Azok a csodálatos menzás srácok

Anyut elfelejtettem beavatni a menzás srácokhoz fűződő viszonyomba, amelynek a lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy nemterhesen én voltam a csinos és nagy, éhes szemekkel néző lány, akinek ezért minden menzán minden menzás srác az előírtnál nagyobb adagot szedett a tányérjára, mert egy csinos lányt csak nem hagyhattak éhezni, most meg terhesen én vagyok a csinos és nagy, éhes szemekkel néző kismama, akinek ezért minden menzán minden menzás srác az előírtnál nagyobb adagot szed a tányérjára, mert egy csinos kismamát csak nem hagyhatnak éhezni. Ez a viszony mindkét félnek nagy megelégedésére szolgál: a  tökidegen menzás srác férfinek-úriembernek érzi magát pár percre, plusz bezsebeli a kedves és hálás mosolyomat, én pedig az aktuális nagyonfinomból többet juttatok a szervezetembe. Mint mondtam, anyu nem tudott arról a misztikus viszonyról, ami engem a világ összes menzás srácával összefűz, ezért amikor a munkahelyén lementünk a menzára és visszafogottan (és nagy, éhes szemekkel nézve) fél adagot kértem és kaptam, anyu meglepve a menzás sráchoz fordult, hogy túl sokat szedett nekem, ez tényleg fél adag? És mindezt úgy, hogy itt növesztem magamban Az Ivadékot. Köszi, anyu! Már csak az hiányzott, hogy kivegye a kezemből a tányért és leszedessen a kajából. Összevigyorogtunk a menzás sráccal és mindketten határozottan állítottuk anyunak, hogy ennyi a fél adag, különben se akarja éheztetni az unokáját, ha már a lányára nincs tekintettel. Anyuval nagyon röhögtünk, az asztalnál meg feltártam előtte a menzás srácok és a közöttem feszülő viszony részleteit, a miheztartás végett. Azóta nem szól, hogy sokat szedtek, hé.