Főszerepben a hordozókendő

A héten volt egy olyan pillanat, amikor úgy éreztem, másfél hónapig bírtam, kész, most már nem élhetek tovább a kozmetikusom nélkül, és tudom, hogy azért kaptam vérszemet, mert a szülés utáni harmadik nap estéjén sikerült itthon hajat mosnom: B. a kád elé rakta az egyik összetekercselt polifoam matracot, én nem túl kecsesen, cirka mint egy térden lőtt orrszarvú, rárogytam és belehajoltam a kádba, B. pedig víz és sampon segítségével tisztára varázsolta a hajamat, majd hatékonyan közreműködött a feltápászkodásomban. A császársebet nem arra tervezték, hogy térdelgessenek és hajolgassanak vele (a kórházban csodámra jártak a dokik-nővérek, hogy milyen kunsztokat művelek szülés után hét-nyolc órával), csillagokat láttam a fájdalomtól. Hajmosás után büszkén feszítettem a turbánom alatt, mintha legalább egy kamiont húztam volna el, foggal. Aztán lett hordozókendőm és tudtam, ilyen fitt és mobil állapotban semmi nem tarthat vissza, végre eljutok kozmetikushoz. (A következő fajsúlyos projektem a fodrász lesz.) A szoptatással és az esetleges bömböléssel úgy voltam, hogy nem agyalok rajta, ha kell, majd megoldom valahogy, a szemérem a gyerek születése alatt és után kiveszett belőlem, bár annyira nem, hogy egy szál mellben szteppeljek a Ferenciek terén. A Blahán és a négyeshatoson csak kicsit rettegtem a tömegben, mert Andrisból semmi nem látszik hátulról - egy nő lassan sétál, piros izémizé verdesi a térdét, lökjük meg nyugodtan, mérnemszedialábát. A villamoson és a metrón mindig kaptam ülőhelyet, a rám kötött gyerek meglehetősen egyértelmű, most már nem lehet félrenézni, mint a nyolc és fél hónapos terheshasnál, hogy jajj, a spiné biztos kétpofára tömi a Lay's csipszet a Barátok közt alatt, azé' ilyen kövér. A helyszűke miatt Andris lecsatlakoztatására nem volt lehetőség, a kozmetikus azonban ügyes nő, tizenöt-húsz percig elmolyolt az arcomon ilyen extrém körülmények közepette is, a ded meg békésen aludt. 

Hazafelé jött az, ami a kendős kiruccanások velejárója: Egy idős néni megállított az utcán, hogy tündéri ez a pici gyerek, nem fázik így?, és hogy vigyázzon, kedvesem, nehogy megfázzon ebben a ronda időben. Még mielőtt valaki azt gondolná, hogy egy szál fokhagymaseggben sétáltatom a szóban forgó gyereket, elárulom, hogy rajta volt két-három réteg kendő (megjegyzem, nem az a vékony muszlincsoda), a saját testmelegem, az általam csak macibundának becézett kimenő ruhája (szőrmés-poláros kabát és nadrág), rugdalózó, body, a leendő negyvenhatos lábán bélelt lábtyű, vadiúj hajpihékkel borított fején sapka és a macibunda kapucnija. Nem igazán tengerparti szerelés. Egyelőre ott tartok, hogy barátságosan mosolyogva reagálok az ilyen hozzászólásokra. Még. Mondjuk, ez a néni nem is volt durva, kis madárcsontú, csuparánc mamóka, nem tudtam volna rámorranni, nem úgy, mint a kasszásra a boltban, akinek valószínűleg már az ükanyja is rugalmas hordozókendőbe kötött csemetével kapált a krumpliföldön, különben miért okoskodott volna a vonalkódokat húzgálva? Először kaptam némi kritikus pillantást, hogy érezzem, valami rosszat csináltam, aztán jött a kérdés, hogy nem fáj a háta? Naivan azt hittem, az én hátam miatt aggódik a nő, mondtam neki aranyosan, hogy tetszik tudni, súlyeloszlás így meg úgy, de leszarta a hátamat és a súlyeloszlást, fintorogva bedobta a következő kérdést, hogy nem törik ki a gyerek nyaka? Merthogy ő onnan úgy látja, mindjárt kitörik a gyerek nyaka. Hát, ja, kitörik, bzmg, kitörik, direkt azért hordom így, hogy kitörjön a nyaka, ezt kellett volna belelöknöm az arcába, de mióta Andris van, az agressziómat gúzsba kötik az anyaérzelmek, ebben az állapotban felhergelni se bírom magam, őrület. A határozott, bár agresszió szempontjából rendkívül vérszegény nem, nem törik ki a nyaka válaszom nem győzte meg a kasszás nőt, úgy nézett rám, mint valami elmeroggyant alteranyára, akinek az a legújabb hóbortja, hogy magára kötözi szerencsétlen gyerekét, holott őt is babakocsiban tologatta az anyja, oszt' mégis ember lett belőle. (Oké, de milyen?) 

Persze, a hordozókendő és a nézelődő vagy durmoló Andris pozitív megnyilvánulásokat is vonz, például erős a gyanúm, hogy a fiúk azért szeretnek együtt császkálni, mert így kendővel rém könnyen csajozhatnak. Gondolta volna a kedves olvasó, hogy a hordozókendős apa és fia láttán a nők kilencven százalékának bepárásodik a szeme a meghatottságtól? Egy részük nem is bírja megállni és mindenféle szépet mond, B.-nek meg hízik a mája, pedig a megjátszott távolságtartással pislogó Sir Andrew kapja a bókokat, nem ő. Egyébként B. teljesen rákattant a kendőre és a testén szuszogó kisfiára, és csak azért nem húzunk sorsot, hogy ki hordozza a gyereket, mert hétköznap rajtam van többet. Legközelebb ikreket szülök, ja.