2011. július 14., csütörtök

9 hónap bent, 9 hónap kint (hosszú, csak hardcore rajongóknak)

A június a cápafogak hónapja, végre!, végre!, végre! A nagyon tapasztalt anyák most ne röhögjenek ki, de gyerek nélkül azt hittem, ha később jönnek elő a fogak, a fogzási mizéria is annyival csúszik. Ja, persze. Fél éve fogzik a gyerek, csodálom, hogy nem került be a Guinness rekordok közé. Aztán azt is hittem, hogy evidens a fogzást kísérő nyáltenger, Andris azonban egyáltalán nem nyáladzik. Felül kibújt a két középső metsző talán harmada (gőzöm sincs, mekkora a kifejlett babafog), alul pedig egy gombostűfejnyi érződik és látszódik az egyik középső metszőből. 


Ők az új családtagok, és nemcsak azért örülünk nekik, mert a gyerek végtelenül aranyos a fogas vigyorával, bár lélekben arra készülök, hogy az alsók miatt lesznek még óránkénti keléssel teletűzdelt éjszakáim. A fognövesztés jelenlegi szakaszában a Dentinox hatékonyabb a Dologelnél és a homeós bogyónál, már csak azért is, mert az utóbbit Andris nem mindig hajlandó meginni, az előbbit pedig még ínyérintés előtt gyorsan leszopogatja az ujjamról, mert ő egy ínyenc.
Centit ne kérdezzetek, passz, milyen hosszú a cápa, nem mértük. A térdem fölé ér a feje, ha áll, és 80-as ruhákat hord, ezekbe széltében kétszer belefér, nem igazán húscápa. Ma viszem a védőnőhöz, ott majd megmérik. A súlya viszont megvan, 9.2 kilóval zárta a júniust. Volt egy időszak, amikor azt éreztem, hogy nem hízik, és mivel ez két-három hétig tartott, kicsit felzaklattam magamat, hogy mindjárt elfogy a tejem és csupa csont lesz a gyerekem, mert a hozzátáplálás lassan halad. Jó, hát a szövegeléshez nem kell annyi energia, ezt elfelejtettem. Andris a hónap vége felé újraszabályozta a tejtermelést, most megint dől a lé, én meg még mindig szeretek szoptatni.
Ha Andris pihenteti a fogzást és nincs front, a továbbra is fix nyolc-tíz órás esti alvását egyszer vagy kétszer szakítja meg, gyorsan megkajál (három-öt perc alatt, csukott szemmel), aztán visszaalszik. Szerintem ez tök jó ahhoz képest, hogy hozzátápos kajából nem fogyaszt mennyiséget. Játszani még soha nem akart, és tulajdonképpen nekem sincs ingerenciám a hajnali építőkockázásra. Fogzásnál/frontnál baromi gyakran kelek. Azért nem B. kóvályog át a gyerekszobába, mert egyrészt nincs melle, másrészt a munkahelyén nem díjaznák, ha a gyerek apja a klaviatúrára borulva töltené a napot. Persze van úgy, hogy hajnalban mindketten bemegyünk a fájdalomtól üvöltő babához. Az elalvás alakult érdekesen az elmúlt hónapban: Andris halál álmos fürdés után, a pelenkázón majdnem elalszik, viszont amikor kaja után leteszem az ágyába, felélénkül és vidáman nyargalászik olyan harminc percet. Bemutatja az összes kunsztot, amit tud, rikoltozik, röhögcsél satöbbi. Ahogy fárad, két nyargalás között le-lefekszik egy pillanatra és huncutul néz, amit én úgy fordítottam le gyerekről anyára, hogy tudom ám, hogy már aludnom kellene, de