Negatív

A hófordulós összefoglaló képeinek és videóinak átnyálazásához nincs elég időm, az majd később jön, viszont megvolt a kardiológia. Kiderült, a cápagyerek szíve olyan, amilyen a nagykönyvben írva vagyon, a doki nem is értette, mit hallott a gyerekorvos, ami miatt beutalta Andrist. Ez már a sokadik felesleges körünk az egészségügy berkeiben és a gyerek még csak kilenc hónapos és három napos. Oké, van egy újabb infóm Andrisról, ez remek, maga a vizsgálat azonban nélkülözte a gyerekbarát vonásokat, pedig jó rendelőbe vittem a fiamat. Miért van az, hogy a gyerekekkel foglalkozó orvosok nagy része nem tud bánni velük? Mit várnak? Mini felnőtteket? A legtöbben izgő-mozgó húscafatnak nézik a babát, aki bosszantó módon még sírva is fakad, ha belenyúlnak az intim szférájába.

A kardiológia öt percig nagyon szimpatikus volt: időpontra mentünk és a szokásos egy-másfél óra helyett csak két percet kellett várnunk, a gyereket vizsgáló doki pedig nyolc pontot kapott a 'jó pasi' listámon. Andris nem ért rá barátságosan mosolyogni, azzal volt elfoglalva, hogy megrémüljön a pici és viszonylag sötét öltözőfülkétől, a hátán fekve többször szétcsapta kezét-lábát, nem is emlékszem, mikor ijedt meg ennyire. Aztán az asszisztensnő egyetlen mosoly nélkül mindenféle bizbaszt rögzített a vizsgálóasztalon fekvő és távolságtartóan pislogó gyerek testén, nekem meg beszólt, mert szerinte nem fogtam le elég kíméletlenül Andris karjait. A fiamról azt kell tudni, hogy utálja, ha lefogják, ezért mondjuk az orrcsepegtetést úgy csinálom, mint a profi bűvész: elterelem a figyelmét, hogy ne lássa a kezemet. Ha például néhány másodpercnél hosszabb ideig fogom a csuklóját és törölgetem a kajamaszatos ujjait, egyből reklamál, hogy korlátozom a személyes szabadságában. A lába meg állandóan jár pölö szoptatás közben is. Ő egy ilyen ficergő baba, és nem, egyáltalán nem természetes a számára, hogy mozdulatlanul heverjen, amíg ismeretlen akárkik megvizsgálják.

Az asszisztensnőnek eszébe jutott, hogy a piros sípoló maci esetleg lekötheti Andris figyelmét, bár nálam volt az egyik varázskockája, mostanában azt favorizálja a játékok közül. Állt a nő az ágy mellett és fapofával mondta a fiamnak, hogy Andriska, nézd, itt a maci, és tök unottan lóbálta a macit. Jó, ne legyen egy Halász Jutka az összes asszisztens meg doki, de egy kis mosolyt azért ki lehetne préselni, nem? Andriska vetett egy-egy bizalmatlan pillantást a macira, viszonylag nyugodtan feküdt az ágyon, a doki viszont semmi ilyesmivel nem próbálkozott, rátoszta a tyúktojásnyi hideg gélt a mellkasára és elkezdte járatni rajta az ultrahang vizsgálófejét. A fiam itt döntött úgy, hogy pá, emberek, ennyi elég volt, lépek. Ficánkolt, hogy szabaduljon. Én a két kezét fogtam le úgy, hogy a karjaimat közben szorosan az oldalamhoz préseltem, ugyanis valamikor kikapcsolódott a melltartóm a hátamon, és féltem, hogy a pólóm kivágásából kibuggyanó két tőgyem ledózerolja az Andrist vizsgáló doki fejét. A doki jópasiságát erősen rontotta az a tény, hogy a gyerek megnyugtatása helyett ingerülten odaszólt neki egy félig sikeres szökési kísérlet után, hogy ne hülyéskedj már, Andris!, meg attól is sokat csúnyult, hogy egyszer durván megmarkolta a karomat, mert azt hitte, Andris lába. Nem fájt, nekem nem, de én, aki a gyerek anyja vagyok, még soha nem markoltam meg így a fiamat, pedig volt rá példa, hogy kaszkadőrös vakmerőséggel kívánta elhagyni a pelenkázóasztalt. Lehet, továbbképzést kellene tartanom a t. dokinak és asszisztensének a 'néhány kedves szó és mosoly csodákra képes' tantárgyból. Mivel a gyerek nem hagyta abba az elszánt lábmunkát és még sírva is fakadt, a doki egyre morcosabb lett, nekem meg az járt a fejemben, hogy mindjárt kibányászom a pólómból az önállósodott melltartómat és a doki fejébe csúzlizom az ultrahangos monitort.

A tortúra végén megkönnyebbülten hallottam, hogy minden rendben a fiammal. Hat hónap múlva kontroll, de ha hét vagy nyolc hónap után nézünk vissza, az sem baj. Azt nem kérdeztem meg, hogy ha soha nem nézünk vissza, az baj? Kardiológia után könyvtárba mentünk, Andris görcsösen kapaszkodott belém az úton, a könyvtáros lánynak be kellett érnie egy bágyadt mosollyal, pedig ilyet is kaphatott volna:

P.S.: Nemrég még tél volt, azért van bundában a gyerek, aki épp az etetőszékét próbálja magára rángatni.