Még nem akarom elásni az erdőben

Durva hét van mögöttem, igazán nehéz most Andrissal, talán fejlődési ugrás, talán front, talán mindkettő miatt. Türelmes ember vagyok és magas az ingerküszöböm, de ha Andris belead... ehhem... apait-anyait, a végére az egekbe tornázza a vérnyomásomat. És még nem kamaszodik, basszus. (Ide tennék egy szmájlit, ha rakosgatnék ilyesmit a bejegyzéseimbe, mert már jobb a helyzet, de nyilván csak azért nem látszik az újabb ötmillió ősz hajszálam, mert a fodrászom vörösre festette a hajamat.) Jó lenne, ha egy kicsit kevésbé akarna ez az általunk végtelenül imádott emberke. Azt érzem, hogy az Andris-féle AZONNAL AKAROM az egyetlen olyan dolog, amit nem tudok teljesen elfogadni. 

Az abszolút mélypont már hétfőn megtalált, Andris olyan három és fél órát produkált egyhuzamban (hiszti, üvöltés, hiszti, új fejlesztésű, látóideggyilkos visítás, hiszti, hisztivisításhisztihisztiüvöltés), hogy egyrészt két óra után bőgve mutogattam a könyvében, hogy ez a tehén szeme, ez a cica orra (ha én sírtam, ő nem sírt, kíváncsian nézte, mi történik az anyja arcával), másrészt felrémlett előttem az az igen lehetséges szitu, hogy a két (három?) gyerekem egyszerre bolondul meg, mit csinálok majd akkor melyik ablakon vetem ki magam, hogyan lehet eleve mosollyal és türelemmel bírni, ha a gyerek órákon át komoly ok nélkül cincálja az idegrendszeremet... (Azt nem sorolom a komoly okok közé, hogy a fiam szerint egyetlen percet sem kellene a főzésre vesztegetnem, ezért bömbölve tol el a tűzhelytől és visítva rángatja a melegítőnadrágomat.) Néha jó lenne a blogokban arról olvasni, hogy más gyereknél is akadnak ilyen periódusok, mert így lassan az az érzésem, hogy a többi gyerek soha nem hisztizik, ahová leteszik, ott boldogan elmatat órákon keresztül, engedelmes, és természetesen mindig mosolyog, az anya meg pláne. Elhiszem, hogy akinek nincs tapasztalata ilyen durván hisztis pillanatokkal, az nem tudja elképzelni, miről beszélek, például mennyire feszültnek tudom érezni magam, pedig Andris még egy kiegyensúlyozott, magabiztos, kíváncsi és vállalkozó szellemű kisfiú, nem olyan gyerek, akit érzelmileg is elhanyagolnak a szülei és ezért balhézik. 

Ja, a cím meg arra utal, hogy anyunak elmeséltem, milyen borzalmasan viselkedett Andris hétfőn, erre ő azt mondta nevetve, hogy most már biztos megérted, anno miért akartam elásni az öcsédet az erdőben. (Nem komolyan.)