Valaki mondja meg, mi sistergett ma a levegőben

Régóta nem volt olyan gáz napom, mint a mai, és most nagyon visszafogottan választottam jelzőt, tudjuk be a lábon kihordott agyhalálnak. Ha intravénásan bekötik nekem a Szamos aktuális sütemény-, csoki- és fagyikészletét, akkor is csak egy hervadt mosolyra tudom elhúzni a számat, pedig ez a Szamos endorfinbomba egészen a vébéaranyig hajtaná a magyar focicsapatot - ennyire megviselt ez a péntek. A pokoljárásom pontosan 18.25-ig tartott, aztán hazaért B., én meg lemenekültem a Szamosba, hogy valami sütit hozzak a vendégeknek, bár az előbb említett intravénás megoldáson is elfilóztam kicsit. A süti meg azért kellett, mert hiába terveztem, hogy s.k. (dorw receptje alapján megtestesülő) csokicsodával lepem meg L.-t és kisrumpfot, Andris nem hagyott sütni, és ez egy dolog, de élni sem.

Az anyaság legmegemészthetetlenebb pontja számomra, hogy x órányi folyamatos nyűglődés és sírás után faképnél hagyom a gyereket (aki emiatt még jobban bömböl) és berohanok az egyik szobába, hogy üvöltsek egy orbitális nagyot (ebből ma kettőt eresztettem ki a torkomon az eltelt tizenegy óra alatt), mert egyszerűen nem bírom tovább magamban tartani a feszültséget. Úgy érzem, elpattannak az erek az agyamban, ha nem üvölthetek. Hát, nem az a zenmamis stresszkezelés, elismerem, tutira nem lapul majd a karácsonyfa alatt a Zenanyák Aranykeresztje. Nyilván nem erről ábrándoztam gyerekkel a hasamban, de lassan el kell fogadnom a tényt, hogy van olyan nap, amikor a gyerekemnek semmi sem jó, hiába teszek meg mindent, és tényleg mindent, Andris kizárólag a karomban tudja elképzelni a nap összes percét, és már azért is sír, ha a hátamra kötöm a Manducában (vettem végre egy ilyet és szerelmes vagyok belé), mert a hátam nem a karom. Nyilván szégyellem magam, hogy pont a gyerekem miatt üvöltök kínomban, és ott is és utólag is fáj, hogy képtelen vagyok mosolyogni rá. Nem tudom eljátszani előtte, hogy semmi baj, tyutyukám, nem visel meg, hogy órák óta sírsz, és tényleg csak annyit szeretnék, hogy öt percig egyedül lehessek, nem manikűrözni akarok, hanem nyugiban enni. Nyilván lehet úgy pisilni, hogy a gyerek teljes erőbedobással üvölt az ajtónak támaszkodva, nekem nehezen sikerül, főleg úgy, hogy az ajtó becsukása előtt látom, hogy Andris sírva mászik utánam és taknya-nyála egybefolyik bőgés közben. (Ha nem csukom be az ajtót, összefogdossa a vécét, és egyébként is, olyan nagy kívánság az, hogy egyedül pisilhessek?)

Tizenegy óra sírásból-nyűglődésből nekem sok (tudom, elkényeztet Az Élet, hogy az elmúlt majd' egy évben 'csak' kábé négyszer-ötször kerültem ilyen helyzetbe), és az sem esik jól, bár ez nem a legpontosabb megfogalmazás, hogy ha kint felsétálunk a dombra, akkor nincs sírás, meg akkor sincs, ha egy ilyen nap után a könyvesboltban megdicsérik Andrist, hogy milyen vidám és érdeklődő baba (azt hittem, beledőlök a 2012-es naptárkupacba), meg akkor sincs, ha apaisten hazajön, meg akkor sincs, ha betoppannak a nem várt (de nagyon szeretett), később a várva várt (és nagyon szeretett) vendégek. Ilyenkor nem tudom, mi van, mert fura, hogy 18.25-kor Andris már úgy vigyorog, ahogy egész nap nem, hirtelen elmúlt  a fronthatás, a fogfájás, a világ összes kínja, ami 18.20-kor még ott könyökölt a gyerekem szemében. És a nap első felében mosolyogtam, játszottam, kedves-megnyugtató hangon duruzsoltam, karban hordoztam, szépen néztem, énekeltem (ez volt a baj, mi?). És ez már ott sem ért semmit a mai napon. Ment a sírás, a jajjnetegyélleanya. Borzasztóan frusztráló, hogy csak úgy tudok mosolyt csalni a fiam arcára, ha két centire vagyunk egymástól és együtt játszunk, és nem távolodhatok el tőle 2.3 centire, mert az már katasztrófa.

Áruljátok el, légyszi, hogy lehet egy ilyen napot jókedvűen és lazán végignyomni kérek abból a piából. Mit csinálok rosszul?

P.S.: A fiam szülinapi köszöntéséről, a dorwéknál töltött napról, a Manducáról és egyebekről  (tök ügyes a sarj, mindig elkápráztat valamivel) írok még, csak ez a ma meglepően szar volt. És friss kép nincs az uraságról, egyedül balatoni, mert bolondul a gépért, kézbe akarja kaparintani, úgyhogy extra erősséggel sír, ha látja nálam, de nem kapja meg.