"A néni még nem tudja, mi vár rá!"

Nos, a néni (értsd: én) tényleg nem tudta, mi vár rá ebben a bugyirohasztó hőségben, csak azt vette észre, hogy este hatkor az utca árnyékos oldalán a szokásosnál jóval kevesebb az oxigén, sápadozik-szédeleg, mert már lassan nincs olyanja, hogy vérnyomás, patakokban szakad róla a víz és valahol a bugyijában meg a melltartójában gyűlik össze a tiszányi folyadék, a sietős párducléptek tovatűntek (a párductestet hónapokkal korábban elvesztette), lassan-komótosan lépdel, mint a péklapáttal tarkón csapott pingvin és ott tart, hogy vágyai netovábbja a hideg-langyos zuhany (napjában háromszor-négyszer) és a kanapé, amin el lehet nyúlni egy szál terhesbőrben - és minimumra csavart életfunkciókkal. Nem nyafogok, most ez van, továbbra is szeretem a terhességemet, de attól még néha nehéz, bár pölö az olyan pillanat, amikor a hasamon versenyt gurul egymással a dinnyelé (a hasamtól nem tudom magam elé húzni a tálcát), a tejcsepp (cirka három hete pötyög) és a veríték (nincs az az izzadásgátló, amit reklámozni mernének velem), igen mókás. A köldökömben meg tök jól megállnak az elgurulni szándékozó gyöngyök, szóval, még hajolgatnom sem kell, spéci gyöngygyűjtő technikám van.

Ha mindenféle körülmény úgy akarja, nemsokára nyaralni megyünk, B., a gyerek és én, ehhez pedig kellett egy fürdőruha, méghozzá egy bikini (az egyrészesben túl sok az anyag), aminek a felsőjében elfér a két darab tőgyem és levegőt is kapok, ha magamra akasztom, az alsó része meg elég tágas a seggemnek, mert valahogy az is növöget, nemcsak a hasam. (Nemrég azt mondta nekem egy eladó, hogy az utolsó három hónapban már csak a hasam fog nőni. Aha, persze.) A néni (értsd: én) ezúttal sem tudta, mi vár rá, egyedül az rémlett neki, hogy terhes valamennyire - az nem, hogy ennyire. Kérem szépen, hat és fél hónapos albérlettel a hasán és tejtermelő farmmal a kebelén az ember lánya nem válogat, azt a bikinit veszi a maradék, nyolc darab akciós példány közül, amibe belefér, a fürdőruhára akasztott, méretről informáló cédulára pedig igyekszik nem rápillantani. A legutóbbi bikinimet nemterhesen vettem, annyira szexinek éreztem magam benne, hogy a próbafülékben még nem tudtam határozottan azt állítani B.-nek, így is ki merek menni a strandra. Most meg... B. győzködött, hogy nyugi, jó ez, és nem, nem vagyok gusztustalan, és nem, nem vagyok kövér (ilyesmiken nyüszögtem a tükör előtt, szerintem teljesen érthető, én legalábbis abszolút megértem önmagamat), csak terhes. Végül úgy döntöttem, megveszem, mert úszni akarok - nem terveztem, hogy versenyezni fogok a fürdőruhás Gisele Bündchennel.   

Elárulom, hogy ezt a nénis dolgot egy nagyjából velem egyidős csaj mondta nekem a boltban. A másfél év körüli fiát puszilgatta-ringatta a karjában, aki épp lelkesen kurjongatott bele a plafonról lelógó neonfényekbe, aztán ezt megunva engem szúrt ki magának... és érdeklődő pislogás közepette ütni kezdte a saját fejét. Gőzöm sincs, mit jelent a mozdulat, gondolom, ha velem van baja, az én fejemet üti. A csaj kiszúrta a pocakomat (nem volt nehéz dolga) és ezután mondta félig felém, félig a fia felé fordulva, hogy a néni még nem tudja, mi vár rá...  Az volt a mosolyában, hogy addig jó nekem, amíg bennem kepeszt a Vizek Ura, mihelyt felmondja az albérletet, itt kint elszabadul A Pokol.

Azt viszont tudtam, mi vár rám apai nagyszüleiméknél, hiszen ami a diplomáciai kifinomultságot illeti, egyikük sem az a kimondott Richelieu bíboros. Egyrészt jött az a téma, hogy asszonyos vagyok, ergo kövér, de ők ennek örülnek, mert végre nem vagyok vékony, másrészt nagymamám kijelentette, hogy a szülésnél szenvedni fogok, mert ő is szenvedett. (Meggyőzte magát erről, én nem látok összefüggést a kettő között.) Az anyakoca képét azzal űztem el kicsi szívem érzékenyebb tájáról, hogy amíg a védőnőm a szemembe nézve dicséri a súlyomat, minden oké, a szenvedéssel meg úgy vagyok, hogy a fogorvosom pont ma titulálta tökéletesnek a fogazatomat, semmi romlás, semmi sérülés, úgyhogy ha mégis szenvednék, legalább ép fogsorral és ínnyel fogok vicsorítani szülés közben.