Bejegyzés sok csíkkal

Andris mostanában azon mesterkedik, hogy egyre jobban kiterjessze a vadászterületét. Alig van olyan zuga a lakásnak, ahová még nem jutott el, de ez sem igazán rajta múlt, ha kritikus ponthoz ért a kalandozásai során, felkapásos technikával eltávolítottam az adott helyről. Szerencsére működik az a trükk, hogyha elviszem a veszélyzónából, el is felejti a létezését. Az erkély ilyen, oda nem mászhat ki, még vár rá egy sikálás (az erkélyre, nem a gyerekre), illetve a virágokat bele kell telepítenem a balkonládákba. Ööö... nem elírás, a gyerek mászik. Mihelyt leírtam a blogban, hogy még nem műveli ezt a dolgot, elkezdett mászni: kicsit imbolyogva ugyan, de pakolja egymás elé a térdeit és a kezeit, és halad is olyan tíz-tizenöt centit. Az nagyon aranyos, amikor sietve odakúszik a fikusz közelébe és szigorúnak szánt tekintet kíséretében rászólok, hogy meg se próbáld, Andris!, megtorpan, mint aki véletlenül arra jár (és egyáltalán nem forgat a fejében semmiféle tiltott tevékenységet), és hozzálát a figyelemeltereléshez: négykézlábas pózba emelkedik és rakosgatni kezdi a kezeit-lábait, közben pedig úgy néz és mosolyog rám, hogy elolvadok, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy a fikuszhoz közelebb lopakodó Sir Andrew-t felemeljem és a fikusztól távol helyezzem a földre. Az akcióm után a nézésével azt üzeni általában, hogy soha az életben nem evett virágföldet és neki ez minden vágya, és ha ő lenne az én anyám, biztos megengedné nekem, hogy térdeljek kicsit a kaspóba kapaszkodva, tépkedjem a fikusz leveleit és egyek néhány morzsa virágföldet: 

Az is előfordul, hogy méltatlankodik egy sort (ebbebbe... bebbebbe... bebeböö... bebe!), de ha vicces pofákat vágok, a nagy röhögésben elfelejt mindenféle fikuszt és virágföldet és reklamálást. Kétnaponta porszívóval és felmosócuccal esek neki a lakásnak, hogy a Sir ne a dzsuvában csatangoljon, és tényleg becsülettel takarítok este tizenegykor is (lábujjhegyen mosok fel, ofkorsz), ennek ellenére a ded nem egyszer fekete ujjakkal és porcicákkal a hasán kerül elő egy-egy kalandozás végén, ki érti ezt. 

Már meséltem, hogy Andris előszeretettel felejt el szeparációsan szorongani, ha úgy dönt, felfedezőútra indul. A hová, hová, kisfiam?-ot nem szokta meghallani, de ha követem, egy idő után megáll (szinte hallom a sóhaját, hogy ehhh, megőrjít az anyám!), a képen látható várakozó pózba rakja magát, rám néz és felhúzza a szemöldökét, hogy na, muter, gyorsan mondd, mert nem érek rá. Andris az ajtók nagy barátja, mint láttuk-látjuk. A résnyire nyitott vécéajtó nálam mindig megvan, szeretem hallani, merre jár és mit csinál, meg amikor az ötödik hónap táján sírni kezdett, ha kikerültem a látóteréből, gyakran énekeltem neki úgy a vécén például Republic számokat, hogy arra a pár percre autós hordozóban ücsörgött tőlem egy-másfél méterre. Manapság azzal szórakozik, hogy kukucsol a vécéajtóval, ha épp ott vagyok: csukja és nyitja az ajtót, és jófej baba, mert amint a nyitásoknál felfedez az ajtó mögött, egyből odavigyorog nekem. Nagyon tud örülni az anyjának. (Egyelőre.) Lehet, még most le kellene szoktatnom a vécé előtti performanszokról, hogy napközben legalább ott legyen néhány andrismentes percem. 

Úgy tűnik, a gyerek a könyveket is szereti (anyja fia!), és egyáltalán nem jellemző rá a vandálkodás, Sir Andrew úriember, ha könyvekről van szó. Csak leszedegeti őket a polcról, és nézegeti, tologatja a zsákmányt:     

A visszapakolás még nem megy, viszont nagyon édesen röhög, ha idétlen állathangokat adok ki magamból. Tartottam attól, hogy Andris szétcincálja a könyveimet, és ezért az alsó polcokra a kevésbé érzékeny veszteség kategória tagjait helyeztem, de a fiam csak a fikusz földjére ácsingózik, a betűket nem falja. (Egyelőre.) A másik, amivel sokáig elszöszöl, az az írószeres dobozom, az egyik fiókban bukkant rá:

A ceruzákat mindig kiveszem a kezéből, viszont a vastag filcekkel garázdálkodhat, úgy rászorítottam a kupakokat, hogy valószínűleg soha többé nem fogom tudni használni őket, plusz mindig ott ülök mellette és szemmel tartom a dobozban lelkesen turkáló fiatalembert. Bevallom, nem mostam le a kismillió tollat, szerintem nem kell, meg nem is vagyok az az agyonfertőtlenítős típus, és ez számomra is nagy meglepetés volt, mert azt hittem szülés előtt, hogy de. Andris legjobban a nagyonsárga és a nagyonzöld és a nagyonrózsaszín szövegkiemelőt kedveli, akár tíz-húsz percen keresztül is eltologatja őket egyetlen négyzetméteren belül, olyan ötven szögből vizsgálva meg a tollakat. Szeretem nézni, ahogy belefeledkezik a molyolásba, csücsörít és ráncolja a homlokát. A Sir igazán csinálhatna gyakrabban ilyesmit az energiabombás megmozdulásai helyett, nem bánnám, ha nem lógna már reggel nyolckor derékig a nyelvem az uraság emelgetése, lóbálása, üldözése és becserkészése miatt.