeszült a szájába gyűrt kolbászkatonákra, nekem is beindult a nyálelválasztásom. Andris, miközben a benyelt tejtől dagad a pocakja, olyan éhes kutya szemekkel bámulja azt, aki a közelében falatozik, hogy az embernek bűntudata támad, amiért egyáltalán enni merészel, hiszen itt egy kisgyerek é-h-e-z-i-k. Tegnap úgy ítélte meg Az Éhező Gyermek, hogy eljött az idő, amikor saját magának kell gondoskodnia a vacsorájáról: Hármasban ültünk a kanapén, a gyerek B. ölében, én meg velük szemben, épp almát ettem. Beszélgetés közben Andris odanyúlt az almámhoz és a fogatlan ínyével rácuppant, aztán nézegette, majd megint nyammogott rajta egy kicsit. Sikerült kipréselnie némi almalevet, azt nyelte feszült figyelemmel. Cirka tíz percig piócáskodott az almán, mi pedig elég meglepetten néztük az alma és Andris egymásra találását, hiszen a gyerek nem rajong az almapüréért, például ma sem ette meg, csukott szájjal fordította el a fejét, ha a szájához közelítettem a kanalat. A csalinak szánt almadarabkával nem foglalkozott (korábban sem), nagy kegyesen meglökte az egyik mutatóujjával, a továbbiakban azonban kínosan ügyelt arra, hogy még véletlenül se érjen hozzá. Olyan szinten elhatárolta magát a babapohár fedelére tett almadarabkától, hogy csak akkor kezdett el játszani a fedéllel, amikor eltávolítottam róla Azt A Dolgot.

Az az érzésem, hogy Andris Az Igazi Falatra és Az Igazi Ízre vár, holmi alma- és banánpürével nem akar bíbelődni, az sem hatja meg, ha krumpli vagy anyatej az adalékanyag. Jó, hogy a baba azt az ízvilágot  favorizálja, amelyet az anyja hasában megszokott, azért mégsem adhatok neki kakaóscsigát, csokit és kakaót. Andris egyrészt borzasztó kíváncsi arra, hogy mi mit eszünk-iszunk, maga a mozgó száj látványa is elbűvöli, másrészt a neki gyártott babakaja hidegen hagyja. Az április 9-én ünnepélyes keretek között szájába tett legelső, kanálhegynyi falat fogadtatásáról tanulmányt lehetne írni, mindenféle negatív érzelem látszott az arcán,  fintorgott, látványosan megborzongott, húzta a száját, még a homloka is ráncba szaladt, hogy miért kell elszenvednie ezt a tortúrát. Azóta egyszer megevett egy negyed banánból készült pürét, szerintem véletlenül. A játéknak kipakolt kanál, tányér, pohár, fedél ezerszer jobban érdekli, ráadásul dobálni is lehet, mert az anyja jobb, mint bármelyik kutya: mindig visszahozza (és közben nem rágja meg). A fiam egyébként remek taktikai érzékkel bír: hiába éhes, csukott szájjal kibekkeli a hozzátáplálás tíz-tizenöt percét, aztán egyértelműen jelzi, hogy rendben, tűrhető a játék, de most már lapozzunk és adjak neki normális kaját, azaz anyatejet.

Bár napközben óránként eszik a cápagyerek, nem zavar, hogy nem érdekli a hozzátáplálás. Ő ráér még, én türelmes vagyok. Nem akarom sürgetni, erőltetni, valamikor majd rákap a felnőttkonyha ízeire. A védőnőm mondta a húst, hogy ne legyen vérszegény, és oké, fontos, de ha Andris nem akarja megenni, nem fogom lenyomni a torkán. Érdekes, hogy a védőnőmmel pont a szoptatás-hozzátáplálás vonalon nem egyezünk. Eszembe sem jutott, hogy az Á. által ajánlott háromóránkénti rendszerben etessem Andrist, évek óta tudom, hogy igény szerint szopik az összes gyerekem, ha van tejem. Most meg azt javasolta a védőnőm, hogy az egyik délutáni szoptatás előtt kínálgassam a gyereket, amivel nem értek egyet, úgyhogy az olvasott okosságok birtokában a saját fejem után megyek: délelőtt kap valami hozzátápot Andris, szigorúan szoptatás után, mert egyelőre nem akarom elválasztani. Amúgy is az lenne a legjobb, ha elválasztódna, a saját ritmusában, ahogy az neki a legjobb. Nem félek attól, hogy még érettségin is cicifüggő lesz, ha mégis, az már nem az én cicim lesz, hanem valamelyik helyes lányé.