Megintcsinálja! Megintcsinálja!

A pocakom önálló életet él cirka egy hete, a sarj önfeledt produkcióinak köszönhetően néha változatos kitüremkedések jelennek meg a felszínén. Az első ilyet teljesen véletlenül vettem észre, azt hittem, csak a szemem káprázott. Legtöbbször folyik a könnyem a röhögéstől, annyira mókás látvány, hogy hol itt, hol ott emelkedik ki  ez-az. Az egyik legkedvesebb szeánszom, hogy hanyatt fekszem az ágyon és hosszú percekig, már-már pislogás nélkül bámulom az égnek meredő hasamat, hátha meglátom a felszínén, merre kószál a gyerek. Sikerélmény estén fülig érő szájjal kiabálom B.-nek, hogy Megintcsinálja! Megintcsinálja!, az apa meg jön és vigyorogva nézi a gyerek "Hogyan szórakoztassuk szüleinket?" c. műsorát. Hálás közönség vagyunk, az biztos. Ha a cápafiú a hasam alján produkálja magát, diplomáciai tárgyalásokba szoktam bocsátkozni vele, hogy így nem ér, mert ott semmit nem látok a ficánkolásából, a köldököm körül akciózzon, legyen olyan aranyos. A fiúnk egyelőre úriember, finoman mocorog, nem fájdalmas egyik megmozdulása sem. Lehet, hogy a széles csípőm miatt, de még kényelmesen elfér és nem molesztálja a belső szerveimet (pedig előfordul, hogy mindkét oldalamon egyszerre érzem a mocorgását), ez egy kimondottan klassz taktikai húzás a szervezetem részéről. Azt még nem tudtam megszokni, hogy a legváratlanabb pillanatokban rúg / fordul / nyújtózik belém, ilyenkor mindig összerándulok, mintha barackmaggal lőttek volna hason, és nevetek, mert minden váratlansága ellenére szuper érzés. Arról persze fogalmam sincs, mit él át a gyerek, ha az anyja röhögőgörcsöt kap: Pár napja egy eperszemen kezdtem el nagyon röhögni, nem tudom, mi volt annyira vicces egy totál átlagos epren, de egészen sokáig röhögtem, alig bírtam abbahagyni. Utána elnézést kértem a gyerektől, hogy összeráztam. Azt nem mertem megígérni, hogy többé nem fordul elő, a hormonoktól minden kitelik.