Valamivel mélyebb víz

Anyai minőségemben ezennel megnyitom a "Soha nem hittem volna, hogy..." kezdetű listámat, egy tételt már fel is véstem rá: Soha nem hittem volna, hogy ennyire tudok örülni Andris teli pelenkájának. (Figyelem, a zárójel után hardcore részletek jönnek!) A cápakölyöknek alapjáraton nem fáj a hasa, holott kajaügyben nem a visszafogottságáról híres, akár még macerálhatná is a gyomrát az a rengeteg tej, amit igény szerint leereszt a torkán. A hasfájás1 a fasírttal kísért kapros tökfőzelék valamelyik összetevője miatt volt, nem sejtettem, hogy megviseli, a hasfájás2 viszont az én bénaságom, elhittem a gyerekdokinak, hogy a fejéstől, pontosabban a fejés után termelődő tejtől nem lehet semmi baja, pedig az anyai ösztönöm határozottan azt súgta, hogy de, de, de. (A tesztfejést leszámítva most csapoltam le a melleimet másodszor, hogyha bármi van, Andrisnak legyen itthon kajája, és már ezeket sem viselte túl jól.) A gyerek két napon keresztül küzdött széllel és görccsel, fejbúbtól lábujjig belevörösödött minden egyes (98%-ban hiábavaló) nyomásba és rengeteget sírt, de olyan szívszaggatóan, hogy néha vele bőgtem, mert azt nem lehet száraz szemmel bírni, hogy a fiam üvölt a fájdalomtól. Borzasztóan tehetetlennek éreztem magam, hiába használ az Infacol, azért eltelik egy kis idő, mire hat. Az meg hülyeség, hogy az ilyen pici ember könny nélkül sír, egy fenét. Jó, nincs könnyzápor, azt az egy-két kibuggyanó cseppet mégis ezerszer rosszabb látni. Andris alig aludt valamit a két hasfájós napon, kizárólag a szoptatástól és az anyaszagtól nyugodott meg rövid időre. Csak pár tízpercre tudtam letenni, úgyhogy a második nap végére eléggé hulla lettem, és annyira belém ivódott Andris sírásának hangja, hogy a csendben is sírást hallucináltam. (Mire felnevelem a gyereket, halláskárosult leszek.) Óriási megkönnyebbülés volt, amikor a cápa jól hallhatóan és jól érezhetően telerottyantotta a pelenkát, soha nem hittem volna, hogy fülig érő szájjal kiabálom B.-nek az eredményt (Sikerült! Kakált!), ő meg szintén fülig érő szájjal rohan be a szobába és egymás szavába vágva dicsérjük a gyereket, hogy milyen ügyes kisfiú. A szülői lét nem is olyan apró örömei, igen.

Az is biztos, hogy az anya egy látens terminátor, ha valami rossz a kölykének, az anyatájger utolsó leheletéig küzd. A két hasfájós napot megfejelte egy frontos harmadik, legalábbis mással nem tudom magyarázni Andris zaklatottságát. Elesett volt és nyűgös és nagyon anyás, több óra eltelt az ötpercnyi kaja-tízpercnyi alvás sormintával, egyedül a karomban tudott szunyálni. Összesen talán tizenkét-tizenhárom órát aludtam a három nap alatt, félórákra-órákra feldarabolva. Ezzel az alvásmegvonással kőkemény bűnözőket törnek meg ősidők óta, ráadásul a kőkemény bűnözőknek közben nem kell szoptatni, pelenkázni, babusgatni estébé, az anyai szervezet azonban olyan, hogy kómában is teszi a dolgát. Apropó, megvan a listám következő tétele is: Soha nem hittem volna, hogy a szoptatás így zabálja az energiát. Az ilyen nehéz napokon Andris szabályos igény szerinti szoptatása megborul, össze-vissza kér enni. Ez jobban kimerít, mint a nemalvás, és a tizenhárom terheskilómból már csak három van meg. Egyébként ha már a kajánál tartunk, be kell vallanom valamit. Azt mondják az okosok, hogy a szoptatás szent és sérthetetlen, adjuk meg a módját, halk zene a háttérben, félhomályba burkolózik anya és gyermeke, nyugtató-lazító illóolaj a tálkában, ilyesmi. Nos, a 'Mintaanya' díjat novemberben sem én kapom, mert például a tegnapi vacsora alatt az étkezőasztalnál szoptattam Andrist: az asztal felett égett a lámpa, a nappaliból kihallatszott valamelyik híradó, B.-vel beszélgettünk, a megnyugtató-ellazító illatot anyósom isteni sült kacsája szolgáltatta - a gyereket pedig leettem.