most még nem fogok. Egyelőre az vált be, hogy az ágya mellett megvárom, amíg a saját tempójában elaltatja magát, simogatom, énekelek neki és megetetem, ha kéri. (Azt még nem kérte, hogy hagyjam abba az éneklést.) Próbáltam úgy is, hogy kijövök, de nem bírom, ha sír, és nem is akarom bírni, főleg úgy nem, hogy kitapasztaltam, harminc perc alatt mindenféleképpen elalszik. Néha B. várja ki a nyargalászás nagyját és csak az utolsó etetésre megyek vissza, ez is működik. Fogzásnál idegborzoló a félórás sírós-nyűglődős elalvás, nagyon tehetetlennek tudom  érezni magam. Napközben háromszor szunyál harminc-negyven perceket a ded, ritkán másfél órákat. Sajnos, nem szól előre, ha többet alszik, így az alváshiányomat évek alatt fogom ledolgozni, ebbe már kezdek beletörődni. Nappal gyakran alszunk együtt (nem a kiságyban), borzasztó finom, ahogy ott szuszog mellettem - az már kevésbé, ha forgolódás közben állcsúcson vág. Az ébredés meg... Milyen lehet, ha a fiam odabújik hozzám és húsz percen keresztül simogattatja, pusziltatja, harapdáltatja magát, és úgy vigyorog, hogy kilátszik a két új foga? Csintalan tekintettel kínálja fel nekem a mindenét, és előre nevetgél a remek szórakozáson. Szoktunk olyat is csinálni, hogy vidáman egymásra nézünk és kirobban belőlünk a nevetés.
Folyamatosan dumál nekünk, de van mondandója a lila szamárnak, a komódnak, az ajtónak, a csörgőnek és a krumpliknak is, és az is aranyos, amikor felemeli a hangját, összevonja a szemöldökét és kiosztja a porszívót (pl. dededédédödö vagy lálálálá vagy zsösss vagy bübüböbö), meg az is, amikor ül, aztán hirtelen a magasba emeli a két karját és olyan tétova mozdulatokat tesz a levegőbe, mint a kezdő sámán. Séta közben egyre több időt tölt a távolságok bemérésével, például ül a babakocsiban, kinyújtja a kezét és megpróbálja megfogni a másfél méterre lévő oszlopot. Természetesen az is lehet, hogy a jövő egyik híres jedijét nevelgetjük, aki Az Erő áramlását teszteli, vajh képes-e a puszta akaratával megmozdítani az oszlopot vagy a kiszemelt lakberendezési tárgyat. Búcsúzásnál egyszer mondta már utánam, hogy pápá, az ápá-t és a mámá-t gyakrabban használja, de a mámá nem célszemélynek szól, mint az ápá, mondogatja, ha olyanja van, a babát is. Én ede/ádá vagyok, bár általában csak sürgető hangsúllyal odarikkant nekem az uraság (hé, te ott!) vagy fogja magát és leparkol a lábam előtt, feláll a nadrágomba/szoknyámba/térdhúsomba kapaszkodva és nyújtogatja a kezeit, hogy vegyem fel. Nem akarom elhallgatni, hogy Sir Andrew modora nem kifogástalan: Ha valamelyik bolti egységben továbbhaladásra akar ösztökélni, hatalmasra tátja a száját és oroszlánbőgéssel kísért ásítást produkál, ezzel jelezve, hogy ötszáznegyvennyolcszor megnéztem x, y és z ruhákat, menjünkmááár. Könyvesboltban nem reklamál, úgyhogy megtartjuk. Itthon gyakran lenyúlja a könyveimet, a képen épp Diószegitől olvas (A hatalmi politika másfél évszázada, 1789-1939):


