Kis kő zuhan...

Egészen pici kő, de azért ott volt. Nem a szívemen, az agyamban. Az ultrahang után eltűnt.

Nem féltem a vetéléstől, nálam ez most sem volt tabutéma, életem része-tanulsága, ami rég a helyére került, soha nem akarom elfelejteni. Az elmúlt hetekben néha forgattam az agyamban a vetélés lehetőségét, szándékosan vettem elő, negatív érzések nélkül, pusztán a tény miatt, hogy bármi megtörténhet. Az ultrahang előtti estén gondoltam arra is, hogy előfordulhat, nem lesz szívhang azon a monitoron, közben meg azt éreztem, odabent minden a legnagyobb rendben. Inkább önként átnéztem a pakli összes lapját, nem akartam úgy aggódni, mint az első terhességemnél. Lelkileg egyébként teljesen másként élem meg a két terhességet, most sokkal kiegyensúlyozottabb, felszabadultabb és nyugodtabb vagyok, nagyon figyelek befelé, abszolút a megérzéseimre és a testem reakcióira hallgatok. Némi spiritualitással is fűszerezem a dolgot, izgalmas. A vetélésem tulajdonképpen erőt ad, már tudom, hogy erről a padlóról is fel bírok állni és ezzel lekerült rólam valamiféle teher. Biztos vagyok abban is, hogy a két terhesség közötti időszakot hasznosan töltöttem el, tanultam-tapasztaltam annyit, hogy ha nem is 'jó anya', de olyan anya lehessek, amilyenre a gyerekünknek szüksége van és amilyen lenni szeretnék. 

Egyelőre nem foglalkoztatnak olyan kérdések, hogy természetes úton vagy császárral szüljek, milyen matyóhímzés kerüljön a gátamra, hol vegyünk bababútort és ilyesmi, most azt a szinte felfoghatatlan tényt élvezem önfeledten, hogy növekszik bennem egy ficánkoló, dobogó szívű kisember, akinek én vagyok az édesanyja - és ha majd sok év múlva azt mondják neki, hogy a "Zanyádúristenit!", akkor rám gondolnak.