Még nem a szülésről

A múlt héten sem kapcsoltam takaréklángra, nem megy nekem ez a 'feküdjünk egész nap és várjuk, mikor kezd csepegni a magzatvíz' c. mutatvány. Tettem-vettem itthon (pihenéssel megszakítva), illetve mászkáltam kicsit ügyintézés címén (pihenés nélkül, a járdán mégsem akartam elfeküdni). A nép körében aztán belefutottam (belesétáltam) olyan biztatásba, hogy kitartás, kedveském, mindjárt megszabadul a tehertől, meglássa, a gyerek kárpótolja minden szenvedésért, nekem pedig az az érzésem támadt, hogy talán mégis ufó vagyok. Olvastam én is, hogyne olvastam volna, hogy a harmadik harmad utolsó előtti és utolsó pillanataiban Az Anya pokolba kívánja Az Apát, A Gyereket és A Terhességet, nem bunkóságból, egyszerűen szabadulna már ettől az egésztől, ölelné a csemetét, borogatná a gátsebét, kapná vissza az agárvékony testét ésatöbbi. Én így terhes ufóként megpróbáltam fellelni magamban a szenvedés csíráját, de nem jártam sikerrel, szóval, nálam az a helyzet, hogy fizikailag és lelkileg remekül vagyok, nagy ívben elkerülnek az utolsó hetekre jósolt panaszok: nem fáj a derekam és a hátam, kapok levegőt, nem ég a gyomrom, nem vagyok hisztis, éjjel pompásan alszom (egyetlen fix ébredéssel, ennyire azért hadd legyek terhes). Ja, és jöhet a szex is, még mindig. Nem tudom, hogy ez szerencse vagy adottság vagy hozzáállás kérdése (nem pont a szex, úgy az egész panaszmentesség), mindenesetre nem reklamálok. Pusztán két dolog kellemetlen: Az egyik, hogy az ötperces utat húsz perc alatt teszem meg és ez a 'soha nem érek célba' érzés eléggé fárasztó. Ha csak gyenge kísérletecskét teszek arra, hogy gyorsabban szedjem a lábaimat, a sarj rögtön lefékez: jó mesterlövész módjára valamelyik mozgáskorlátozó idegbe csatlakozik a lábával éspervagy kezével, lelki szemeim előtt ilyenkor kigyullad a 'Stop!' felirat. A másik, hogy nem esik jól a tömegközlekedés (sok a büdös és agresszív ember), pedig most már a helyet is átadják.      

A cápakölyköt nem méricskélték mostanában, fogalmam sincs, hány kiló, azt viszont érzem, hogy szépen nő és egyre nagyobb helyet foglal el bennem. Alapjáraton rengeteget alszik, egyedül frontnál vadul be, de azt is kíméletesen csinálja, nem az a kiköpött brutálcápa. Az nagyon vicces, amikor a jobb oldalamon hirtelen megjelenik egy kis dudor, mert ősarjsága beletalpalt vagy beletérdelt az anyjába. Tartottam attól, hogy így a végén már nem tudom bekötni a cipőmet és mielőtt B. munkába indulna reggel, a lábamra kötözi, ha menni akarok valahová a nap folyamán, azonban ez is úgy alakult, hogy megoldom, igaz, kicsit szuszogva, kicsit sajátos pózban, de megoldom. Kaptam olyan 'tanácsot', hogy különböző furfangokkal siettessem a szülést, merthogy még most szüljem meg a gyereket, amíg kicsi (ez ugye relatív), vagy volt az az indok is, hogy legalább hamarabb túl leszek rajta. Hát, az ilyen okosságoktól nemcsak a kisbicska nyílik ki a zsebemben: szívem szerint az egész étkészletemet a kedves jóakaró hátába állítanám, plusz B. bazinehéz fúróját, azt, ami simán átviszi a betonfalat. Egyrészt ha óvtam-védtem a gyereket harmincakárhány hétig, óvni-védeni fogom a legutolsó pillanatig, másrészt meg pusztán azért, hogy előbb megölelhessem, nem rohangálok emeletről emeletre. Majd jön, amikor akar, ha meg nem, ott a dokim, ő tudja, mi a teendő 40-42 hét után. 

Az már biztos, hogy lesz miben tologatni az ivadékot, ejthetjük a talicska beszerzését. K. barátnőm kisfia kilenc hónapos, neki már felnőtt babakocsi dukál, ezért megkaptuk a bébijárgányát. Egyelőre ismerkedünk vele, pl. tegnap tologattuk a nappaliban (jé, ez a fék!, jé, így mozog a kereke!, jé, ez lecsatolható!). Még nem tudjuk olyan gyorsan szét- és összeszerelni, mint a filmekben a rossz arcú gonoszok a kalasnyikovot, de dolgozunk rajta. A lakásban már nagyjából babafogadásra alkalmas állapotok uralkodnak, bár még át kell rendezni ezt-azt. B.-re vár a pelenkázó összelegózása, nekem meg le kell kapargatnom a B. unokaöccseitől örökölt gyerekágyra ragasztott ötszáznegyvennyolcésfél matricát, vesszen a sok kicsi Spiderman! Jó, értem én, hogy fiúk mégsem ragasztgathatnak ibolyát meg napraforgót az ágytámlára, de könyörgöm, 2x2 centis képeknél azért lehetett volna nagyobbat...  

A tegnapi szülinapozásról annyit, hogy ismét bebizonyosodott, a fiúnk öntörvényű srác: az anyai nagymamám hasamhoz intézett verbális noszogatását, miszerint na, mozogj már! (cirka olyan hangnemben, hogy na, Morzsi kutya, gyerünk, támadj!), figyelmen kívül hagyta, csak semmi cirkuszi attrakció, kérem szépen, szerintem kaján félmosollyal az arcán durmolt tovább, feje alatt a köldökzsinórral. A vasárnap még azért is volt jó, mert a babakocsin kívül kaptam mindenféle finomat, meg olyanokat mondtak nekem a t. családtagok, hogy nem is látszik rajtam a terhesség, mármint kiló szempontjából (pölö nem hónaljból nő a hasam és nincs akkora felkarom, mint a Fekete Lacinak). A hasamat persze észrevették, feltűnt nekik, hogy továbbra sem tudnak rendesen magukhoz ölelni. Elhessegettem magamtól a gondolatot, hogy ezek szerint pl. a szüleim szemében mindig is ilyen kis bucifejű, bögy- és farnehéz lány voltam.