A kábel nemszabadandris!, nem nyúlt hozzá olvasás közben, mert okos. Így kilenc hónaposan határozott éntudata van, és néha szembesül azzal, hogy nem minden lehet úgy, ahogy a baba elképzeli, például hiába zsákmányolt egy krumplit a konyhából, nem veheti a szájába. A sírásrepertoárjába új elemként felvette a frusztrált sírást, akkor használja, ha nem tudja kinyitni a macis könyvét vagy a mobilomat. A mobilt eredetileg nem akartam a kezébe adni, de gyenge vagyok, láttam, milyen elmélyülten játszik vele, ezért megtisztítottam az eszközt. Hetente egyszer-kétszer megkapja, néha bekapcsolva. (Gondolom, ezzel megint felkerültem a földanyák feketelistájára.)
A korosztályos vagy valamivel idősebb babáknak való játékai egyre jobban lekötik, tizenöt-húsz percet képes elmolyolni velük. A lakás több pontján létesítettem andriscsalogató támaszpontot, így bármerre megy, előbb-utóbb belefut valamilyen játéklehetőségbe.


Júniusban a fedeles cuccok (pl. kimostam a fürdetőkrém dobozát és csipeszeket pakoltam bele) nyitogatása, azok tartalmának kiborítása, a tokos dolgok (pl. manikűrkészlet tokja, mínusz készlet) szétszedése, illetve a varázskockák egymásra pakolása kötötte le leginkább (a képeken néhány egyéb játékvariációt demonstrál a srác), és vonzza az összes rés, amibe bele lehet nyúlni, akár a lyuk az adott játékon, akár a kihúzott fiók. Mihelyt fiók közelébe ér, kiszedegeti azt, amit elér benne, ezért a napjaim jelentős része azzal telik, hogy Sir Andrew után rámolok. Ha ügyeskedik, megdicsérjük, ilyenkor büszkén mosolyog, még a szeme is másként csillog. Előfordult, hogy előttem termett a manikűrkészlet tokjával és széthúzta, aztán várta, hogy megdicsérjem. Kell neki a pozitív visszajelzés, na. 


Itt épp az ágyában készül a mutatványra. Gyorsan rájön az összefüggésekre és ha valami érdekes dolgot csinálunk egy tárggyal, akkor a kezünkbe nyomja a tárgyat, hogy csináljuk újra, mert izgalmas és még sokszor látni akarja. Érti a kinyújtott kéz és a 'kérem szépen' jelentését (a tenyerembe teszi, amit a kezében tart), a 'légyszi, hozd ide azt a labdát' és a labdára mutató ujj lényege szintén megvan neki, de ha megítélése szerint túl messzire gurult a labda, akkor inkább megvárja, hogy a szülei menjenek el érte. Imádom, ahogy a mutatóujjával babrál, az a matatóujja.
Azt már írtam korábban, hogy mászik, az utóbbi egy hétben nem láttam kúszni, a mászás sokkal hatékonyabb. A technikája fejlődött, levetkőzte a birodalmi lépegető darabosságát. A lakásban önállóan közlekedik. Előfordul, hogy faképnél hagy a gyerekszobában, mert sürgős intéznivalója van egy másik helyiségben (távozás előtt visszanéz, hogy pörgessem tovább nyugodtan a színes hengereit, őt nem zavarja), nagy valószínűséggel egy fiókban. 


A landolási módokat tökéletesre fejlesztette, úgyhogy már nem félek attól, hogy hirtelen dob egy hátast vagy arcost. Bútorokba kapaszkodva lépeget és nagyon szeretne felmászni rájuk, egész magasra emeli a lábát. A hó végére kezdte el csinálni azt, hogy váratlanul abbahagyja a kapaszkodást és megkísérel önállóan állva maradni, terpeszben, széttárt karokkal, tiszta gingerbread man, csak ő nem barna. Ha nem kapom el, a cápa belevágódik az éppen aktuális padlózatba (habtapi, járólap, parketta, matrac). Mire eljut a járásig, félelmetesen gyors reflexeim lesznek, úgy érzem. Meg húszmillió ősz hajszálam.
A játszótéren hintázni szokott a nagyfiú, de igazán a többi gyerek érdekli, ha tudna, bandázna velük, ebben biztos vagyok. Családtagokkal és idegenekkel barátságos a cápakölyök, szinte mindenkire mosolyog. Nem egy morcbaba, az tény. A nagymamákkal jól eljátszik tíz-tizenöt percig, utána mindenféleképpen le kell csekkolnia, hogy megvagyok-e még. Nem sír vagy ilyesmi, csak egyszerűen magukra hagyja a nagyikat ott, ahol épp vannak és elindul, hogy megkeressen. Mindig megtalál (mosogatni vagy vasalni szoktam, hogy a mamák zavartalanul unokázhassanak, az unoka pedig zavartalanul mamázhasson), ilyenkor egy hatalmas, boldog mosoly a jutalmam. Szeretem, hogy én vagyok az anyukája.

Nincsenek megjegyzések: