2011. július 17., vasárnap

Mondom én, hogy haramia (a zsiványabbik fajtából)

Itt és most (megint) hozzá kell tennem az okos könyvek 'A' verziójához a mi 'B' verziónkat. 
'A' verzió: Az ártatlan, habtiszta lelkű, tündibündi-cukimuki babának felesleges megtiltani bármit is, mert nem érti, miről van szó, mert baba még, ezért nem képes betartani azt, hogy pl. ne nyúljon a lakásban burjánzó növényzethez.
'B' verzió: A baba egy idő után igenis érti és megérti (egyértelmű szülői magatartás esetén), hogy nem szabad sem tépkedni, sem lelegelni a lakásban fellelhető zöldeket - és ennek ellenére módszeresen bepróbálkozik a tiltott dolog becserkészésével. 
Nálunk a kiskorú egy szép napon trükközni kezdett flóraügyileg, és ez azzal járt (az egy szem kiskorú egészségének és a két szem nagykorú amúgy is megviselt idegrendszerének védelmében), hogy a négy nagyobb és nehezebben megközelíthető növényemen kívül minden mást kitelepítettem az erkélyre. Ott most dzsungel van, itt bent meg erőteljes zöldhiány.
Andris megtanulta, hogy a lakásban van nemszabadandris! kábel és nemszabadandris! növény. Mihelyt nyújtotta a kezét a tiltólistás tárgyakért, az éppen aktuális szülő megfogta a karját és kicsit emelt, határozott hangon közölte vele, hogy nemszabadandris!, illetve röviden elmagyarázta, hogy miért nem. Kábé húszmilliószor. A végtelenül kíváncsi kisfiú elfogadta a szülői korlátozást és pár hónapon keresztül úgy kúszott-mászott a növények és a kábelek mellett, mintha ott sem lennének. Három és fél centi távolságról sem érezte a késztetést, hogy megérintse A Tiltott Dolgokat. 
Aztán valami történt a kisfiúval, mert egyik napról a másikra véletlenül mindig a növények tövében kötött ki és véletlenül mindig a kezébe akadt némi zöld ezmegaz. Kábé húszmilliószor. És úgy nézett rám, hogy higgyem csak el, tényleg véletlen az egész, ő nem tehet semmiről, mászott egyet-kettőt és hopp, valahogy közelebb ment hozzá a növény. A legutóbbi akciójánál úgy gondoltam, itt az ideje, hogy szigorúan belenézzek a fiam szemébe, és elbeszélgessek vele, mint anya a cápával. Andris nem szereti, ha szigorúan nézek rá, röhögcséléssel próbálta elütni a helyzet élét, hátha csak viccből nézek rá így. Azt hittem, megadja magát és elmászik a becserkészett zöld közeléből, de nem ez történt: trükközött. A gyerek lehajtotta a fejét, a földre szegezte a tekintetét, kinyújtott mutatóujját pedig lassan felemelte a növényhez. A nemszabadandris!-ok alatt egyszer sem emelte fel a fejét, hogy ne kelljen a szemembe néznie, az ujjával viszont kitapogatta a növény egyik levelét. Eleve nehéz szigorúan néznem rá, mert 1) szeretem, 2) édes, ahogy ártatlan fejet próbál vágni vagy röhögcsél, 3) nincs bennem harag, 4) utálok fegyelmezni. Amikor a földet bámulva nyúlt a virág felé, beleharaptam a számba, nehogy hangosan felröhögjek, mert azért a renomé, ugye. Nyeltem néhányat, hogy kellően határozott hangon szólaljak meg, de a torkomat csiklandozta a visszafojtott nevetés. Andris kezét elvettem a növénytől, aztán megkíséreltem felemelni az állát, hogy végre a szemébe nézhessek és elmondhassam neki a véleményemet a trükköző kisfiúról, de tiszta erőből leszorította az állát. A karomba vettem, vigyorogva puszit adtam a feje búbjára (még mindig lefelé bámult) és a fülébe súgtam, hogy nagyon szeretem.

Ne nézzük már hülyének a babát, t. okos könyvek, mert nem az, egyáltalán nem az. 

P.S.: A képen az Egyiptomban vásárolt kendőmmel huncutkodik a haramia.

Nincsenek megjegyzések: