Az érzelmek hullámzó tengerén... (sóhajtá az anya)

Ha már a hangoknál tartunk: A Sarj, Akinek Baromi Fejlett a Hallása, igen rosszul tűri a család combig-hasfalig érő generációjának sivalkodását. Vasárnap fiú1 és fiú2 gyakran váltott kellemetlenebb frekvenciákra birkózás / sütievés / efegynézés / a kamasz fiú3 nyúzása közben, sarjunk meg heves rugdosással fejezte ki nemtetszését, bár szerintem azért valahol igazságtalan, hogy engem rúgott, pedig nem is én visítottam. (Nem fáj a pocakomban kivitelezett kispályás teremfoci, csak néha még mindig meglep, hogy egy igazi ember ficánkol bennem.) A telihold miatt tulajdonképpen visíthattam volna én is, de ezt túlzásnak éreztem volna, ezért megelégedtem az elhúzódó morcogással és a pikírt megjegyzésekkel. (Nem a család előtt, itthon.) Mostanában kezdem úgy érezni, mintha több személyiség lakozna bennem, hangulatilag hihetetlen mélységeket és magasságokat élek meg egy frontos-teliholdas negyvennyolc óra alatt. Tegnap megint a szokásos énem uralta a terepet, azaz bűbájos voltam, szellemes és lendületes (pl. bűbájosan, szellemesen és lendületesen vásároltam némi gyöngyöt az eladótól, akinek alig volt hangja a családjában viruló tüszős mandulagyulladás miatt, illetve bűbájosan, szellemesen és lendületesen elvezettem egy vadidegen nőt a Westend földszinti vécéjébe, csak úgy leszólított az utcán, hogy hol itt egy vécé, nagyon kell pisilnie, én meg pont arrafelé igyekeztem, kismamaként  muszáj ismernem az ilyen menedékhelyeket). B. jól viseli a hangulatingadozásaimat, együtt csodálkozunk rám, hogy jé, mit ki nem hoz belőlem a viselősség, legtöbbször előre szólok neki, hogy bocs, valami van a levegőben, érzem, hogy hülye picsa leszek. Aztán pár óra és megunom magam ilyen másmilyen, negatív állapotban, meg ha kívülről nézem a terhes csibikét, vicces is, hogy semmiségek miatt puffog csak azért, mert dúl benne a hormonháború.

Rákaptam arra is, hogy a babakocsik tanulmányozása mellett (egyelőre gőzöm sincs, milyen járgányt toljunk a gyerek fokhagymasegge alá, vizslatom mások kerekeit, vázait, kiegészítőit) az utasokat is behatóan szemügyre vegyem, de nem úgy, mint régen, hogy jajj, de aranyos kis golyófeje van ennek a babának, hanem például nézem a célszemély mezítelen lábfejét, aha, így fest egy élő baba lába, így mozognak a lábujjak és ilyesmi. (Tisztes távolságból lesek, nehogy orrba vágjanak a t. szülők.) Nem tudom, mennyi időt fogok eltölteni a saját gyerekem szimpla bámulásával, sokat, az biztos, nagyon érdekes szerkezet egy kisbaba. Mindig csak a másét láttam és korlátozott ideig, úgyhogy simán előfordulhat, a sajátomat leteszem az ágyra és órákon át egészen közelről nézem, hogy működik. Olyan is van, hogy ha B.-vel extrém külalakkal és hajmeresztő kommunikációs kultúrával rendelkező tinipubertáskamaszokba botlunk itt-ott, eszünkbe jut, hogy egykor ők is biztos nagyon cuki babák voltak, és az is, hogy de jó, a káoszig még van tizenhárom-tizenöt évünk. (Naivak vagyunk vagy naivak vagyunk?)  

Az anyai érzéseimmel meg úgy állok, hogy már egész jó pozíciót foglalok el az anyánakérzemmagam skálán. Nálam ez fokozatosan, szép lassan alakult az elmúlt hónapokban (pl. anno két rosszullét között inkább azon filóztam, hogy savanyú cukorral vagy fagyasztott málnaszemmel küzdjek a hányinger ellen) és úgy sejtem, majd a szülés utáni időszakban éri el a maximumot, amikor már megfogható, puszilgatható, simogatható, etethető estébé állapotú a gyerek. A Vizek Urának aktivitása, a babacucc, az ultrahang - mind-mind turbózza az érzéseimet. Jelenleg olyasféle dolog van bennem, hogy pár hónap múlva valami klassz ajándékot kapunk (klassz ajándékot már kaptam, ezért el tudom képzelni, milyen érzés) és nagyon várom, viszont még nem tudom teljesen felfogni, mit is jelent valójában. Szeretem a kisembert, aki bérli a testemet (és most épp azt játssza, hogy ő nem is Pelé, hanem csak egy békésen szundikáló baba), erősen kötődöm hozzá, de ez talán még nem az az abszolút anyai szeretet, ami az érintése, a hangja, az illata, a mosolya láttán tör az emberre.