Pillanatképek III.

A babaképű (aki tulajdonképpen már egyre kevésbé az, kisfiúsodik az arca) nem igényli, hogy állandóan vele legyek. Ha nem éhes vagy álmos vagy nyűgös, tizenöt-húsz perceket eljátszik egyedül. Néha felrikolt, ebből tudom, hogy jelenésem van az uraság színe előtt, lehetőleg azonnal hagyjam abba, amit csinálok és menjek oda hozzá. Ez egyfajta teszt nála, tudni akarja, ott vagyok-e a közelében. Vet rám egy oké, anyám megvan pillantást, vigyorgunk egymásra kicsit, aztán visszafordul a játékaihoz, ami az elbocsátás jele. Tizenöt-húsz percnél tovább nem szoktam magára hagyni, mert egyrészt nem várom el tőle, hogy ennyi ideig egyedül legyen, másrészt meg kíváncsi vagyok, mit mókol és hogyan. Az egyedülhagyás sem az a klasszik egyedülhagyás, kábé ötpercenként a szobaajtóhoz osonok, hogy meglessem és meghatottságtól párás szemekkel nézzem, amint éppen a szájába tömköd egy kósza oroszlánlábat vagy egy textilkönyvet:

Tiszta anyja, csak úgy falja a könyveket. A középső képen teljesen olyan, mintha puszit adna a kukacnak, pedig nem, még nem tud puszit adni (sajnos), viszont a puszira már nem hiszi azt, hogy az valami közérzetzavaró izé (a fültisztításhoz hasonlóan), mint egy-másfél hónappal ezelőtt, most ott tart, hogy a puszi jó dolog, jöhet. Szeretem nézni, ahogy játszik, néha csak csendben fekszem mellette és figyelem, ahogy például koncentrálás közben csücsörít és két ujjal babrál a zenélő plüssbálna tüskéin (ez ilyen mutáns bálna). Soha nem gondoltam volna, hogy ekkora izgalmat képes okozni a zenélő plüssbálna tüskéje.

Andris végtelenül kíváncsi. Ha a karunkban van és tárlatvezetést tartunk neki a lakásban, nyújtja a kezét, hogy mindent megfogjon, virágot, kilincset, gyertyatartót, zoknit, és előfordul, hogy megpróbál rávetődni arra a tárgyra, ami felkeltette a figyelmét, tökmindegy, hogy vízszintes vagy függőleges az a tárgy, ő vetődik (én meg összeszorított fogakkal és sajgó háttal tartom a ficánkoló kilókat). Nemrég eszébe jutott, hogy bekukkant a tornaterme alá, s lőn:

 

Olyan hat-hét percig elfoglalta magát azzal, hogy alaposan, szöszről szöszre megvizsgálta a tornaterem alsó kiképzését, végtére is nem mindegy, milyen biztonsági körülmények közepette játszadozik. A pelenkázónál meg úgy alakult, hogy a nyakláncaim a közelébe kerültek: Két-három évvel ezelőtt B. megelégelte, hogy a kilincsekre akasztgatom a hosszú nyakláncaimat és ezáltal akadályozom a normális kilincshasználatot (nem akartam, hogy összekuszálódjanak), ezért öt darab szöget vert az egyik könyvespolc oldalába, hogy osszam be (direkt oda kértem, ha már szög, dekorelemként). Amíg Andrist és kiegészítőit nem tesszük át a saját szobájába, kicsit itt-ott vannak a bútoraink. A nyakláncos polcot a pelenkázó mellé állítottuk - a fiam legnagyobb örömére:

Mióta megmutattam neki, hogy cirógatásra zörögnek, Andrist hihetetlenül leköti, hogy a szögekről egyesével leügyeskedje a nyakláncaimat. És mindig leügyeskedi őket, mindig. Ha valamelyik a parkettán koppan, nem ijed meg, csak annyit látok a szemében, hogy hoppá! Azt nem tudom, vajon ő látja-e a szememben, hogy erősen remélem, egy gyöngy sem tört el. Nem szeretném, ha a sarj féloldalas lenne, ezért egyik kedvencét, a narancsleves dobozt raktam a másik oldalra, és ez a narancsleves doboz olyan, hogy riszálja magát (a riszáló narancsleves doboz szerepében: az anya), aminek a mindjárt négy hónapos baba nem tud ellenállni. Hát, ebből is látszik, nem mi vagyunk a Fisher Price játékok törzsvásárlói.