Nyelves-kínlódásos

Szerdán felvágták Dávid nyelvét. Azóta gyakran bevillan a gyerek szája felé közeledő, harminc-negyven centis olló képe. Csúnya jószág, örülök, hogy Dávid az ölemben ült, nem pedig velem szemben. Így is becsuktam a szememet. Rajtam kívül még két asszisztens fogta le, az egyik a fejét tartotta. Mindenki csodálkozott, micsoda erővel küzd. (Valóban erős és keménykötésű baba, az ereje mindig meglep engem is, holott én az anyja vagyok.) A beharangozott két másodperc helyett egy örökkévalóságig tartott a metszés. Kiderült, a doki még ráérősen nézelődött egy sort a gyerek szájában, vajon altatásban kell-é végezni a dolgot, vagy simán át lehet vágni a hártyát. Az utóbbira szavazott. A gyerek közben úgy morgott, mint egy falka mérges oroszlán, és nem, egyáltalán nem bömbölt, ahogy azt egy kisbabától várná az ember. Az egész rendelőt szét tudtam volna szedni puszta kézzel, hogy bántják a fiamat. Dávid hős volt, öltöztetés alatt szipogott és morcogott kicsit, aztán hazafelé bealudt a manducában.

Eredetileg november végére kaptunk időpontot a rokon fogorvos-szájsebész nagyágyúhoz, de a szoptatásos küzdelmeink miatt mindenkit kértem (egyszer-kétszer hisztérikus hangon), hogy segítsen előbb bejutni hozzá. Mi az a két másodperc. Besurranok, kisurranok. A metszéstől csodát vártam. Nem teljesen jött be.

Az elmúlt másfél-két hétben elég csúnyán szenvedtem a szoptatással, elveszett a kezdeti összhangunk Dáviddal, gyakran nem értettem, mit akar. Én, aki gond nélkül olvastam Andrisból, a kisebbik fiamnál elbizonytalanodtam. Éhes, szeret mellről tápolni, de mégis ívbe feszíti magát, ha táplálkozásra kerül sor, és sír, hogy nem kap enni. Szinte minden szoptatás előtt negyedórán át küzdöttem, mire valahogy a szájába varázsoltam a mellbimbómat, mert inkább az öklét rágta. Leizzadtam. Sírtam. Ezer pózt kipróbáltam. A vállam és a hátam begörcsölt. Kezdtem kétségbeesni, hogy őt nem tudom olyan zökkenőmentesen szoptatni, mint Andrist (nincs összefüggés a kettő között, nyilván), és hogy a szoptatás most egyáltalán nem öröm, hanem kínkeserv. Egyedül a hajnali szoptatások működtek a maguk szépségében és meghittségében (félig aludt, talán ezért), ezekből a csodálatos pillanatokból gyűjtöttem erőt a nappali kínlódáshoz. Biztos a foga, erre gondoltam, meg a nyelve, ez volt a másik kapaszkodóm. Majd egyszer vágassuk fel, mondta a gyerekdoki. A fogorvosnál azon csodálkoztak, hogy tudott így egyáltalán enni, merthogy annyira letapadt a nyelve. Nagy küzdő a fiam, ezt tudtam, például a szoptatásnál is megtapasztaltam. Ha már a szájában volt a mellem és rá tudtam venni, hogy egyen, nem volt gond. A metszés előtt az vált be leginkább, hogy szoptatás előtt ritmusos törzsi táncot lejtettem és bogyóésbabócát énekeltem. Dávid ellazult a finom rázkódásoktól és kegyeskedett a mellemre cuppanni. Hihetetlen kreatív tudok lenni.    

A metszés után láttam Dávidon, hogy új távlatok nyíltak meg előtte. Forog a szájában a nyelve. És ki is tudja dugni. És másféle hangokat ad ki. Tetszett neki a helyzet, WOW, ez virított a szemében. Az első szoptatás alatt folyamatosan gagyarászott, egy szívás, egy kis duma, mintha a tapasztalatairól tudósított volna. Csillogott a szembe és össze-összeröhögtünk a mellem felett. Malomkövek gördültek le a szívemről. Az sem zavart, hogy egyik szoptatásnál sem tudtam lerobbantani a cicimről, úgy bejött neki a vadiúj nyelve. (Bár a végére már remegett/elzsibbadt a karom.) A mai napunk viszont megint küzdősre sikerült. A fürdetés előtt konkrétan sikoltozott a karomban, amikor meg akartam szoptatni. Lehet, hogy a foga, és lehet, hogy néha tényleg csak négy-öt óránként akar enni. Azzal nem tudok semmit sem kezdeni, hogy adja az éhségre utaló jeleket, mégsem eszik. Helyette küzd és sír. Az összes porcikámban érzem, hogy éhes, mégis küzd a mellem ellen. Adok még egy hetet magunknak, aztán mondjon valami okosat a szoptatási tanácsadó.

Dávid születése előtt mondtam egyszer B.-nek, hogy Andris mellett szinte minden szart megtapasztaltunk, a kiscápa nem tud meglepetést okozni. Ja, persze. Borzasztó nehéz elfogadnom, hogy pont a szoptatás nem megy. Ha felhőtlen, az egyik legszebb dolog a világon.