Nem írtam címet, elfelejtettem

Ha minden igaz, legközelebb októberben oltják a cápáskodót, a keddi szúrással (ráadásul kettős szúrással) egyelőre vége az oltássorozatnak. Andris kíváncsi és barátságos baba (és a hosszú távú memóriája szerencsére még nem az igazi), ezért nagyokat mosolygott az őt már többször is megbökő gyerekorvosra és a védőnőre. Jó ez a gyakorlat nálunk, hogy házhoz jönnek és nem a zsúfolt váróteremben kell dekkolni a kisbabával. A fiam látta-hallotta, hogy beszélgetünk és nevetgélünk, nem gyanakodott semmiféle merényletre, ha néha-néha rám pillanthat és tarthatja velem a szemkontaktust, illetve a radarjai azt jelzik neki a magatartásom alapján, hogy minden oké, anya itt van és vigyáz rám, nem lesz zaklatott attól, hogy idegen nők fertőtlenítik a combjait. A két szúrást csak a csípésből vette észre, addig gyanútlanul játszadozott az egyik kedvenc csörgőjével. Nem lázasodott be, de este nagyon sírt, úgyhogy kapott fájdalomcsillapítót, egy egész kúpot, mert már kész férfi. 

A legfrissebb adatok szerint Andris 68 centi, de hát gyerekorvos legyen a talpán, aki ki bírja egyenesíteni a ficergő porcikáit. Szóval, úgy látta a dokinő, hogy 68 centi. Ránézésre hosszabb babának tűnik, mert nyúlánk, nincs rajta háj. Egyedül a combja húsos, ott raktároz mindent, de az is olyan jó kemény, harapnivaló hús. Súlyra hét és fél kilót mondtam be, előfordulhat, hogy több, ugyanis lélektani okokból nem mérem olyan másfél hete: ha pontosan tudom, hány kiló, sokkal-sokkal nehezebbnek érzem, így a boldog tudatlanság állapotában viszonylag könnyedén hurcolászom a kis kerek seggét. Igazából a hátam nem is a cipelésétől vagy a hordozásától fáj, hanem a szoptatástól, mert most, hogy így megnőtt a negyedik hónapra, még nem találtam meg a legkényelmesebb pózt, valahogy mindig görnyedek vagy csálén tartom a vállamat. Az aranykezű gyógytornász nénim remekül kiropogtatott terhesség előtt, a gerincsérvem még nem jelentkezett. Ha majd ráérek és Andris nélkül is kiruccanhatok két-három órára, megint elnézek hozzá, hajtogasson belőlem papucs orrán pamutbojtot, mert az jó, lassan egy éve tart a legutolsó kezelés hatása.

A gyerekorvos nagyon elégedett Andrissal, a cápakölyök sokkal fejlettebb a koránál, és amikor ezt mondta, gondolatban kicsit megpaskoltam a saját vállamat, mert tényleg nagyon sokat foglalkozom Andrissal. Nem azért, hogy sokkal fejlettebb legyen a koránál, hanem hogy megkapjon minden olyan ingert, ami nélkülözhetetlen a kiegyensúlyozott fejlődéséhez. Szeretném, ha elégedett, vidám, harmonikus baba lenne, aki teret és segítséget kap a személyisége kibontakoztatásához. A doki is észrevette, hogy Andris erős baba és mint ilyen, türelmetlen: már futna-szaladna, hogy felfedezze a világot, ezt többször írtam itt, a helyzet azóta sem változott. Szinte minden egyes nap megmosolyogtat a fiam akaratereje és kitartása, ha majd a játszótéren lógó nyelvvel és szúró tüdővel üldözöm a szélvészgyereket, nem biztos, hogy így fogok mosolyogni. Az erősbabaságról még annyit, hogy pont tegnap mondtam a sarjnak, ne rángassa úgy az ujjaimat, mert igen kínos lenne bejelentkezni a Balesetire, hogy csókolom, tetszik tudni, az úgy volt, hogy a négy hónapos fiam megragadta a kezemet és játék közben eltörte az ujjaimat. A dokiról el kell mondanom, hogy bátor nő, puszta kézzel belenyúlt a cápa szájába, pedig ennek a gyereknek az állkapcsa se gyenge. Utána persze csodálkozott, hogy ekkora erő van egy ilyen pici fiúban. Egyébként egy ilyen pici fiú legszívesebben azzal szórakoztatja magát mostanában, hogy két kézzel az arcához húzza az ujjaimat, elmélyülten tanulmányozza őket egy ideig, majd jön a kóstolás, egyik a másik után, és amelyik jobban ízlik neki, azt tovább rágcsálja: 

Kiderült, hogy alul és felül is csúnyán be van dagadva az ínye, nem véletlenül töm mindenfélét a szájába. Úgy néz ki, a Dologel hat, ezért a homeopátiás bogyót vészhelyzetre tartalékolom, nem akarom kijátszani minden adumat. A dokinő rágókát javasolt, de hát tudjuk, arról mi a véleményem. 

Megbeszéltük azt is, hogy nappal kicsapom az erkélyre a gyereket, aludjon ott, csak még nem tudom, utazóágyat vagy járókát használjak a ridegtartáshoz. Szívem szerint nem raknám még ki ilyen hidegben, nekem is jó a séta, az erkélyen csak a galambokat hajkurásznám - ülve. A másik dilemmám, hogy a téli szerelésében, a jegesmacibundában kellene erkélyeztetnem, de abban nem tud mocorogni-játszani, feküdne a hátán az utazóágyban vagy a járókában és kész, meg Andris általában szoptatás után szundít el (ritkán szoptatás nélkül altatom el, ha álmos, de nem éhes), most fogjam és öltöztessem fel, kockáztatva, hogy felébred? Nagyon nem szívesen ébresztem fel, ha alszik.           

A gyerekdoki alapvetően jó fej, de nem szeretem, hogy súlyosnak állít be dolgokat (pl. Andris csípője vagy nyaka), aztán kiderül, hogy a fiamnak semmi baja, meg azt sem szeretem, hogy a nyaka alatti pöttyöket és pirosságot elintézi annyival, hogy a becsorgó tej kicsípte, tartsam tisztán a területet és kenjem, de ha a kenés nem válik be, akkor hintőporozzam, és ha a hintőpor nem jó, akkor majd mond mást. Hát, köszi. Tökre örültem volna, ha nem nekem kell kitalálnom, hogy Andris nyaka rosszul tűri a szőrmés usankáját (bababoltban miért árulnak ilyet, ha allergizál?), és hogy a mogyorós csoki pár kockája is sok, semmi mogyorót nem szabad ennem. Hétfőn viszem bőrgyógyászhoz a gyereket és a nyakát, egy kedves idős néni várja szeretettel András fiatalurat és az anyukáját. (Így mondta, bizony, pedig nem ismerjük egymást.) Fura volt hallani az andrásozást, én itthon max. csak akkor andrásozom a gyereket, ha rajtakapom, hogy épp az ágyából csinál csatateret, ilyenkor szoktam megkérdezni tőle, hogy András, maga megint duhajkodik, jól látom?, ő meg huncutkodva vigyorog. András, a sikoltozó duhaj akcióban:

Na, mára ennyi. Pá.