Tovább is van, mondom még

Vasárnap megyünk haza a kórházból. A vasárnapot szeretem, a csütörtököt, a pénteket és a szombatot utálom, B. nélkül nagyon utálom. Lemondok a pótágyas saját szobáról, nincs szívem egyhavi kajapénzt fizetni a csendért, az összebújásért, a meghittségért. Majd máskor leszek királykisasszony. Kis luxus mégis belefér: A szobám fizetős, hárman vagyunk a 'saját' vécére és a 'saját' zuhanyra. A folyosói mosdó undorító, láttam, amikor nst-re jártam, huszonvalahány frissen szült anya vérzi össze, néhányan ott is dohányoznak, a többit inkább hagyjuk. (Mikormegyünkmárhaza?) 

Az első szobatársam negyven körüli vékony nő, amniocentézisre jött, fél napot marad. A lánya várja otthon. Izgul, beszélgetne. Velem. Beszélgetek vele. Pár órája szültem a fiamat, mindenki hagyjon békén, ezt akarom, hogy nézzem, hogy érintsem, hogy szagoljam, hogy hallgassam. Egyáltalán, hogy felfogjam a létét, hogy itt van előttem a fiam ebben a kis kocsiban, B.-ből és belőlem lett, és én vagyok az anyja. Nem hagynak. Mindig jön valaki. Valaki, aki szúr, lázat mér, reggelit hoz, vizitel, ebédet hoz, takarít, vacsorát hoz, látogat, megvizsgál, érdeklődik. Mindenki azonnal akar mindent. Napközben lehetetlen pihenni. Anyuka, most ne a gyerekkel foglalkozzon, rám figyeljen, mondja a nő és adatokat kérdez, nem érdekli, hogy szoptatom a fiamat, amikor belép a szobába. (Mikormegyünkmárhaza?) A második szobatársam T., néhány évvel fiatalabb vagy idősebb nálam, van már egy lánya. Fiút szül, a fájdalomcsillapítót rosszul adják be neki gerinctájt, sápadozik, szédül, fáj a feje. Beszélgetne. Velem. Beszélgetek vele. Rengeteget dumál, főleg telefonon, és T.-nek baromi sok a látogatója, egyszerre hárman-négyen jönnek hozzá. Nagy a rokonság. És bunkó. Deszarulnézelkibazdmeg, így köszön az egyik, a másik kölykét én hajtom el, miközben szoptatom Andrist, a T. ágya körüli tolongásban lökdösi a fiam kocsiját, rajta a lábam, ha a lábam mozog, húzódik a sebem. Hangos mindegyik, egyesével bemutatják, mit hoztak T.-nek. Nézd, madártej, nézd, húsleves, nézd, tökömtudjami. Mintha ott sem lennénk, én meg a fiam. Nem zavar, hogy idegen nők és férfiak előtt szoptatom Andrist, nem érdekel, hogy a vizitelő orvoscsapatban mindenki férfi és látja a mellemet. (Mikormegyünkmárhaza?) 

N. néha bejön hozzám pár szóra, kedves és mindig ad tiszta hálóinget, U.-val egyszer beszélünk. Hálás vagyok, hogy világra segítették a fiúnkat, majdnem elbőgöm magam, ha rájuk nézek, annyira hálás vagyok. U. sajnálja, hogy nem sikerült a hüvelyi, pedig nem sok kellett hozzá, mondja, tényleg csak egy icipici. Nekem így is tökéletesen megfelel, mosolygok rá, nincs bennem rossz érzés.

B. naponta kétszer jön hozzánk, reggel és este. Órákra. A két látogatás között intézi az andrisügyeket, utolsókat simít a lakáson, a pelenkázón, Andris ágyán. Nagyon várom B.-t. Elmeséli, hogy a blogon is egy csomó ember drukkolt és gratulált, és ezért is hálás vagyok. T. nem mindig zavar, amikor az ágy szélén ülünk B.-vel, összebújunk és fogjuk egymás kezét és halkan beszélgetünk a szuszogó Andrisunkban gyönyörködve, és T. is az ágy szélén ül a férjével, összebújnak és fogják egymás kezét és halkan beszélgetnek a szuszogó Andrisukban gyönyörködve, akkor T. nem zavar, kicsit sem zavar. Kapok tőle madártejet, ettől lesz sok tejem, mondja, és nem akarom kiábrándítani, nem említem meg a tejmirigyeket, a kereslet-kínálat elvét. A madártej isteni. A gyerek szinte mindig a mellemen, ezért szinte mindig éhes vagyok. Nem válogatok. A kórházi kajákat úgy eszem, mintha a Kiskakukk legfinomabb fogásai lennének, pedig a valami trutyiban valami izé minden, csak nem ínyencfalat. (Mikormegyünkmárhaza?)

B.-nek kétszer sírok bele az ingnyakába, egy-két könnycsepp, semmi az egész. (Mikormegyünkmárhaza?) Először azért, mert csütörtök este iszonyatosan fáradt vagyok, muszáj aludnom, különben nem tudom, mi lesz, és betolom a fiamat a csecsemősökhöz. Nélküle töltöm az éjszakát. Hülyeség, de a szívem szakad meg. Alig bírok aludni, félóránként felriadok, nézem a mobilomon, mennyi az idő, mehetek-e már a fiamért. Reggel elsőként hozom el a gyerekemet és utána csak fürdetésre adom oda, az tizenöt perc, annyit kibírok. A folyosóra kihallatszik a lecsutakolt csecsemők sírása, ezer közül is megismerem Andrisét. A fiammal tökéletes az összhangunk. Engem meglep az az ösztönösség, amivel a rezdüléseire reagálok. Nincs fennakadás, mintha mindig is ezt csináltam volna. Nem borulok ki, nem félek, nincsenek kételyeim. Ha ébren van és nem sír, nézzük egymást, beszélek hozzá. Ha ébren van és sír, enni adok neki és nézem és beszélek hozzá. Mindenféle csacskaságot. Meg azt, hogy nagyon szeretlek, kisfiam. Talán milliószor. Egy nagyon rendes doktor úrtól tanulom meg a büfiztetést, megmutatja a kedvemért, a fiam a próbababa. A szoptatásról mindenki mást mond a három nap alatt, én a saját érzéseim után megyek. Fáradt vagyok, nyugodt és magabiztos. Másodszor a leghosszabb napon, pénteken ejtek el néhány könnycseppet. Nem akarok B. nélkül lenni, szöktessen meg vagy valami. (Mikormegyünkmárhaza? Mikormegyünkmárhaza? Mikormegyünkmárhaza?) A többi látogatómat nem egyszerre fogadom, beosztom őket, mint a legfinomabb csokit, így gyorsabban telik az idő.

A sebem nagyon fáj, minden mozdulat nagyon fáj. Egyetlen felülésért percekig küzdök az ágyon. Az osztályon híre megy, hogy van az a friss császáros, csak néhány órája műtötték, de nagyon virgonc, aztán elterjed az is, hogy valamelyik hajnalban elsétálok az ügyeletes nővérhez a folyosó végére. Fájdalomcsillapítóért. Nem jutott eszembe a nővérhívó, pedig ott lóg az ágyam mellett. A vizitelő orvosok nem hiszik el, hogy én vagyok A Császáros, merthogy az nem lehet, hogy ennyire mobilnak tetszik lenni, anyuka. Haza akarok menni és a fiamnak szüksége van rám, nem hagyom el magam. Ennyi a titok. Különben is, azt mondták, mozoghatok. Megkérdeztem. T.-nek én segítek, odaadom, felveszem, beviszem, amit kér. Sokkal rosszabbul van, mint én.

Vasárnap délelőtt megyünk haza, a vasárnapot szeretem. Szeretem T.-t is, az egész kórházat, mindent és mindenkit, csak legyünk már otthon. Másfél-két óra, amíg kitöltik a papírokat és pontot tesznek a kórházi tartózkodásunk végére. Októberben hideg van, rajtam a terhesnadrágom és két pulóver, a kabátot nem tudom összegombolni a melleimen. A lábfejem bucira vizesedik, nincs az a cipő, amibe belefér. Papucsban sétálok az autóhoz. Süt a nap, a levegőnek tavasz- és szabadságillata van. Börtönből szabadulok. Minden döccenés és fékezés fáj, annyira fáj, hogy röhögnöm kell. A gyerekünk pici, végtelenül pici a hatalmas babaágyban. B.-vel nézzük, ahogy alszik és mosolygunk, és naponta többször is bemegyünk hozzá, hogy tényleg ott van-e a mi fiúnk. Tényleg ott van.